A beavatás misztériuma / Fischer-féle A varázsfuvola a MÜPA- ban / PRAE.HU

Jan Assmann kísérletet tett A varázsfuvola korabeli művelődéstörténeti hátterének feltérképezésével a darab „autentikus” értelmezésére. Mozart utolsó operáját egy olyan beavatási misztériumnak tekintette, amely révén nemcsak a történet főhőseinek, hanem a közönségnek is megváltozik a látásmódja. Az első felvonásban Taminóval együtt a befogadó is az Éj királynőjének horizontjába kerül, hogy aztán a fináléban az öreg pap szavai bennünket is elbizonytalanítsanak. Végül nemcsak a fiatal szerelmesek, hanem a közönség is bebocsájtást nyer a kiválasztottak világába. Fischer Iván A varázsfuvola interpretációja is hasonlóképpen fogta fel a darabot.

Az előadás a mesék világa felől közelített a történethez: a vetített díszlet egy illusztrációkkal díszített mesekönyv volt. Ezen jelent meg a németül előadott énekszámok magyar fordításának szövege is. Fischer nem értelmezte újra a darabot: a színpadon az történt, aminek a szerzői utasítások szerint történnie kellett. Rendezésének nagy erénye, hogy egyszerű szimbólumrendszerrel operált, amely nem volt idegen a mű szellemiségétől. Sarastrót a napkorong és az oroszlánok, míg az Éj királynőjét a hold és a csillagok szimbolizálták. A nap és a hold nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak: a világegyetemben mindkettőnek meg van a maga szerepe és feladata, amellyel hozzájárulnak a létezés misztériumának teljeségéhez. Ugyanez igaz az Éj királynője-Sarastro párosra is. A királynő a szükséges rossz, amely ugyanakkor mégis jó célt szolgál, hiszen elindítja a szerelmeseket a megvilágosodás útján. Sarastro pedig a bölcsesség és az igazságosság birtokosa, aki megtanítja a fiatalokat a dolgok metafizikai valójának felfedezésére.

A varásfuvola

A magyarul elhangzó prózai dialógusokat színészek adták elő. A Taminót, Paminát, Papagenót és Papagénát megszemélyesítő színészek a közönség soraiból léptek be a történet világába. Mielőtt felléptek a színpadra, ők maguk is az előadás nézői voltak. Ily módon azt az érzést keltették, mintha mi magunk is részesei lennénk a történetnek. Sarastrót Fischer a vetítővászon mögül léptette be az első felvonásban, majd a második felvonás árnyjátékai is a díszlet mögött zajló eseményeket közvetítették számunkra. Az előadás végén pedig a zenekar is felvándorolt a színpadi vetítővászon mögé. A zárójelenetben aztán felemelkedett a díszlet, mögötte pedig láthatóvá vált a teljes zenekar, valamint a Sarastrót megszemélyesítő énekes frakkban. Az előadók gratuláltak a karmesternek és egymásnak. Mindeközben pedig még benne voltunk az előadásban, és szólt a finálé: a megjelenítette rituálé maga az opera eljátszása volt. A szereplők számára A varázsfuvola megszólaltatása volt a nagy próbatétel, a beavatottság pedig maga az előadóművésszé válás.

A színház művészete egy szakrális aktusból született: Dinonüszosz isten szüreti ünnepségeiből, amikor is az istenséget dicsőítő dalokat és történeteket adtak elő. Az előadás rituális szertartásként való felfogása pedig nem idegen egy olyan műfajtól, amely eredetileg a görög tragédia feltámasztásának kísérletéből született meg. Fischer Ivánnak tehát Jan Assmann elképzeléséből – akinek kiváló monográfiájából a műsorfüzet is idéz – kiindulva sikerült A varázsfuvola hazai előadás-történetében újszerűnek számító rendezést megvalósítania.

Kár, hogy az egyébként jól végiggondolt rendezői koncepciót olyan közhelyes megoldások gyengítették, mint Monostatos szado-mazó bőrszerkóban való felléptetése – amely elég amatőr módon utalt a szerecsen szexuális kielégítetlenségére – vagy az udvarhölgyek giccses, csillogó színekben parádézó jelmeze. Ugyanakkor bár ezek a megoldások kifogásolhatóak, a librettó népszínmű jellege folytán nem teljesen idegenek a darabtól. Nagyobb probléma volt, hogy az Éjkirálynő alakja nem volt kellőképpen elhelyezve az előadásban, és figuráját statikusan vitte színre a rendező. Fischer az énekeseket is sokszor mereven a közönség felé fordítva énekeltette, aminek semmilyen szerepe nem volt rendezői koncepciójában. Színészi játékuk így sok esetben gyengébbre sikerült, hiszen nem volt lehetőségük hatásosan kifejezni egymással szembeni gesztusaikat, érzelmeiket.

Mivel a rendező egyben az előadás karmestere is volt, a zenei megvalósítás teljes mértékben a rendezői koncepciót szolgálta. Fischer keze alatt a zenekar telt, meditatív hangvételben szólaltatta meg Mozart zenéjét, amely jól illett a rendezés rituális misztériumához, de az érzelmek szélesebb áradásának visszafogása kissé egysíkúvá tette az interpretációt. A tűz- és vízpróbához kiválóan illett ez a meditatív hangvétel, kellőképpen patetikusra sikeredtek Sarastro megszólalásainak zenei aláfestései is. Az Éjkirálynőjének fúriaszerű kitöréseit azonban elkente a zenekari kíséret.

Az énekesek közül a legihletettebb alakítást kétségtelenül Nuria Rial nyújtotta Pamina szerepében. Szép líraisággal, kellemes hangszínű, hajlékony szopránhangon énekelte szólamát, de a nehezebb részeknél énektechnikája bizonytalanabb volt. A kisebb-nagyobb pontatlanságok ellenére azonban dinamikailag nagyon finoman sikerült árnyalnia hangját és a szólam magas piano állásait is elfogadhatóan kivitelezte. Stanislas de Barbeyrac Taminója eleinte túlságosan mesterkéltnek hatott, de az előadás előre haladtával sikerült levetkőznie kimértségét. Hangját az érzelmesebb részeknél finoman vékonyította; ezzel olykor szentimentális érzelgősséget kölcsönzött éneklésének. Erősebb tenor hangja azonban, ha kellett, markáns férfiasságot is tudott adni a herceg figurájának, szólamát pedig magabiztos énektechnikával uralta. Hanno Müller-Bachmann szemmel láthatólag nagyon élvezte Papageno megformálását. Kellő humorral, könnyed basszbariton hangon, kiváló színészi alakítással szólaltatta meg szerepét. Az énekesek közül ő volt az egyetlen, akinek prózát is kellett mondania, amit szintén színvonalasan oldott meg. Hatásos színpadi jelenség volt, aki uralta az egész játékteret.

Andreas Bauer basszusa sajnos súlytalan és jellegtelen volt Sarastro szerepéhez. A magasabb hangokkal meggyűlt a baja, a mélyebb regiszterekben elveszett a hang erőssége. Hatásos színpadi megjelenése kétségtelenül alkalmassá tette a szerepre, de ez nem párosult biztos és tekintélyt parancsoló vokális produkcióval. Ráadásul több esetben is a díszlet mögött kellett énekelnie, ami tovább gyengítette hangja erősségét. Mandy Fredrich kisebb pontatlanságoktól eltekintve elfogadhatóan adta elő az Éj királynőjének két áriáját. Tisztán és hajlékonyan énekelte ki a nehéz koloratúrákat, amelyek sajnos csak üres dekorációk voltak, nem állította azokat a drámai kifejezés szolgálatába. Szerepformálása egysíkúra sikeredett, ugyanakkor a zenekari kíséret se teremtett számára megfelelő zenei-dramaturgiai hátteret a fúriaszerű kitörésekhez és az érzelem gazdagabb énekléshez. A Monostatos szerepében fellépő Rodolphe Briand remek karakter-tenornak bizonyult. Elnagyolt színészi játéka jól illett a kéjsóvár, önmaga jelentőségét túldimenzionáló rabszolga figurájához. Kevésbé súlyos tenorja végig üzembiztosan szólt, színvonalas, humorban gazdag vokális teljesítményt nyújtva.

A kisebb szerepeket alakító énekesek szépen teljesítették feladatukat. A dialógusokat megszólaltaó prózai színészek nem hibátlan, de élvezetes produkciót nyújtottak. Alakításuk olykor szavalósan ünnepélyes volt, de nem nélkülözte a humort és a jobban sikerült jelenetekben képesek voltak levetkőzni mesterkéltségüket is. Ha nemcsak három előadáson kellett volna helytállniuk, akkor idővel minden bizonnyal kiérlelt alakításokat nyújtottak volna. Szerepeltetésük azonban azért is jó ötlet volt Fisher részéről, mert az énekesek prózamondásának színvonala éles ellentétben szokott állni színvonalasab vokális produkcióikkal.

Fischer Iván A varázsfuvola-rendezése tehát új színt hozott a darab budapesti előadástörténetébe. Kifogásolható megoldásai, kisebb hibái ellenére is gördülékeny és kiegyensúlyozott előadásnak lehettek szem- és fültanúi, akik ellátogattak a három előadás egyikére.

Fotók forrása: Művészetek Palotája

Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola

Sarastro: Andreas Bauer

Az Éj királynője: Mandy Fredrich

Pamina: Nuria Rial

Tamino: Stanislas de Barbeyrac

Papageno: Hanno Müller-Brachmann

Papagena: Norma Nahoun

Első hölgy: Sarah-Jane Brandon

Második Hölgy: Olivia Vermeulen

Harmadik Hölgy: Barbara Kozelj

Három fiú: A Magyar Állami Operaház, illetve a Cantemus Gyermekkórus tagjai