A Művészetek Palotája zsúfolásig megtelt kifejezetten jólöltözött emberekkel: a zenei, gazdasági és politikai elit is képviseltette magát, így az egyébként bőkezű MűPa sorra hívta tiszteletjegyeseit, hátha lemondja valaki a potyajegyet. A több emeleten összezsúfolódó nézősereg szinte már a – nem létező – csillárokon lógott. A tereferélő embereket a konferanszié megkérte, hogy – mivel a művészt kifejezetten zavarják a zörejek és a fényképezőgép-villanások – tartózkodjanak a köhincséléstől, az élő felvételtől és a fotózástól.

Végül bevonult Keith Jarrett. A zongorához ült, és néhány rituális mozdulat után örvényleni kezdtek a hangok varázslatos ujjai alól. Különös volt, hogy éppen ilyen gyors, virtuóz és nehezen emészthető improvizációval indít.

Improvizációnak nevezem a játékát, miközben meggyőződésem, hogy valamilyen formában előre átgondolt, az előadott rövid darabok pedig többé-kevésbé tudatosan felépítettek voltak. Játékában idézeteket, utalásokat lehetett felismerni előző koncertekre, más szerzőkre. Az előadott darabok hangvételében uralkodott az impresszionizmus: engem különösen Eric Satie-ra (pl. Gymnopedie) emlékeztetettek a lecsengésig kitartott, ködben úszó hangfürtök.

A koncert felépítése kivételes volt: nehezen emészthető – fiatalos hevű – darab kezdte a szvitet, amelyet lágy, romantikusan lírai darab követett. A gyakran osztinátóból kibontakozó, néhol jazzes (blues-os, olykor groteszk) ritmusokból álló blokkot impresszionisztikus hangfürtök követték, míg a szvit végére az impresszionisztikus és lírai karakter ötvöződött.

A szünet után e szvit tételeinek szinte pontos mását ismételte meg Keith Jarrett: a gyors, néhol atonális futamokból álló improvizációtól az impresszionisztikus, lírai karakterű dalokig, ráadásul még a darabok – szellemesen megformált – lezárása is az előzőekre utalt. Egyre erősödött bennem az az érzés, hogy Jarrett referencia-játékot űz velünk: zenei hipertext-labirintusba csal, melyben előre megtervezett, utalás-értékű az időnként állva játszás és lábbal ritmusverés, valamint a hellyel-közzel elsütött, szélesen gesztikuláló gegek.

Ne gondolja senki, hogy egy ilyen, majdnem két órás koncert minden előzetes elképzelés nélkül indul. Nem azt hiszem, hogy az egyes darabokat sorról-sorra, hangról-hangra már megírta volna. Arról vagyok meggyőződve, hogy a darabok karaktere, improvizációs váza, valamint a koncert teljes intonációs íve előzetesen kirajzolódott a művész fantáziájában.

És meggyőződésem, hogy koncepciója ezúttal a múlttal, az élettel való – filozofikus – szembenézés volt: sok motívum-variáns a nagysikerű kölni koncertből jött, az utolsó visszatéréskor játszott dal pedig a feleségének dedikált lemezéről, a The Melody at Night with You-ról származott.

A záró improvizáció előtt bejelentette (és ez volt talán az egyetlen verbális megnyilvánulása a koncerten), hogy I hope you keep your culture... Valószínűleg Bartókra, Ligetire – talán Kurtágra – és más nemzetközileg elismert szerzőnkre gondolt. De lehet, hogy a globalizációtól óvott minket... Ködös utalások ide vagy oda: zseniális előadásban volt részünk – és ezt a feltűnően jól öltözött közönség is tudta, mivel jólnevelt tapssal jutalmazta a gegeket és ütemes vastapssal az ráadást.

Keith Jarrett

Keith Jarrett talán az egyetlen olyan zenész, aki Miles Davisszel játszott (lásd a [a]http://www.youtube.com/watch?v=g1VCor3t8T4[text]videó[/a]t Miles Davisszel, de lásd saját [a]http://www.youtube.com/watch?v=qnD5E5mrxIs[text]trió[/a]jával is: Jack deJohnett, Keith Jarrett és Gary Peacock), és mégsem tért át az elektronikus hangszerekre. Akusztikus zongorán játszotta szólókoncertjeit, melyekkel egészen új hangzást vitt a jazz történetébe. Kölni koncertje – bár nem az első szólólemez – korszakalkotó vállalkozásának bizonyult: több zongorista is próbálta megismételni, de csak halvány utánzatokra telt erejükből. Egyedül saját későbbi szólófelvételei vethetőek össze ezzel a (dupla) lemezzel, mondjuk az 1981-es Concerts (Bregenz, München).

Keith Jarrett azzal vált a jazz páratlan mesterévé, hogy többnek bizonyult egyszerű jazzmuzsikusnál. Élő klasszikussá vált, aki előtt sorra nyíltak meg a zene korábban jazz előtt zárt fellegvárai: 1978-ban a New Yorki Metropolitan Operában koncertezett, 1990-ben a bécsi Musikvereinben; egy évvel később a bécsi Staatsoper látta vendégül (Vienna Concert, 1991), majd 1995-ben a milanói Scalában lépett fel (La Scala, 1995).

Egyik kulcslemeze – amely az EMC kiadó sikerlistáján is az örök élbolyba tartozik – a kölni koncert (The Köln Concert, 1975 lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=jzqMJWlKMsY[text]részlet[/a]ét a youtube-on), amely színvonalával valóban rászolgál a népszerűségre. Jarrett itt annyira koncentráltan játszik, hogy nehéz elhinni: semmiféle előzetes koncepciója nem volt, egyetlen hangot sem írt meg előre. Pedig joggal panaszkodhatott a rosszul hangolt hangszerre, a felvétel mostoha körülményeire, illetve saját egészségügyi állapotára: egy hosszú turné végén, lelkileg és fizikailag meggyötörten ült a zongorához.

A brémai, lausanne-i és kölni felvételek (Solo Concerts Bremen/Lausanne, 1973, The Köln Concert, 1975) idején Jarrett még fiatalember, alig harminc éves – és fizikai teljesítőképessége is elsőrangú. Ekkoriban még évi ötven szólókoncertet ad, bár előadásain alkalmanként előveszi súlyos hátfájása. A brémai és lausanne-i felvételeken populárisabb zongorajátékos jut szóhoz: a zene emészthetőbb valamivel, mint a kölni koncerté. A korai korszak másik jelentős lemeze az oslói stúdióban felvett Facing You (1971), Jarrett első szólóprodukciója, ami ugyan nyolc, különböző hosszúságú darabból áll, a különálló számok azonban olyannyira lekerekítettek, olyan összetartozónak hatnak, hogy egy több tételes szvit benyomását keltik.

A 80-as évek végéről származó Paris Concert (1988) a pianista szólókoncertjeinek összes varázsát, technikai sziporkázását, a fény- és árnyoldalait is bemutatja – a korábbi munkáit jól ismerők azonban önismétlést, kiüresedett manírokat és túlságosan is kiszámítható fordulatokat fedeznek fel a három számból álló albumon. Ráadásul a – sokszor emlegetett, a művészi összpontosítás és elmélyedés hangjaiként definiált – jarretti nyögések-sóhajok-morgások Párizsban már önparódiának is beillenek.

A húsz éves periódust lezáró – megint csak vitatható – bécsi koncert ugyan zeneileg koherensebb képet nyújt a párizsi hangversenynél, azonban dominálnak benne – időnként – a Bach- és Sosztakovics-idézetek.

A krónikus kimerültségből lassan talpra álló – megújult – szólista először a feleségének dedikált The Melody At Night With You albumon (1998) hallatta a hangját. A több évig tartó betegség sokban módosította Jarrett addigi zenei elképzeléseit: korábbi szólólemezei szabad improvizációk voltak, most a házi stúdiójában sztenderdeket játszott lemezre, s a korábbinál jóval nagyobb súlyt fektetett a dallamosságra.

Eddigi koncertjei nagyívű kompozíciók voltak, s a szerzemények egybefolytak – az új Jarrett a kisebb formákra helyezi a hangsúlyt. Saját magyarázata szerint: ha elkezdek játszani egy darabot, és másfél perc múlva úgy érzem, itt a vége, akkor abba is hagyom a játékot. A legfrissebb, Carnegie Hallban rögzített koncert (The Carnegie Hall Concert, 2005) akár önéletrajzi portré is lehetne: mindkét szett – a régi zongorista világát idéző – dalok szvitje, melyek egy része lírai, más részük keményebb, viharosabb.



A nagy fotók a Művészet Palotája sajtófotói, melyek a koncert előtti napon, a próbán készültek.