A költő legújabb kötetének bemutatójára zsúfolásig megtelt terem közönsége odaadó figyelemmel hallgatta Ferencz Győző szinte egyetemi előadások méreteit öltő ismertetőjét a szerző könyvéről, s már attól tarthatott, az egyórásra tervezett beszélgetés jelentős hányada Ferencz Győző okos és alapos monológjából fog állni. Szerencsére ezt hamar megcáfolta a hirtelen véget ért beszéd, és elhangzott – mindenki nagy meglepetésére – az első kérdés.

Az elején szögezzük le, milyen is ez a könyv és kiknek szólhat? Vegyünk egy példát. Aki a finom főztök és ételek mellett kíváncsi az alapanyagokra, az elétett étel elkészítésének mikéntjére, s azon túl a zöldségek esetében a termesztőre, a magra és arra, aki kapálja, hús esetében a levágott állatra, s azon túl az állat utolsó ebédjére, az állat származására, tenyésztőjére, a tenyésztő személyigazolvány-számára, s a személyigazolványt kiállító okmányiroda portásának az édesanyja leánykori nevére. Tehát mindenre és mindenkire. G. István László a mélybe vetette magát, s a nyelv, a verssé váló szavak és mondatok bonyolult rendszerében próbált meg a tőle telhető figyelemmel és szaktudással eligazodni, hogy aztán a felszínre hozott információk mindenki előtt valamelyest érthetővé tegyék a vers születésének komplikált folyamatát.

G. István három szintet különít el a vers ritmusképzésében: a tudatos, a féltudatos és a tudattalan költői megoldásokat, derült ki Ferencz Győző magyarázatából. Az első változatban a költő tudatosan talál rá egyes ritmikai alakzatokra, a másodikban mintegy tetszőlegesen lazít a kötött formán, s harmadszor a kaotikusan rendezett struktúrák alatti fraktál-összefüggéseket fedezi fel. G. István szinte már matematikai vizsgálódásoknak alá veti a verset, bár bevallása szerint nem matematikus (még ha ebben a pillanatban azt is hisszük). G. István közelítései-értelmezései telitalálóak, például a versritmus zenei megközelítése áll szemben a versritmushoz szemantikai nézetet rendelő megközelítéssel. Az anapesztust üdének, a spondeust bús lejtésűnek minősíti.

Ferencz Győző szerint G. István László nem a versírás receptjét mutatja be könyvében, hanem a vers hangzásszerkezetét tanulmányozza számítógépen modellálva és felvázolva a grafikonokon. Géhertől megtudtuk, hogy a versekben olyan hosszabb szótagtömböket fedezett fel, amik, nem kis meglepetésére, szinte a barokk zenei transzformációkhoz hasonlatosak. Példának kínálkozik Pilinszky János Négysoros című remekműve, amelyből kitűnik, hogy az első két sor ritmikailag inverz tükre egymásnak. Ugyanerre lehetünk figyelmesek Weöres Sándor Galagonya című versében. Az ehhez hasonló ritmikai tükörképek általában nem szokták a vizsgálat tárgyát képezni, hiszen a költő felől nem beszélhetünk direktségről, ám meglepően sokan élnek vele a magyar költészetben. Az ilyen szimmetriaalakzatokat G. István László számszerűsítette és a megfelelő eszközökkel ábrázolta.

Géher arra a megfigyelésre jutott még, hogy gyakran jelennek meg a versekben szimmetrikus kicsúcsosodások. Az ennek szemléltetéséhez segítségül hívott kivetítőn láthatta a közönség, milyen, amikor ábrázolják a hosszú és rövid szótagok váltakozására épülő ritmikai képleteket.

A költőtől azt is megtudhattuk, egy fiatalkori verse vizsgálata során megfigyelte, hogy az adott helyen nem jelenhet meg rövid szótag. A szimmetriadiagram segítségével aztán világossá vált a számára, hogy a kérdéses sor miért igényelt hosszú szótagot. G. István László szerint a költőben még jóval az első betű leírása előtt kialakul egy bizonyos dallam, s ez a fajta pszichológiai drive a ritmus szülőanyja.

A beszélgetés mindvégig kellemes derűben, mondhatni, jókedvben zajlott, még ha egyes pillanatokban a közönség egy matematikai előadás belsőséges légkörében is érezhette magát. Kérdezni lehetett, Mesterházi Mónika költő-műfordító élt is a lehetőséggel.

S mintha a költők felosztották volna maguk közt a líra megismerésére fordított energiáikat, s kinek a líra emészthetőbb része (Lackfi János: Kreatív írás), a vers felépítése, szerkezete, formái (Horváth Viktor: A vers ellenforradalma), s kinek a legnehezebb, legbonyolultabb, emiatt kicsit száraznak érződő rész jutott volna, (G. István László: Dekonstruált ritmika – a vers szótagidőtartam lüktetésének szimmetriarendje Weöres Sándor Magyar etűdök verseinek 1. sorozatában).

Fotó: Szöllősi Mátyás