Az ír sztár harmadik alkalommal dolgozik együtt Hollywood derék iparosával, a spanyol Jaume Collet-Serrával, és olybá tűnik, kooperációjuk csupán középszerű művekhez, valamint megélhetési főszerepekhez elég. Az Ismeretlen férfi test-test elleni küzdelmekbe oltott Őrület-parafrázisa, valamint a 9/11-paranoián jócskán késve lovagoló Az 57-es utas-átirat, a Non-Stop után az Éjszakai hajsza családi kötelékekről regélő nagyvárosi bűndrámaként szeretne tarolni, ám a próbálkozás szintjén marad.

Brad Ingelsby forgatókönyvíró (A harag tüze) jártas a bűnözők kríziseinek papírra vetésében, az Éjszakai hajsza viszont sem az ő hozzáértését, sem a rendező, netán a sztár képességeit nem aknázza ki. Legnagyobb problémája közhelyességében rejtezik. Collet-Serra és Ingelsby látszólag tragédiáktól sújtott, a múlt árnyaitól űzött bűnözőket, antihős-figurákat tologatnának a sakktáblán, ám elmés gondolataiknak rendre gátat vet a hollywoodi fősodorbeli munkákban tünetszerűen jelentkező konyhafilozófia. Neeson az által válna fásult, marcona bérgyilkossá, hogy rémálmokról számol be, piásan dülöngél egyik New York-i csehóból a másikba, illetve az erőszak lélekromboló hatalmáról is fontos bölcsességeket oszt meg, így az Éjszakai hajszát gyorsan maga alá temeti a didaxis réme. Ugyanez jellemzi az Ed Harris által játszott maffiavezért, netán a Joel Kinnamann által alakított felnőtt fiú-archetípust. A film árnyalná ugyan az apa-fiú párosra vadászó bűncézár alakját, ám Harris példás jellemformáló adottságai szintén ködbe vésznek, amint ez az alak halott fia fényképét bámulva, hangosan, szépen kimondva morfondírozik arról, hol rontotta el gyermeke. De ugyanide tartozik a zokogó neje karjába omló bús keresztapa-snitt is. Persze, érezhető, a készítők bűnről, bűnhődésről akartak sötét, neo noir-atmoszférájú thrillert forgatni, helyesebben az apáról fiúra szálló galád tetteket nyomatékosítaná a cselekmény, sőt, az egymástól elhidegült szülőt és gyereket húzná közelebb megannyi kaland, gyilkosság, ám ezen szálak drámai amplitúdója is gyengül. Az Éjszakai hajsza apa-fiú párosa családalapításról, az ifjúság jó útra tereléséről ejt roppant közhelyes tételmondatokat, papával, terhes kismamával, tündéri kislányokkal próbálja szemléltetni a helyes ösvényre térést. Hiába peregne a szemünk előtt egyfajta atya-gyermek / mester-tanítvány bűndráma, végül zavaros üzenetdrámát kapunk, amelyben a Neeson-öregapa ragaszkodik hozzá, hogy a fia ne húzza meg a ravaszt, mert a gyilkosság csupán befeketítené a lelkét – ne legyenek illúzióink, mindez csupán ürügy arra, hogy a mozi Liam Neeson-brandként üssön oda, és kedvenc sztárunk arca, teste alakuljon maszkulin, pisztolyt szorongató akció-fétistárggyá. Bosszantónak hatnak a família szentségét dúcoló passzusok is: az Éjszakai hajsza rendre családi fotókat nyom a közönség arcába, alkohol vagy íróasztal felett görnyedő hősök ráncos, gondterhelt tekintetével érvel az otthon melege mellett, netán az eltékozolt életek ellen. Collet-Serra mintha a Szemtől szemben legendás Pacino-DeNiro kávézóbeli dialógusát ültetné vászonra, ám ugyanez Neeson és Harris kettősével nem működik – a zsiványfejedelem apa újfent kocsmaelmélkedéssel papol a szemek mélyén honoló ürességről, a tovaszállt dicső időkről. A Mikulás jelmezben, piásan csetlő-botló idős mentorpapa képe, valamint a rossz környéken élő, bokszoló színes bőrű kiskölyköt nevelő sarj ’80-as, ’90-es évekbeli akciótoposzokra rímelnek: előbbi a Die Hard – Az élet mindig drága vagy Az utolsó cserkész hullarészeg Bruce Willis-sablonjait hívja elő önparódiába fulladva, míg az utóbbi a boldog nyolcvanasok kötelező gyerekmániájára rímel.

Neeson és Kinnaman összetoborzása már a 21. századi multiplex-akciómozik „legszebb” hagyományait örökíti tovább: ahogy a Die Hard vagy az Indiana Jones negyedik részében, az agg főhős mellé szériatartozékként jár egy fiatal palánta. Az Éjszakai hajsza hiába is utalna veszteségekre, családi békére, Collet-Serra ugyanannyira ügyetlenül bánik a drámával, mint a nyers, megalkuvásmentes ’80-as évekbeli akcióbetétekkel. Táruljon elénk rengeteg barnás szűrővel rögzített, sötétbe burkolt, ködös, nyirkos, lepukkant utca, mellékhelyiség, rozsdás városi terület, nem érezni az aljas utcák nyomorító erejét, az Éjszakai hajsza csupán egy újabb trendkövető akciótermékként cseng le. Nagyjából hasonló szituáció állt elő az ősszel debütált A védelmezőnél is – míg Denzel Washington önbíráskodását, és vele a VHS-korszak kíméletlenségét szintén kortárs divatmániák fektették vállra, addig ezt a mozit Hollywood temérdek blockbusteréből visszaköszönő giccs, semmitmondó biflázások, lassítások, felesleges stilizáció dobják a középszerűség vágányára. Ellentmondásos akcióóda ez: amennyiben tragédiára, vérre, passióra van szükség, miért lohol a hősök nyomában egy színes bőrű, keveset beszélő, összeégett arcú, zöld infraszemüveget viselő bérgyilkos-terminátor? Fordítva is igaz a reláció. Ha a rendező csonttörő bunyókat, dörgős lövöldözéseket, hajszamozis dramaturgiát, örök lótás-futást vizionál, miért hiteti el a publikummal, hogy igazából egymás ellen forduló szövetségesek vagy haragban lévő, majd összezáró figurák meséjét látja? Továbbgondolva: erkölcsi kétértelműségről is bajos szólni, a korábban a saját unokaöccsét is agyonlövő főszereplő átmenet nélkül változik gyermekét istápoló gáncstalan lovaggá, alkoholista bátyjával, kórházban fekvő idős anyjával számot vető bűnbánóvá. Egy hangsúlyos pillanatban Neeson fia agyonlőné az életükre törő szupergyilkost, ám a papa lebeszéli, ne tegye, mondván „ettől a gyermeke nem lenne jobb, mint ő” holott tudja, üldözőjük nem áll le az ő halálukig. Végül ugyanezt a gyilkolómasinát Neeson teríti le vérezve, összetörve is, egyfelől, hogy a fiú életét mentse, másfelől, hogy a direktor újra nyomatékosítsa, ez egy újabb generikus Neeson-ámokfutás, ahol a sztár minden sebesülése dacára is tettre kész, legyőzhetetlen akcióikon, aki a ködön is átlátva, csinosnak tűnő, de valójában hatásvadász, lassított felvételes puskalövéssel bizonyítja örökérvényűségét.

Korántsem akaratlanul, hanem szándékosan akarva nem osztanak lapot az ifjabb generációnak, az Éjszakai hajsza tipikus stúdiótermék egy jelenleg futó akciósztár népszerűsítésére. Így hiába zárul a mozi a nagybetűs Egy Család Vagyunk tanulsággal, feleslegesen lóg a tükör sarkában ezredik szuperközelin is egy fényképalbumból kitépett lapocska, e film középszerű, rossz értelemben skizoid akciórohanásként fullad ki, amely végig képtelen dönteni, szomorkás eposzként, netán kemény férfimoziként hasson a nézőre, és két szék között a pad alá zuhan.

Éjszakai hajsza (Run All Night)

Színes, szinkronizált amerikai akcióthriller, 2015, 114 perc

Rendezte: Jaume Collet-Serra

Írta: Brad Ingelsby

Zene: Junkie XL

Operatőr: Martin Ruhe

Vágó: Dirk Westervelt

Szereplők: Liam Neeson (Jimmy Conlon), Joel Kinnamann (Mike Conlon), Ed Harris (Shawn Maguire), Common (Andrew Price), Genesis Rodriguez (Gabriela Conlon)

Forgalmazza: InterCom

Korhatár: 16 

Bemutató: 2015. március 12.