Már csak untatom kedves olvasómat a megszokott részletekkel, hogy ugyan nincs teltház a Művészetek Palotája impozáns koncerttermében, az itt megszokott norma szerint azonban a vidéki együttes teljes sikerrel toborozza híveit a fővárosban (és sikeresen utaztatja helyi rajongótáborát).

Ahogy az első sorok egyikében, a színpad közvetlen közelében elhelyezkedek, inkább azon gondolkodok, milyen álságos ebben a hodály nagy teremben akusztikáról, késésről stb. beszélnem, hiszen sok múlik azon, hogy éppen hová szól a jegy: az oldalsó, emeleti üléseken egészen más a hangok aránya (és olykor érkezésük ideje, sorrendje is), mint mondjuk a hátsó, emeleti erkélyen vagy a színpad mögött (az orgona előtt). Talán újra kellene pozicionálnom minden egyes írást, amelyet a Müpa koncertjeiről írtam, belekalkulálva a helyi viszonyokat…

Épp jókor szállingózik be a zenekar, majd szép lassan a karmester, Bogányi Tibor is megjelenik: meghozza a jótékony felismerést, hogy nagyjából ugyanazt hallom, mint a dirigens.

Illetve mégsem, hiszen jó két méterrel az ő feje (és füle) alatt van az enyém,  s amit ebből a szemszögből mutat a zenekar, az valami olyan, mintha intim társukká válnék, belső megfigyelővé. A Pannon Filharmonikusok zenészeit pedig jó ebből a perspektívából látni, hallani.

Úgy tűnik, most megint finoman indítanak: megszólalásuk nem sokkol, egyszerűen csak fokozatosan felkelti a figyelmemet és a Hartmann-darab során végig meg is tartja. Tudniillik azt hallom, hogy minden a legnagyobb rendben van, ugyan egyes zenészeket látok, ám amit hallok, az olyan tökéletesen és egészben zenekar, hogy nem tudok nem eltöprengeni a feladat súlyán, amelyet az egyes zenészre ró a zenekari hangzás.

A zene pedig szárnyal, hihetetlenül fantáziadús, magával ragadó, és persze olyan iszonyatos terheket ró a zenekarra, amiből semmit sem látunk, csak a játékot: játékot a színekkel (az összeolvadó és elkülönülő hangszerek hangja), játékot a dinamikával (ezer és ezer fokozással, halkulással, suttogással és alig valami fff-el) és játékot az idővel: gyorsulások és lassulások finom átmenete, amelyet szinte észre sem vesz az ember, hiszen olyan „természetes”.

Az előadásnak ez a része oly mértékben lenyűgözött, hogy csak szuperlatívuszokban tudok beszélni mind a darabról és zeneszerzőről, mind pedig a karmester és a zenekar hozzájárulásáról.

Ezután következett a concerto, Kelemen Barnabással. Sokszor hallottam már őt játszani és rendkívül jó véleménnyel vagyok róla, ám először sikerült ilyen intim szemszögből látnom hangszerkezelését.

Részben talán ennek köszönhető, ám azt gondolom, zeneileg sem túl kiemelkedő a zenekari háttér: ezúttal arról győződtem meg, hogy a Pannon Filharmonikusok tökéletes háttérré tud válni.

Talán az intim perspektívának, talán a sajátos akusztikai viszonyoknak köszönhetően, ám érzéki világomat a hegedűjével (és a zenével) kapcsolatba lépő Kelemen Barnabás töltötte be.

Ebben a játékban nem csak erő és gyengédség, hanem finomság és caprice is volt: szinte észrevehetetlenül bontakozott ki a zenekar motívumából, kecses és szeszélyes táncot járt futamában, majd újra belemerült a háttérbe. A hegedűs arca élt: a zenei szenvedélyek jól látható nyomot hagytak rajta. Legérdekesebb talán azt volt látni, ahogy készül az újabb szerepre, s közben fokozatosan önti el a testét-lelkét a megfelelő érzelem…

A koncert második darabja egyértelműen Kelemen Barnabást emelte a fénybe, s a közönség ünnepelt, ünnepelt, míg végül ráadást volt kénytelen adni Barnabás.

Ezután következett a szünet, némi higgadtság és pihenés, felkészülés a koncert második felére. Aztán Vlieger Wagner-feldolgozása nem nagyon tudott lekötni, folyamatosan le- lebicsaklott a fejem a súlya alatt.

Így, utólag van némi elméleti kifogásom a darabbal szemben, tekintve, hogy az eredeti zenéből válogatott és rekontextualizált változatról van szó, azaz világosan látszik benne a 21. századi posztmodern. (Ami ugyanakkor azt is felidézi bennem, hogy a zenei utalásoknak és idézeteknek hosszú hagyománya van a zenetörténetben. Ez mégis valami egészen más, mondjuk komolyzenei remix.)

Mivel nem tudtam megvárni az előadás utáni teljes ünneplést, nem tudok beszámolni arról, hogy a közönség pontosan hogyan reagált az eseményekre. Részben prediktálható mégis a hallgatóság lojalitásából, részben pedig abból, hogy az egész előadásra vonatkoztatva megkérdőjelezhetetlenül jogos a heves ünneplés.

Számomra azonban a szünet utáni második rész újra felveti az alapkérdést, hogy ha a Pannon Filharmonikusok valóban a legjobb zenekarok piedesztáljára emelkedett, az előadás végére vajon miért ereszkedik meg az átélés? Avagy csak rossz műsorpolitikával-marketinggel találkoztam?

Tudniillik ebben az előadásban három meglehetősen különböző korszakból származó művet hallottunk, ráadásul a feldolgozás révén még régebbi korszakba is „betekintést” (illetve rekontextualizálást) nyertünk, némi időrendi kitérővel.

Az előadás első fele lenyűgöző volt, egy pillanatra sem veszítette el a zenekar a közönség figyelmét: a darab zseniális volt, és a zenekar is hihetetlenül jól adta elő. Majd pedig bemutatta, hogy tökéletes háttérré tud válni, és megcsodálhattuk (a zeneszerző és) Kelemen Barnabás zsenijét.

Meggyőződésem, hogy a zenekar tökéletes, és a számára megfelelő vezető karmesterrel dolgozik. Csodálom Bogányi Tibor bátorságát és határozottságát, hogy különböző műfajokba tekint és különböző korokat, korszakokat szel át egy-egy előadásában. Ám egyre inkább úgy látom, hogy a koncert végéről vallott felfogásunk nem egyezik.

Tudniillik nem elég a közönség figyelmét felkelteni, majd megnyugtatni és útjára bocsátani az előadás után, hanem az utolsó pillanatig feszülten kell tartani azt, hogy a végső megnyugvás csak akkor, és akkor is aha-élménnyel jöjjön létre. Mert az ilyen katarzis maradandó.

A műsoron:

Mesterek emlékezete - Pannon Filharmonikusok

2015. március 13., péntek 19.30h, Művészetek Palotája

Hartmann: II. szimfónia - Adagio

Bruch: g-moll hegedűverseny

Wagner–Henk de Vlieger: A nürnbergi mesterdalnokok - zenekari tisztelgés

Közreműködött:

Kelemen Barnabás – hegedű,

Benjamin Ziervogel – koncertmester

Vezényel: Bogányi Tibor

Joachim Józseftől, a 19. század ünnepelt hegedűművészétől származik az a megállapítás, hogy a németeknek négy hegedűversenyük van. Ezek közül Beethovené a legnagyobb, Brahmsé a legkomolyabb, Mendelssohné a legbensőségesebb, de a leggazdagabb, legcsábítóbb Max Bruch műve. Bár nem részletezi, Joachim nyilvánvalóan a g-moll hegedűversenyre gondolt. Hiába írt Bruch még két concertót hegedűre, illetve megannyi más művet, ez a kompozíciója minden más alkotását háttérbe szorította.

Hasonlóan kevéssé ismert Karl Amadeus Hartmann művészete, holott sokan őt tartják a 20. század legnagyobb német szimfonistájának. II. szimfóniájának érdekessége, hogy egyetlen lassú (Adagio) tételből áll, amelyet a zeneszerző egy korábban írt, de később elvetett művéből őrzött meg.

A két említett szerzővel ellentétben Wagner neve nem szorul bemutatásra. A nürnbergi mesterdalnokok egyik közkedvelt darabja, amely több okból is kivételes: a zeneszerző többi színpadi művétől eltérően vígopera, s nem mitológiai, hanem valós történelmi alapokkal rendelkezik. A háromfelvonásos darabból a holland Henk de Vlieger alkotott ötvenperces szimfonikus keresztmetszetet.

Hartmann: II. szimfónia – Adagio

A hitleri Németországban „belső emigrációba” kényszerülő, müncheni születésű komponistát, Karl Amadeus Hartmannt (1905-1963) a zenetörtének annak ellenére is fontos szerzőként tartja számon, hogy neve a szélesebb közönség számára kevésbé cseng ismerősen, mint más, vele egy időben élő és alkotó német komponistáé (pf. Hindemithé, Pfitzneré, Orffé vagy később Stockhausené).

Respektusát Hartmann többek között éppen azzal vívta ki, hogy műveivel – dacára annak, hogy ezzel hosszú évekre kizárta magát a nyilvánosságból – következetesen és kitartóan tiltakozott a kegyetlen módszereit mind leplezetlenebbül vállaló politikai vezetéssel szemben. Egyik fő célkitűzésévé vált, hogy művészetén keresztül nyíltan beszéljen a világtörténelem e sötét periódusáról.

A II. szimfónia megkomponálására Drezda porig bombázása és a város több ezer civil lakosának legyilkolása késztette. 1945 februárjában a szövetségesek Európa barokk kulturális örökségének egyik bölcsőjét semmisítették meg. A hirosimai pusztításhoz hasonló mértékű rombolást és tömeggyilkosságot a szerző megbocsáthatatlan bűnnek ítélte.

Hartmann a világháború után is aktív maradt, a háború okozta sokk következtében zenéjében a mélység és sötétség kitapintható. Elsősorban szimfonikus műveivel hívta fel magára a figyelmet, melyek intenzitása, tartalmi gazdagsága és strukturális komplexitása az értelmezőket arra sarkallta, hogy a komponista stílusát az érett Sztravinszkijéhez, Bartókéhoz és Bergéhez hasonlítsák.

E darabok sorát az 1946-os, Adagio alcímet viselő II. szimfónia nyitja. Az Adagio, melynek monumentalitása Bruckner azonos című tételeit is eszünkbe juttathatja, nem marad meg mindvégig a kiimért tempónál. A darab utolsó harmadára exponált, számos témát és motívumot egymásnak feszítő, mozgalmas középrész előtt a zene sebessége és dinamikája érzékelhető fokozáson megy keresztül, ami a hangvétel módosulását is magával vonja: a tragikus kórus fenségessé, sőt helyenként diadalmassá változik. A befejezésre azonban újból rátelepszik a komor hangulat és a visszafogottság, mintegy jelezvén a pozitív végkifejlet lehetetlenségét.

Bruch: g-moll hegedűverseny

(I. Vorspiel: Allegro moderato; II. Adagio; III. Finale: Allegro energico)

A 19. század második felének német zenekultúráját nagyban meghatározta a Liszt Ferenc és Richard Wagner által képviselt, következetesen a zenei nyelv radikális modernizálása mellett fellépő Új Német iskola, valamint az elsősorban Eduard Hanslick köré csoportosuló konzervatívok közötti esztétikai vita. Utóbbiak a nagy elődök által megkezdett utat kívánták továbbvinni, s a klasszikus zeneszerzési technikák és formaideák megtartását tűzték ki célul.

Egyik fontos képviselőjük Max Christian Bruch (1838-1920) volt, aki csaknem kétszáz szerzeménnyel írta be magát a zenetörténetbe. E művek közül az egyik legismertebb a g-moll hangnemű I. hegedűvereny, melynek első változatát 1866-ban mutatták be a zeneszerző vezényletével. A bemutató után a kompozíció címzettje, a magyar származású világhírű hegedűművész, Joachim József változtatásokat javasolt a partitúrában, így Bruch átdolgozta azt – a mű 1867-re nyerte el ma is ismert, végleges formáját.

A concerto első tétele – mint alcíme is jelzi (Vorspiel: allegro moderato) – a második tétel (Adagio) előjátéka, és megszakítás nélkül össze is kapcsolódik azzal. A tétel bevezetőjében két-két alkalommal hallhatjuk a fafúvósokon megszólaló főtémát és a szólista arra felelő rövid cadenzáját. Ezután szólal meg a vonósokon az a ritmikus képlet, amely minden további történésnek – a hegedű által bemutatott két eltérő karakterű témának és azok kidolgozásainak – a kísérője lesz.

A már-már túláradóan érzelmes Adagio voltaképpen a mű középponti tétele. A táncé a főszerep az őt követő fináléban (Allegro enrgico), melyet egy lírai középrész és egy rövid, ám annál látványosabb kóda egészít ki.

Wagner-Henk de Vlieger: A nürnbergi mesterdalnokok – zenekari tisztelgés

Wagner művészetének elképesztő népszerűsége már röviddel a komponista halála után sokakat – zeneszerzőket és karmestereket – arra sarkalt, hogy operáiból különféle részleteket kiragadjanak, és zongorára vagy szimfonikus zenekarra hangszereljék át azokat elsősorban azért, hogy hangversenytermekben, színpadi apparátus nélkül is előadhatóak (és hallhatóak) legyenek.

A holland származású zeneszerző, Henk de Vlieger (1953) Wagner-feldolgozásai (pl. az 1991-ben elkészült Ring és az 1993-as Parsifal) is az operarészletek gondos kiválogatásával kezdődnek, a kidolgozás során azonban ezek a részletek új, önálló struktúrával rendelkező zenekari művekké állnak össze. Így történik ez a Nürnbergi mesterdalnokból készült, 2005-ös szimfóniában is, melyet szerzője szimfonikus kompilációnak nevez, éspedig azért, mert egyfelől valóban saját jogon létező, az eredetitől elszakadni képes, tisztán instrumentális műalkotásban gondolkozik, másfelől viszont jelezni kívánja, hogy szimfóniája nem a teljes Wagner-művet adaptálja nagyzenekarra, csak azon részeit, amelyek de Vlieger szerint a leginkább képesek megradagni a dráma leglényegesebb mozzanatait.

De Vlieger darabjában tizenegy ilyen önálló, különböző hosszúságú „epizód” hangzik el, melyek tempójukban és karakterükben azonban úgy igazodnak egymáshoz, mintha egyetlen folyamat alkotóelemei lennének. (A műsorismertetőt írta: Ignácz Ádám)

Kelemen Barnabás 1978-ban született Budapesten. Hegedűtanulmányait hatévesen kezdte, tizenegy évesen pedig felvették a Liszt Ferenc Zeneakadémia előkészítő tagozatára, ahol 2001-ben diplomázott. 1997-ben elnyerte a Nemzetközi Szigeti József Hegedűverseny második díját, az 1999-es Salzburgi Mozart-verseny első díjá, a Kuhmói Trióverseny első díját (Bogányi Gergellyel és Bogányi Tiborral), majd 2002-ben az indianapolisi Nemzetközi Hegedűversenyen az első díjat.

Számos kiváló művésszel dolgozott együtt, fellépett többek között Amszterdam, London, New York, Rio de Janeiro, Berlin leghíresebb termeiben. Játszott többek között a Jeruzsálemi, az Ittingeni, valamint a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Eddig tizenegy szólólemeze készült.

Bogányi Tibor negyedik évadát tölti a Pannon Filharmonikusok vezető karmestereként, valamint hetedig és egyben utolsót a finn Lappeenrentai Szimfonikusoknál. Nemzetközi hírnevét a Turkui Szimfonikus Zenekar vezető dirigeneként alapozta meg.

Tanulmányait a finn Sibelius Akadémián folytatta Jorma Panula és Leif Segerstam professzoroknál, stílusát Sir Colin Davisnél és Jurij Simonovnál csiszolta készre. A világ számos zenekarát dirigálta már, és a világ zenei elitjébe tartozó szólistákkal dolgozott együtt. Művészi kifejezésmódját a virtuozitás jellemzi, interpretációi sokszínűek.

Repertoárja rendkívül kiterjedt, otthonosan mozog mind a klasszikus szimfonikus darabok, mind az opera világában, valamint az oratóriumok, a kórusos művek és a balett műfajában is. Feldolgozott operáinak sora tudatos építkezés eredménye, a Magyar Állami Operaházban 2014-ben debütált. Mint gordonkaművész itthon és külföldön is rendszeresen koncertezik.