Az egész eseményt a profizmus és a legmagasabb színvonal jellemezte mind a tartalom, a zenei műfajok, a résztvevő művészek, mind pedig a rendezés tekintetében. A műfajok közötti átjárást a hagyományos komolyzene és a könnyedebb stílusú dalok biztosították.

A színpadra először Mahó Andrea lépett a Queen együttes világhírű Who wants to live forever dalával. „A koncert a nő-férfi kapcsolatot állítja középpontba, mely olykor szenvedélyes, olykor gyötrelmes, de épp ettől olyan csodálatos” – árulta el még a koncert elején a művésznő, majd maga mellé szólította a színpadra azt est egyik sztárvendégét, régi jó barátját és kollégáját, az eMeRTon díjas színész-énekes Miller Zoltánt.

A karizmatikus művész, aki köztudottan előszeretettel kalandozik a musical, az operett és a popzene világában, Mahó Andrea fantomjaként Az Operaház fantomja musical részletével fokozta a hangulatot. Erőlködés nélkül kiénekelt, korrekt, tiszta hangoknak, szenvedélyes előadásmódnak lehettünk fültanúi.

Nem sokkal később az est másik sztárfellépője, José Cura következett. Hangja először szólóban, mókás angol akcentussal az Eternal Flames című Bangles-dalban, majd Mahó Andreával duettben a WestSide Storyból jól ismer Tonight-ban csendült fel. A mára már ikonikussá vált argentin operaénekes – a „negyedik tenor” – már az első percekben bizonyságot adott közvetlenségéről és profizmusáról.

A fantasztikus zenei alapot a Hungarian Studio Orchestra biztosította, melynek tagjairól, azok zenei tudásáról a maestro az est folyamán csakis szuperlatívuszokban nyilatkozott. A Cura hangján elénekelt darabok új értelmezést nyertek, előadásában más megvilágításba helyeződtek a korábbi verziókban már átélt darabok.

„Egy meglehetősen durva világban élünk, olyanban, amelyben túl sokan halnak meg értelmetlen hatalmi harcok miatt. Reméljük, jön egy jobb világ, ezért szóljon most a remény dala” – konferálta fel a Westside Story Somewhere című gyöngyszemét a művész, aki az est folyamán szerencsére saját nyelvén, spanyolul is adott elő három dalt: Magyarországra hozva általuk azt a bizonyos, hamisítatlan déli temperamentumot, kiemelve a közönséget a magyarokra oly’ jellemző pesszimista attitűdből.  

Cura gitárral és egy pár perc erejéig dobbal is belakta a színpadot, később szintén három, általa klasszikusnak nevezett nótát adott elő: a Beatlestől és John Lennontól: a Yesterday-t, a Let it be-t és az Imagine-t.

A Nessun Dormával végre megkapta a közönség azt, amiért José Curát az opera fogalmának forradalmasítójaként emlegetik. Előadásmódja manírtól mentes, laza és fesztelen volt, s ami a lényeg: mindenki által fogyaszthatóvá, élvezhetővé tette az opera műfaját.

Mahó és Cura nem csupán egymással alkotott dialógust: a duettben és szólóban előadott dalok egy felettünk álló transzcendens erővel, valamint a közönséggel is kérdezz-feleleket játszottak. Andrea vörös, fekete csipke és fehér ruhakölteményei tökéletes szinkronban álltak az est hangulatával, illeszkedtek a koncert mélység -magasság, földi-égi, szenvedély-szenvedés, jin-jang koncepciójához. Az előadást hatalmas vetítővászon tette még átélhetőbbé, eleganciáját és színvonalát pedig Németh Eszter és Füzi Attila tánca fokozta.

Az esten egyébként még sok nagykoncerthez méltó dal elhangzott: Barátok, amíg élünk; Hijo de la Luna; Operaház fantomja – A fantom;  Ave Maria, Porgy és Bess - Summertime; Tell him; Caruso; Pie Jesu (Webber); Time to say goodbye.

Mahó Andrea egy saját, Papp Gyöngyi - Derzsi György szerzeménnyel a Várj még című feszes, rockos alapú, kicsit musicales dallal kedveskedett a közönségnek.

Az Andor Ilona Ének-Zenei Általános és Alapfokú Művészeti Baptista Iskola gyermekkórusának közreműködésében előadott Pie Jesu-ja (Webber) szintén a látszólag egymástól távol eső műfajok, ezúttal az opera és folklór jószomszédi viszonyát példázta.

Mahó Andreában van valami kedvesen megtévesztő: egyszerre hordozza magán Audrey Hepburn kislányosan őszinte báját, szakmája és kollégái, különösen Cura profizmusa felé kimutatott őszinte, már-már gyermeki lelkesedését, ugyanakkor megbúvik benne a felnőttként, érett, világszínvonalú női hanggal daloló főnix is. Mahó kisugárzása, színpadi rutinja, Cura humora, zsigeri lazasága és professzionizmusa nélkül pedig lehetett volna bármit énekelni, nem kerekedett volna akkora katarzis, mint amekkora sikeredett a Sportarénában.

Cura egy gitárral a kezében, Pejtsik Péter karmester csellóval, jam-session keretében búcsúzott a közönségtől.

A Mahó- Cura-Miller Crossover-est – ahogy Cura nevezte: a hit koncertje – a nemzetköziség és a többnyelvűség, a szenvedély, szeretet, segélykérés jegyében telt, amely - ha egy röpke másfél órára is, de - érezhetően elgondolkodtatta és kizökkentette a közönséget közönyös, egocentrikus életfelfogásából.

Fotó: Herbert Aniko