A kiállítás attól működik igazán, hogy a bemutatott munkák – egymással összhangban – folyamatos és élő párbeszédet folytatnak: a művek hol egyazon probléma különféle aspektusait ragadják meg, hol pedig egymással feleselgetve, illetve egymást kommentálva az adott kérdéskör egy mélyebb jelentésrétegét tárják fel. A belső kapcsolódások, a tematikus egység erős atmoszférateremtő erővel bír, amelynek hatására a befogadóban egy komplex kép és érzés születik meg a munkákról, valamint azok mondanivalójáról, annak ellenére is, hogy a művek igen széles spektrumot ölelnek át mind technikailag, mind stílustanilag, illetve színvonalukat tekintve is.

A kiállított darabok közös jellemzője az erős szimbolikusság: szinte mindegyik munka olyan allegóriákkal, jelképekkel operál, amelyek megfejtése ugyan meglehetősen egyszerű, amelyek minden társadalmi réteg és korosztály számára értelmezhetőek, azonban ettől a művek mondanivalója még nem veszít jelentőségéből, illetve értékük vagy színvonaluk sem csökken. Különösen izgalmasak e szempontból Ladányi-Tóth Miklós munkái, azok a diszfunkcionális tárgyak és szubjektív térképek, melyek a közelmúlt popkultúrájának vizuális jeleivel operálnak, csipkékkel, nippekkel és gumicsizmákkal, amelyek meghatározó jelképei voltak a múltnak, a népi kultúrának és tradíciónak, és amelyek reneszánszukat élik jelen korunkban is. Ladányi-Tóth ezekkel az eszközökkel tulajdonképpen egymással átfedésbe helyezi a múltat és a jelent, miközben munkáit aktuálpolitikai jelentéstartalommal sűríti: az áttetsző térképek csipkéinek közepében például ott a Fidesz felirat. Az alkotó ezzel a megoldással – ami erőteljesen jelenik meg a hímzett Parlamenti Matyó sorozatban – világít rá arra, hogy egy ideológia hogyan képes roncsolni, elferdíteni egy-egy nemzet vagy közösség szimbólumait, jelképeit és az azokhoz kapcsolódó eszméket, érzéseket.

Kővári Attila Anyósnyelv bécsifánkkal és Nosztalgikus elrendezés című festményei is a népi kultúrát, a falusi környezetet idézik fel, amelyek ugyanakkor neonos színviláguk miatt meglehetősen elidegenítően hatnak. A festő ezzel a gesztussal szakítja szét a múlt, a tradíció és a jelen folytonosságát. A múlt őrzése és az attól való elszakadás dilemmája azonban sokkal erősebben van jelen Kujbus János Ikrek című vásznán, melynek alakjai semmiben létező, alap nélküli figurák, akik tekintetében tetten érhető a (haza)vágyódás. Az otthon egy ház képében dereng fel a vászon egy távoli sarkában, mely a kép hősei számára elérhetetlennek hat.

Vannak olyan munkák is a kiállításon, melyek csak távolról kapcsolódnak az otthon tematikájához, illetve nem feltétlenül a jelenkori magyar létállapotra koncentrálnak, hanem egy szélesebb problémára irányítják a figyelmet. Grela Alexandra két vásznán például Doron Baga szatellitfotói jelennek meg két különböző időpontban, melyek a Boko Haram szélsőséges iszlamista csoport támadása előtt és után készültek. Az alkotó ebben a sorozatban nemcsak egy egyedi esetet dokumentál, hanem arra az általános problémára irányítja rá a figyelmet, hogy könnyedén és minden előzmény nélkül válthat semmissé az otthon, s maga ez a fogalom is illékony.

Hasonló a helyzet Ferenczy Zsolt állatokat ábrázoló munkáin, a Hidegháborún és a Meleg békén, melyeken nemcsak egy adott történelmi esemény elevedenik meg, hiszen Ferenczy ezekkel a rondókkal arra is rávilágít, hogy az ellentétek továbbra is fennállnak, még ha a színtéren már más szereplők tűntek is fel. Vagy ott van László János Játék című sorozata, ami egyrészt a technológia túlmisztifikáltságára hívja fel a figyelmet azzal, hogy ezeket a női és férfi eszközöket aurával vonja körül, másrészt szól arról is, hogy az otthont meghatározó háztartási és egyéb eszközök hogyan válthatnak az életünket megkönnyítő „játékokból” életveszélyes szerszámokká.

A kiállítás legerősebb munkája kétségkívül Kónya Ábel Örökség (Lassú teher) című műve, amely egy kifeszített, befeketített lepedő és az erre rögzített kövek segítségével szól a múlt levetkőzhetetlenségéről, letagadhatatlan voltáról: a tradíció, saját múltunk apró kövekként nehezednek ránk, amelyektől képtelenek vagyunk szabadulni, meghatározzák jelenünket, lehetetlenné téve a tabula rasat.

A kiállítás tehát izgalmas kérdéseket boncolgat, ügyesen és diszkréten aktivizálja a befogadót, miközben olyan kérdésekkel szembesíti, amelyeket általában szeret a szőnyeg alá söpörni.

A Síkhegy csoport Home sweet home című kiállítása a budapesti Artus Galériában (Sztegova utca 7.) tekinthető meg 2015. április 5-ig.