„az (immár kihalófélben levő) értelmiségi magatartás egyik legfőbb erénye: ott is fenntartani érdeklődésünket és a vele járó felelősséget, ahol szakmai kompetenciánk korlátozott."
(Veres András Mérei Ferencről)

A konferencia mottójául választott idézet jól kifejezi, milyen cél is lebegett a szervező, V. Gilbert Edit előtt. Szenvedélyes kíváncsisággal betekinteni és betekintést adni az érdeklődőnek az író – és a tudós – műhelyébe.

A pécsi Civil Közösségek Házában tartott konferencia délelőtti részében irodalomtanítási, irodalomértési, „irodalomhasználati”, reform- és alternatív pedagógiai módszerekről, az iskola szerepéről a kultúra közvetítésében, a befogadás módjairól illetve más nemzetek irodalomoktatásáról hallhattunk. Délután valódi kerekasztal-beszélgetés folyt, melyen a legkülönfélébb tudományterületek képviselői vettek részt azt kapva feladatul, hogy tíz percben értessék meg a jelenlévőkkel szakmájuk egy témáját, „ügyét”, anélkül, hogy leegyszerűsítenék azt. A civil, az őt körülvevő világ iránt felelősséget érző ember visszakérdezhet, hogy a számára idegen területekről is releváns, értelmezhető, használható információkhoz jusson.

Délelőtt két Kolozsvárról érkezett vendégelőadó, Egyed Péter és Demény Péter a Pécsi Egyetemen tartott kéthetes kreatív írás kurzusukról, személyes és szerkesztői, írói tapasztalataikról számolt be. Egyszerre az író és a szerkesztő szemével láttatták egy mű kiadásának, létrejöttének problematikáját.

A konferencia fontos tárgyát képezte az irodalom olvasója, a befogadó. Egyáltalán: mit, hogyan és kik olvasnak? Olvassuk-e például kortárs magyar költők műveit? A Jelenkor Kiadó szerkesztője, Koszta Gabriella szerint fájdalmasan kevés kötetet tudnak eladni kortárs költők műveiből, azonban kéziratok tömege zúdul rájuk...

A mai magyar irodalom oktatásáról és annak helyzetéről Pethőné Nagy Csilla gyakorló középiskolai tanárként és elméleti szakemberként, tankönyvíróként beszélt. Tapasztalataira építve is mondta: az irodalomórának kell lennie ma már annak a térnek, ahol, és amikor a diákok olvasnak. Itt nem csupán irodalomról lehet tanulni, hanem irodalmat is. Az oktatásba a diákok által „pad alatt” olvasott szövegek is bevonhatók, bevonandók, ha ezzel tudjuk elérni, hogy olvasókká váljanak. (A nemi különbségek az olvasási szokások terén is hangsúlyosak, szerinte ezek lehetséges megoldási kísérletei az „ikertankönyvek”.)

A francia irodalomoktatásról tartott előadásában Z. Varga Zoltán arról számolt be, hogy Franciaországban már működnek olyan civil kezdeményezésre létrejött klubok, körök, melyek az irodalmon, a szorosan vett művészeti életen kívül kerültek (pl. önéletrajzírók) írásait, gondolatai, műveit olvashatják fel, beszélhetik meg. Így az irodalmat kedvelő civilek egymás között a sokszor merev értelmezési kereteken túl, szabadon oszthatják meg élményeiket a művekkel kapcsolatban és egyúttal befogadókra is találnak társaikban.

A lengyeleknél Pálfalvi Lajos szerint nem az a kérdés merül fel, hogyan kell olvasni, hanem hogy egyáltalán kell-e olvasni az adott szöveget, akár a leginkább kanonikusnak számító nemzeti klasszikust! A diákok gyakran saját személyes szövegeiken keresztül próbálnak párbeszédbe kerülni az irodalommal.

A német iskolákban sokkal nagyobb szabadságot kap a tanuló, ahogy ez Hammer Erika szavaiból kiderült. Úgynevezett projekthetek keretében folyik az oktatás, amikor egy adott tantárggyal, témával foglalkoznak hosszabb ideig. Irodalomóráikon elsősorban kortárs szövegek szerepelnek. Az oktatásba igyekeznek bevonni a fiatalokat érdeklő témákat, műfajokat, réteg-kulturális elemeket is (pl. hip-hop, rap, graffiti stb.).

A bölcsész szíve egy kicsit megszakad, ha a számára oly kedves „könyv” kap kérdőjeleket, ha a könyvespolc a múlté és az új digitális információhordózók veszik át a helyüket. A Gutenberg-forradalom mára már lecsengett, és az ember valami egészen mást akar? Bókay Antal az írásról mint az olvasás utániról beszélt. A mai elektronikus világban, amikor virtualitás és valóság összemosódik és blogtömegek árasztják el az internetet, jól látható az emberek írás utáni vágya. Nem véletlen tehát, amit a Jelenkor kiadója mondott: manapság többen írnak, mint olvasnak. Ezzel az irodalomoktatásnak, az íróknak, kiadóknak, olvasóknak, kritikusoknak, irodalmároknak – egyszóval mindenkinek, akinek köze van az írott és íratlan szöveghez, számolnia kell.

A konferencia délutáni része a „belülre kerülés” jegyében a tudomány és a társadalom kommunikációjáról szólt. A laikus és a profi között kialakított interakció sikerét példázza a Mindentudás Egyeteme vagy a Nyitott egyetem. A pécsiek közül Heindl Péter a roma fiatalokkal való munkával, Balassa Bálint a Waldorf- pedagógiával, Szemelyácz János pszichiáter-addiktológus az ártalomcsökkentés terápiájának módszerével, fogalmával ismertetett meg minket. Kiss Gabriella az influenzáról és a járványokról beszélt, Barcsi Tamás jogász, filozófus, bioetikus magát a bioetika fogalmát és területeit hozta közelebb különös tekintettel a génsebészetre. Kruzslicz Ferenc informatikus-közgazdász humoros előadása realista látásmódjával a digitális pénz mindenhatóságának rémét vetítette fölénk, Bálint Ágnes pszichológus (Németh Lászlón át) a pszichobiográfia létjogosultságát hangsúlyozta. Nyári Zsolt szobrász lassulásra biztatott, beismerve, hogy talán ő sem tudna már élni az időbőséggel, amelyre úgy vágyik.

Az értelmes elfoglaltság felkínálása, a szoros időbeosztás, az anyagot megmunkáló magatartás menti meg a kallódót, a hátrányos helyzetűt, a szenvedélybeteget, és hozza közel a másfelé csábuló diákot az irodalomhoz – talán ez a tanulság képződött meg leghangsúlyosabban a pécsi Civil Közösségek Házában.