Közösség – építés

Ahogy a fesztivált szervező Kortárs Építészeti Központ képviseletében Polyák Levente is kiemelte a megnyitógálán, a szakmai diskurzusban magukról az épületekről egyre inkább azok szociális kontextusára helyeződik át a hangsúly. Éppen ezért idén kiemelt szerep jutott a társadalmi kérdésekkel is foglalkozó, elsősorban a városi közösségépítésről szóló filmeknek, amelyek esetenként még aktivitásra is sarkallják a nézőt. Fabio Petronilli inspiráló rövidfilmjében, a H2T-ben (2013) milánói építészek kis csoportja érkezik Trafariába, hogy a városszéli halásztelepen közösségi kertet hozzanak létre a helyiek bevonásával. Az itt élő családok maguk építette kalyibákban élnek mindenféle támogatás vagy külső segítség nélkül, azzal a tudattal, hogy a városvezetés bármikor kilakoltathatja őket. A H2T projekt, amelyben a tervezéstől a megvalósításig minden egyes munkafázis közös, összehozza a falu lakóit. Arról nem is beszélve, hogy a raklapokból, pozdorjalemezekből és fahulladékból összeeszkábált bódék, padok és virágládák biztosítják a teret a későbbi közösségi tevékenységeknek is.

Az a gondolat, hogy ha az önkormányzat hátat fordít, a lakók összefogása teheti élhetőbbé a környezetet, a fesztivál nyitófilmjében is megjelent. A meglehetősen komor hangvételű Telepi álmodozás (Estate, a Reverie, 2015) London külvárosában, a jobb sorsra érdemes Haggerson-lakótelepen játszódik, amelyet a környékbeliek veszélyes, lepusztult épületegyüttesnek tartanak és ha csak tehetik, messzrire elkerülnek. A filmet készítő Andrea Luka Zimmerman korábban maga is itt élt, az izgalmas lehetőségeket kínáló belső nézőpont azonban nem jelent meg a filmben. Egy katalógust láttunk a lebontásra váró épületek utolsó lakóiról: idős, beteg és magányos emberek felsorakoztatott portréit. Ezeket a jeleneteket nézve néha az volt az érzésem, hogy egyedül a házhoz való ragaszkodásuk tartja őket életben. A film az épületek lebontása előtti utolsó nyolc év történéseit sűríti össze. Ahogy fogyatkoznak a lakosok és gyarapodnak a bedeszkázott ablakok, a közösség egyre összetartóbbá válik. Különböző performanszokkal igyekeznek elnyerni a környékbeliek rokonszenvét, színesre festik a belső udvart és felolvasásokat, hangulatos pikniket szerveznek. A kissé hirtelen lezárt filmből sajnos nem derül ki, hogy a lakótelep felszámolása után tartósnak bizonyulnak-e a szomszédságból lett barátságok. Pedig az igazán érdekes kérdés az lett volna, hogy fennmarad-e a közösség, ha megszűnnek a mindennapos találkozások és az együttesen megoldandó problémák.

„Megkedveltük a brutalista betont, szerintünk szép!”

Ez a mondat, amely a Barbakánia (Barbicania, 2014, Ila Bêka, Louise Lemoine) című filmben hangzott el egy lakókkal készített rövid interjúban, a háború utáni betonépítészet ellentmondásos megítélésének esszenciája is lehetne. A Budapesti Építészeti Filmnapok idei kiadása kiemelten foglalkozott a brutalista irányzat egyik jelentős képviselőjével, nevezetesen a brit fővárosban található Barbican Centre-rel. Az erődítmény-szerű épületegyüttes magán hordozza a brutalizmus legfőbb jellegzetességeit, és mint ilyen, a praktikumot magasan az esztétikum fölé helyezi. 2003-ban egyenesen London legrondább épületének választották[1], ennek ellenére népes rajongótábora van[2], közülük a legszerencsésebb közel 2000 fő Barbican Estate lakójának mondhatja magát.

Az épületcsoport vizuális megjelenésére a Túlságosan régóta (Callum Cooper, 2014) című rövidfilm hívta fel a figyelmet. Ez valójában egy rendkívül látványos videoklip, amelyben a Metronomy nevű britpop zenekar tagjai bejárják Barbakánia betonlabirintusát. Az M.C. Escher litográfiáit[3] és Orosz István grafikus animációit [4] egyaránt felidéző alkotás a megkapó kameramozgások, a profi vágás és a térbeli síkokkal való játék együttesével zavarja össze a nézőt. A térbeli orientációs pontok elvesztésével, az irányok relativizálódásával felcserélődik a „fent” és a „lent”, a „kint” és a „bent”. Egy-két percnyi szédülés után jó eséllyel azon kapjuk magunkat, hogy már bele is szerettünk a masszív lépcsőkbe, a szokatlan formájú belső udvarokba és a keskeny, lőrésszerű ablakokba. Mondanom sem kell, hogy a videó formátum elbújhat amellett az élmény mellett, amelyet a nagy vászonra vetítés adott, de még képernyőn is érdemes végignézni Callum Cooper elképesztő vízióját:

A rövidke videoklip ügyes felvezetés volt a már említett Barbakánia című egész estés pszeudo-dokumentumfilm előtt. Valósággal hipnotizálva éreztem magam a teret meggörbítő daruzások által, és alig vártam, hogy alaposabban bejárhassam a betonkolosszust. Ila Bêka és Louise Lemoine alkotása meg is adta erre a lehetőséget. A cinéma verité módszerével készült filmben az épület egyes részei és azok lakói azonos hangsúlyt kapnak. Megjelennek a közösségi terek, a Barbakán Művészeti Központ intézményei, nem beszélve a színfalak mögött működő kiszolgálóegységről és az itt dolgozó személyzetről. A remek humorú alkotás úgy ábrázolja Barbakániát, mint egy különálló kis államot, amelynek saját postása, gondnoka, házipszichológusa, íratlan szabályrendszere, sőt saját időjárása is van. A film készítői még a „barbakán identitást” is igyekeznek megragadni a lakók és az itt dolgozók segítségével.

A háromtagú stáb egy hónapon keresztül forgatott a Barbican Estate-ben, a naponként rögzített epizódokból áll össze a film 90 perce, amelyek mindegyike külön címet is kapott. A jelenetek sokféleségének köszönhető a film heterogenitása: láthatunk Leger Gépi balettje (Ballet mecanique, 1924) előtt tisztelgő izgalmas formai játékot, a járókelők árnyékának impersszionista lenyomatát (A fa), illetve egy montázsszekvenciát, amelyik éppen csak a lábakat engedi látni (Piros cipők). Máskor hagyományos interjúrészletek ismertetnek meg a meglehetősen különc lakók személyes történeteivel (Több, mint egy királynő; A zongoraóra), lakásaik minden zegével-zugával (A sólyom), vagy éppen a trópusi üvegházzal, ahová mindenkinek szabad bejárása van (A könnyezőpálma című részben). Feltűnő, hogy a megkérdezettek meglepően tájékozottak Barbakánia történelmében. Mondataiból sugárzik a büszkeség és egyfajta egészséges lokálpatriotizmus. A film végkicsengése az, hogy bár a brutalizmus mint irányzat megosztó a városi lakosság körében, az ilyen épületek lakói A rondaság szépségét hirdetik (hogy még egy epizód címét megemlítsük).

Lakatlan otthonok – otthontalan lakók

A befejezetlen városrészeket bemutató rövidfilmek közül a Házak mindenkinek (Casas para todos, 2013) című spanyol esettanulmány volt kiemelkedő. Gereon Wetzel alkotása a gazdasági válság következtében kialakult ellentmondásos helyzetet tárja fel: az egyik oldalon félbehagyott, üresen álló lakásokat mutat be, a másikon 36 elszegényedett és kilakoltatott családot, akik kénytelenek ezeket az épületeket illegálisan elfoglalni, mert nem tudják kifizetni a lakbért. Ennek a problémának az isztambuli változata jelenik meg Sinem Serap Duran Megfelelő (2011) című filmjében, amelyben egy, a városrendezési munkálatok következtében utcára tett család költözik be egy elhagyatott bevásárlóközpontba. A szülők igyekeznek élhetővé tenni az ürességtől kongó, roppant tereket és saját igényeik szerint kialakítani egy átmeneti lakást az üres üzletsorok közötti folyosódarabon.

A Házak mindenkinek éles ellentétekre épül. Újra és újra megismétlődik a hangsáv és a képtartalom ütköztetésének gesztusa. Bevágott rádióriportokból politikusok és befolyásos üzletemberek minden realitást nélkülöző ígéretei hangzanak el a lakásproblémák megoldása kapcsán, ezekre pedig minden alkalommal a félkészen álló, elhagyott lakótelepek képei felelnek -íme az ígéretek és a teljesítésük. A filmet a házakra kiszögelt „Eladó” táblákról készült snittek tagolják, sajátos ritmust adva ezzel a filmnek. A gazzal benőtt játszótér látványa egy pillanatra a jövőre való teljes reménytelenség érzését engedi be a filmbe, de mielőtt eluralkodna a filmen a pesszimizmus, Wetzel gyorsan feloldja a hangulatot egy adag szarkazmussal. Megmutatja, mi lesz az üres épületek és terek sorsa: a lakópark udvarán a legelő kecskék veszik át az uralmat, a teljesen üres hatsávos autópályán deszkások gyakorolnak trükköket, az üres telep házait a környékbeliek jobb híján paintball-pályának használják. A film állítása szerint a válság mellett az értelmetlen beruházások is hozzájárultak ahhoz, hogy idáig fajuljon a helyzet. Csak egy példa a pazarlásra válság idején: a nemrég megnyitott andalúziai Córdoba Reptér szinte teljesen használaton kívül maradt, itt ma kizárólag kormányzati- és magángépek landolnak[5].

Az emberek hiányát a filmben leginkább a csend érzékelteti. Néha felerősödnek a zajok: a szél zúgása, a fák ágainak összekoccanása jelzi, hogy a természet lassanként visszafoglalja a területet. Hasonlóképpen a zene és a városi zörejek teljes elhagyásával hangsúlyozza a lakatlanságot a grúz rövidfilm, a Lazika, a szellemváros (Mariam Natroshvili, Detu Jintcharadze, 2014). Ahogy ezt az inzertekben megjelenített, néma narráció felidézi, a település sosem készült el, mivel a miniszterelnök utasítására félbehagyták az építkezést. Ma csak félkész, hátrahagyott házak maradványai emlékeztetnek arra, hogy itt valaha kereskedelmi központot akartak létesíteni. A kisfilm alkotói a kissé érzelgős feliratokkal negatív leltárt készítenek arról, mi hiányzik ezekből az épületekből: a boltokba érkező friss áru illata, a kávégépek sistergésének hangja, a gyerekzsivaj, a neonfények. Kevés lehangolóbb látvány van, mint egy lakatlan település, ahol minden egyes lerakott téglából üvölt a hiábavalóság érzése és megvalósulatlan álmok tragédiája.

Ha nem találod a boltban, készítsd el saját kezűleg!

A tömegtermeléssel és a fogyasztói kultúrával szemben a saját kezű alkotást és a kreativitást mint értéket szembeállító film, A Maker mozgalom (2014, Mu-Ming Tsai) számomra új ismeretek egész sorát nyújtotta. Olyan, főleg az Egyesült Államokban elterjedt jelenséget mutatott be, amely a „Csináld magad!” mozgalom alapgondolatát a 21. századi technológiákkal keresztezi. A kifejezés számos különböző tevékenységet foglal magába: a magányos otthoni barkácsolás, a készítők közti kollaboráció és az eladásra szánt termékek gyártásának különféle módozatait. A film nézői sikeres vállalkozások egész sorát ismerhették meg.

Bár témáját tekintve nem tartozott szorosan az urbanisztikához, A Maker mozgalom olyan nagy érdeklődésre tartott számot a fesztiválon, hogy pótvetítést kellett tartani. Megismételték a vetítést követő kerekasztal-beszélgetést is, amelyben budapesti kreatív tervezőműhelyek létrehozói vettek részt. Maga a beszélgetés egyébként jobban sikerült, mint az apropóját adó film, amely sajnos leginkább egy tévéműsor színvonalán mozgott, ráadásul igen nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy a szemet szúró product placementtől a márkanevek többszöri kimondásáig minden zavaró reklámozási forma felbukkant benne.

A magyar tervezők saját projektjeik bemutatása mellett kitértek a maker mozgalomban rejlő hazai lehetőségekre is kitértek. Persze itthon nem áll akkora eszközarzenál a készítők rendelkezésére, mint az USA-ban, de szerintük ez nem is annyira hátrány, mint inkább lehetőség a kelet-európai leleményesség kibontakoztatására. Az egyik legérdekesebb gondolat, amely felmerült, a szabadalmaztatás feleslegessé válása volt. A folyamat ugyanis lassú és nehézkes, így egy bejegyzett találmány nem tud lépést tartani a gyors egymásutánban születő újabb és újabb eszközökkel. Mire egy változtatás hivatalossá válna, a „versenytársak” már mérföldekkel előrébb járnak. A film szerint a maker mozgalom képviselői is azt tartják, hogy kész termékek helyett inkább a technológiát adják el, amellyel mások is létrehozhatják maguknak az általuk kitalált eszközöket. Ezzel a gondolattal nem volt nehéz egyet érteni.

[1] Forrás: BBC News, 2003. 09.22. A szavazás szerint a Barbakán Központ a legrondább épület. URL: http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/england/london/3126946.stm

[2] Még saját nyomtatott magazinja is van, a „Barbican Life”: http://www.barbicanlifeonline.com/barbican-life-magazine/magazine-issues/

[3] M.C. Escher: Fölfelé és lefelé, 1947; Lépcsőház, 1951; Relativitás, 1953; Konvex és konkáv, 1955

[4] Orosz István: Vigyázz, lépcső!, 1989, Sírj, 1996, Fekete lyuk, fehér lyuk, 1999

[5] http://elpais.com/elpais/2014/12/17/inenglish/1418827103_093311.html