Kedves Eszter, sajnálom, hogy nem tudtam születésnapodon koccintani veled, főleg mert azt gondolom, hogy az életeink tartalmasabbak tudnak lenni, ha időszakonként komolyabban magunkba tekintünk, főleg, mert nekem például az egyik ilyen alkalom a születésnap, és ilyenkor különösen jó érzés látni is azokat az embereket, akik éppen jelen vannak az életedben – tudod, narratív identitás. De pótoljuk, Eszter, pótoljuk.

Én közben egy kolozsvári pihenőéjszakát beiktatva megérkeztem Sepsiszentgyörgyre. A Királyhágó környékén megint elöntött az a melegségérzet, amiről már beszéltem, hogy itthon vagyok – lehet giccses az ugarod minimalizmusához képest, de ne ítélj el. És ha valami még sztereotipikusabbá teheti ezt a romantikus Erdélyt, akkor az az, hogy míg Budapesten tavasz van, tíz kilométerrel a Szentgyörgy határától hóhullásba futottunk bele. Hógolyózni ugyan nem tudunk, de hideg van. Mondjuk, a Reflex 1 alatt is tél lett, és kibírta mindenki. Ez, tudod, az a nemzetközi színházi fesztivál, amire már tavaly készültem, de anyagi gondok miatt csak idén került megszervezésre. Nem is baj, gondoltam, annál több közép- és kelet-európai reprezentatív színház előadása közül válogatnak majd – tudod, szemleszerűen. Olyan előadásokat lehetett ezen a fesztiválon látni, mint a Deutsches Theater Michael Thalheimer Oreszteia rendezését vagy a Rimini Protokoll Radio Müezzin című előadását.

És jó szokásunkat egymagamban is megtartva az utolsó előtti pillanatban érkeztem meg a fesztivál nyitóprogramjára (PÉLDÁK NEM UNIVERZÁLIS SZÉKRE – csoportos kiállítás, MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér). Nem tudom, te hogy vagy vele, de én még csak képről láttam Joseph Kosuthot, és ugyan a legtöbb ilyen koncept- és konceptualista dologról azt gondoljuk, hogy egy-két mondatban elégségesen ki lehet őket fejezni – „A művészeti problémák alapvetően nyelvi természetűek” –, én azért tudok menni ezzel a dologgal, és az Egy és három szék (1965) előtt libabőrös is lettem; igen, helyetted is. S bár ezeket a perspektivikus munkákat nem mindig tudom befogadni, Kisspál Szabolcs Holtpont (1999) című nagy piros széke izgalmas kompozíció. Szerencsére volt az a megfelelő a szemlélő, aki megtalálta a rendszeren kívüli nézőpontot, amely pont jóllehet a szerkesztési rendszeren belül létezik, és őt magát személyesíti meg, de az csak a szubjektum imaginárius visszavetítésének volt tekinthető – megengedve magamnak egy Kisspál parafrazeálást. Szóval ez a megfelelő szemlélő ebből a rendszeren kívüli nézőpontból lőtt egy szelfit. Neked tetszene Teodor Graur munkája, azt hiszem emlékműként is tudna működni. És bár nem akarok lokálpatrióta lenni, de azért a román borok bukéjában neked is meg kéne mártózni; ez a megnyitó után nem három-négy műanyagpohár borszerű itallal koccintottunk volna.

Nyolcra siettem is át az első a színházban történő fesztivál-programpontra. A RADIO.STRING.QUARTET az a régóta vágyott koncertélményem volt, amin nem táncikálok, de utána mégis azt érzem, hogy levezettem mindent, kiürültem, és az üres helyek olyannal töltődtek fel, amit már nem fogok tudni elfelejteni. Erre a fesztiválra Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház igazgatója, mint minden évben, idén is olyan szerinte kortárs gondolkodó művészeket és előadásokat hívott meg, akik az ő ízlésének megfelelően saját területükön kereső alkotói attitűdöt képviselnek. És lehet, azért, mert ezen az ízlésen nőttem fel, és mert kicsit azóta is minden értékítéletem meghatározza, azt kell mondanom, kedves Eszter, hogy iszonyú jó volt a koncert. Tudod, mostanában próbálom kikupálni a klasszikus zenei műveltségem, de mindig háttérzeneként hallgatom – kvázi muzakként. És akkor beültem erre a koncertre a – emlékekkel terhelt – nézőtér 14. sor első székébe, lehalkítottam a telefonom, és egyszer csak a színpadról előre tódult a vonós hangszer egész teste egész létében, és ott lüktetett előttem, azt hiszem, a forma maga – ha lehetek ein bisschen lukácsi. Hab a régóta vágyott koncertélményemet ünneplő tortán, hogy ezek az elképesztő zenészek olyan hangokat is kihoztak az egyébként mesterien uralt hangszereikből, amiket eddig talán soha nem hallottam. Nem tudom leírni neked azt az élményt, amikor életedben eddig soha nem hallott – talán – zajok – talán – zeneként működnek úgy, hogy közben felhívják idegenségükre és – talán – zeneségükre is figyelmet. Talán sok a talán. Ezt, kérlek, csak akkor hallgasd meg, ha ezt befejezted.

Másnap délután TADEUSZ KANTOR 100 ÉVES fotókiállításra mentem a Lábasházba, amit a Bukaresti Lengyel Intézet munkatársa nyitott meg, ezután végre megnéztem Kantor HALOTT OSZTÁLY tévésszínházi előadását, amit Andrzej Wajda rendezett. Kihagyhatatlan, de lehet a felvétel miatt, vagy mert alig láttam a feliratot, kicsit fárasztó volt. Megint elfogott az az érzés, hogy túl későn születtünk meg. Talán egyszer meg kéne nézzük együtt is. Viszont az ezt követő beszélgetés a Cricot 2-társulat két tagjával közel hozta a Kantor-féle történelmileg elérhetetlennek tűnő színház-világot. Képzeld el, hogy ott van két olyan színész, aki Kantorral magával dolgozott, és bármilyen kérdésedre válaszol. Faggattuk is őket rendesen.

Onnan szinte futottam a Kamaraterembe – persze megint hullott a hó – elérni az Osonó Színházműhely és L’Fabrika Színház közös munkáját. Útközben értesültem, hogy nem a marokkói fiatalokkal létrehozott előadást fogom látni, mert ők valamilyen ismeretlen okból kifolyólag nem kaptak vízumot Romániába, hanem egy, a thaiföldi fiatalokkal felújított vagy átdolgozott – nem is értettem pontosan – előadást. Hozzátartozik a dologhoz, hogy az Osonó nem mindig csinált – saját címkéjüket használva – dokumentarista színházat, de az utóbbi években úgy alakult a közösség sorsa, hogy sok nemzetközi turnén és projektben vesznek részt. Amire ez jó, hogy sok fiatallal tudnak találkozni és együtt dolgozni, ez a sok utazás viszont úgy tűnik kicsit le-lecsíp az egyes előadások egyediségéből. Ez az előadás ugyan erős, de – az Osonó történelmét ismerve – ismerős színpadi képekkel dolgozott, és azt éreztem, hogy a magát dokumentaristának deklarált produkcióba bele-belecsurgott egy kis zavaró didaktika. Vagy lehet ez egy ilyen neoposztexpresszionistaavantgárdposztdramatikusdokumentarizmus?

Mindenesetre szombaton kezdődik a kritika-workshop, amin, képzeld, szintén részt veszek. Nagyon izgatott vagyok. Igazából ezzel az egésszel kapcsolatban vagyok nagyon izgatott. Tudod ez annak az ünnepnek az ideje, amikor a Tamási Áron Színház, minden színház-őrült és -szakértő, meghívott, önkéntes és néző együtt ünnepel, mint az az időszak, amikor komolyabban magunkba tekintünk. Ilyenkor jó érzés látni is azokat az embereket, akik éppen jelen vannak a színházi életben – tudod, koccintani.

Fotók: Vargyasi Levente, Barabás Zsolt, Henning János
Forrás: a fesztivál honlapja