A nő terei címmel rendezett program első pontja jóval többet és sok szempontból nagyon is más jellegű beszélgetést ígért - skandináv és a délkelet-európai társadalmi modellek -, mint ami végül belőle kikerekedett. Sipos Júlia újságíró kérdezte Andó Évát, C Molnár Emmát és Huszár Ágnest, akik elsősorban Geert Hendrik Hofstede maszkulin és feminin társadalmakról szóló elméletét járták körül. Az IBM-nél dolgozó szakembert ugyanis az érdekelte, hogy jellegzetesen amerikai módon stuktúrált és működtetett multinacionális nagyvállalatnál hogyan jöhetnek létre az egyes országokban mégis markánsan eltérő helyi jellegzetességek. Így alkotta meg a maszkulin és feminin társadalmak elméletét, s pontozta az egyes országokat aszerint, hogy például mennyire fontos érték a teljesítmény, a siker, a küzdelem és győzelem, illetve milyen mértékben játszik szerepet a családcentrikusság, vagy éppenséggel a munkahelyi jó hangulat a mindennapi életben. 

Bár a beszélgetés időnként különös mellékutakra tévedt, apokrif bibliai történetekről és több érdekes szociálantopológiai kísérletről egyaránt szó esett, a résztvevők összességében nem igazán tudtak túllépni a fogalmi keretek tisztázásának problémáján, gyakorlatilag azon, hogy ki milyen mértékben fogadja el, hogy Hofstede éppen ezeket a kifejezéseket találta egykor a legalkalmasabbnak elmélete kifejtéséhez. 

Ezek után sokkal összeszedettebbnek hatott az est második beszélgetése (A nő nyelvei), ami gyakorlatilag Helene Uri norvég írónő Szavak a múltból című könyvének bemutatója volt a szerző részvételével. A program másik vendége Szécsi Noémi volt, akinek két évvel ezelőtt megjelent Gondolatolvasó című regényéről esett a beszélgetés során leginkább szó. A moderátorként közreműködő Hidas Judit szerint a némaság - Szécsi regényének főhőse egy siket fiatalember - ugyanis a kisebbségi lét metaforája is egyben, a Gondolatolvasó így kötődik a frissen bemutatott könnyvhöz.

Helene Uri regénye ugyanis a számikról - azaz a lappokról, ám mint ahogy szó volt róla, Észak-Európában ez a kifejezés nem píszí - szól, akiket nyelvük, kultúrájuk elvesztése fenyeget. Uri magát a veszteségérzést kívánta regényében ábrázolni, s csak véletlenek sora, például egy személyes családtörténeti felfedezés vezetett oda, hogy épp a számiról és nem egy dél-amerikai kihalófélben lévő nyelvről írt. A beszélgetés során egyébként reflektált arra is, milyen különös érzés norvégként egy őt nagyrészt nem értő közönség előtt beszélni (a tolmács feladatát a regény fordítója, Vaskó Ildikó látta el) egy olyan témáról, ami részint a nyelvi bezártságról szól. 

Bár Uri többször hangsúlyozta, hogy regényében a veszteségérzés ábrázolása volt a kihívás számára, és nem néprajzi vagy szociográfiai jellegű tényregény írása, szó esett a számik helyzetéről is, a korábbi évtizedek erőszakos asszimilációjáról és arról, hogy nagyjából a 80-as évektől fordult a helyzet. Szokatlan volt hallani közép-európaiként, hogy egy toleránsnak - és visszautalva az előző beszélgetésre, hofstedei értelemben femininnek - tartott társadalomban sem igazán régóta érték a kisebbségek egyenjogúsága, és hogy tagjaik hasonló életstratégiákat választanak, mint ami nálunk is jellemző. A számik hosszú ideig szégyelték származásukat, igyekeztek eltitkolni, hiszen a kitörés és társadalmi előrelépés lehetősége csak így adatott meg, miközben a harmad-, negyedgenerációk mit sem tudtak felmenőik kultúrájáról, saját származásukról. 

A kitörés problémája Szécsi Noémi regénye kapcsán is szóba került. A főhős legfontosabb dilemmája ugyanis, hogy a siketek társadalmán belül éljen-e teljes, rendezett és boldog életet, vagy próbáljon meg a többségi társadalomban is helytállni. Valódi kitörési pontokkal ugyanis csak az utóbbi közeg szolgálhat egy kisebbség tagjának. Fülöp, a főszereplő életében ezek a jellemzők egyébként megduplázódnak, hiszen egy emigráns család sarja, ráadásul szülei eltérő nációkból származnak, és eleve soknyelvű közeg veszi körül, de ez a soknyelvűség egyben a családtagok kommunikációképtelenségének is szimbóluma. Az emigráns létben is ott van a veszteségérzés, például mikor a gyerekek már nem ismerik szüleik anyanyelvét. Ezek a problémák erősödnek aztán fel egy olyan szituációban, amikor a gyermek ráadásul még siket is. Hidas Judit szerint fontos motívum, ahogyan a szülők nem is próbáltak meg kommunikálni Fülöppel, ami azzal a jelenséggel állítható párhuzamba, ahogy rendszerint a többségi társadalom sem igyekszik kapcsolatot teremteni a kisebbséggel.

A kapcsolatteremtés mozzanata egy másik aspektusból is szóba került: a történetek generációk közti átörökítése kapcsán, ahogyan gyermekkorunkban halljuk őket, de nem nagyon foglalkozunk velük, sokszor csak akkor értjük meg jelentőségüket és fontosságukat, amikor már késő. Ráadásul mindkét regény esetében az anyák történetei fontosabbak, mintha ez lenne a világ rendje, hogy a történetek átörökítése a nők feladata. 

Fotó: Pethő Anita