A kilencvenes évek közepén debütáló, hivatalosan a „cool rock” helyett inkább a slowcore vagy a dream pop címkékkel megbélyegzett együttes tavaly jelentette meg hatodik sorlemezét, a Sargent Place-t. A mostani turné apropójául is szolgáló anyag tíz lassú és szellős, country-s, jazzes ízekkel fűszerezett kellemesen szomorkás popdalt foglal magába.

A lemez erőssége az egészet összetartó keserédes hangulat, aminek köszönhetően annak ellenére is többszörösen meg lehet hallgatni, hogy tulajdonképpen semmi különleges nincs benne. Nem akarja megváltani a világot, de ettől még (vagy pont ezért) jól esik hallgatni.

A zene tehát meglehetősen szokványos, de fölöttébb élvezhető, nem utolsó sorban azért, mert szépen össze van rakva. (A lemez producere Gus Seyffert volt, aki olyan óriásokkal működött már közre, mint Norah Jones vagy Beck, a keverést pedig Darrell Thorp jegyzi, aki dolgozott már Paul McCartney-val és a Radioheaddel is.)

A rövid, szerelemről, angyalokról, Istenről szóló szövegekkel sem az a legnagyobb baj, hogy sablonosak, hanem az, hogy Josh Haden hangja nem elég karakteres ahhoz, hogy megtöltse őket érzelemmel. Akárhányszor is hallottam már például azt, hogy „Our love will never die”, ha valaki úgy tudja elénekelni, hogy elhiggyem neki, semmi kifogásom ellene. Haden hangja viszont mindig annyira távoli, hogy kicsit olyan érzésem volt, mintha könyvből és nem a szívéből olvasná ezeket a szép vallomásokat.

A koncert előtt így leginkább arra voltam kíváncsi, hogy Haden élőben képes-e valamivel élettelibben énekelni, illetve hogy tudnak-e működni ezek a szövegek, ha közvetlenül nekünk énekli őket. Az meg sem fordult a fejemben, hogy a kísérőzenével bármi gond is lehetne. Pedig hát pont ez történt: a zene annyira szétesett, hogy az, hogy Haden mit énekel, már teljesen mellékesé vált.

Először is egy kicsit meglepődtem, hogy a meghirdetett négy helyett csak három zenész lépett fel a színpadra. Kilétüket csak hosszas keresgélés után sikerült felfednem, ugyanis sem az együttes, sem pedig a kiadó hivatalos honlapján nem lehet róluk találni semmi információt. Végül egy amatőr videófelvétel leírásából derítettem ki, hogy gitáron Kenny Lyon, dobon pedig Joel Virgel működött közre.

A gitár-basszusgitár-dob felállás ugyan a lemezen hallhatónál lecsupaszítottabb hangzást ígért, de amint mondtam, a dalok nem annyira komplexek, hogy ne tudtak volna érvényesülni egy ilyen hangszerkombináció megszólaltatásában is. Szintén nem volt túl biztató előjel, hogy a dobos rögtön az első számban eltévesztette a kettőt, dehát megesik az ilyen, a gitáros kisegítette - nem tulajdonítottam a bakinak túl nagy jelentőséget.

Az elején a hangzás képlékenységét is a hajó számlájára írtam, általában szokott kelleni egy-két szám, míg elkezd rendesen szólni egy együttes. De a Spain hangzása a negyedik szám után sem állt össze. A hangszerek külön-külön szóltak, mintha nem egymással, hanem ki-ki magának zenélne.

A dob folyton botladozott, egyenlőtlen is volt meg pontatlan is, hol megszólalt a pergő, hol nem, mintha Virgel valamiért félt volna rendesen megütni a hangszerét. Haden magabiztosan hozta az egyszerű basszustémákat, de talán túl magabiztosan is, hol talált azzal, amit a többiek játszottak, hol nem, és nagyon gyakran sietett, amit Virgel nem hogy meggátolt volna, inkább ő is - előszeretettel - gyorsította tovább. A gitáros Lyon becsületesen állta a sarat, neki viszont túl sok dolga volt (témák, színezések, szólók) ahhoz, hogy a stabil alap hiányáért is kompenzálni tudjon.

Haden ráadásul minden szám után akkurátusan behangolta a basszusgitárját, pedig távolról sem tépte annyira a húrokat, hogy erre ténylegesen szüksége lett volna - ezzel is sikeresen keresztbe téve bármiféle kontinuitásérzet kialakulásának, neadjisten hangulat megteremtődésének.

Egy idő után már olyan kínos vicceken kezdtem el gondolkozni, hogy ezek itt helyben új műfajt teremtenek, hogy ez már nem slowcore, hanem gradually-faster-core, meg hogy Haden szakasztott olyan, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát: Virgel a tettes, aki fél a megtorlástól és inkább háttérbe húzódik, míg Lyon a nevető harmadik, aki láthatóan jól szórakozik mindezen.

De valójában az egész egy cseppet sem volt vicces. A Spain nem hűvös és távolságtartó volt, hanem gyakorlatilag nem volt jelen a saját koncertjén. Mintha semmi kedvük nem lett volna zenélni, de ha már be volt jelentve a fellépés, és eljöttek az emberek, mégis felálltak a színpadra.

Mondhatnám, hogy hatalmasat csalódtam, de igazából nem szomorú voltam, amikor eljöttem a hajóról, hanem mérges. Hogy lehet valamit ennyire elrontani?

Spain (US)

A nyáron elhunyt nagyszerű bőgős és dzsessz-alapfigura, Charlie Haden jócskán adott gyermekeinek is tehetségéből. Egy fia és három ikerlánya zenészi-képzőművészi pályára lépett. Közülük kiemelkedik az apja hangszerét "öröklő" bőgős-basszusgitáros, Josh Haiden, aki a kilencvenes évek elején alapította meg a leheletfinom, szomorkás-melankolikus rockot elegáns, hűvös dzsesszel ötvöző együttesét, a Spaint. Az együttes első lemeze rögvest klasszikussá vált: a Spiritual című szám például már-már alapvető darabja lett a Nagy Amerikai Daloskönyvnek. Johnny Cashtől Mark Laneganig (aki két nappal a Spain fellépése előtt játszik az A38 Hajón) rengetegen felolgozták, többek között a papa, Charile Haden is, Pat Methenyvel közös lemezén.

A Spain majd' egy évtizedes kihagyás után, négy évvel ezelőtt alakult újjá. A hangulat, a zenei inspiráció változatlan: okos, fájdalmas, lassú, melankolikus szerzemények, Josh Haden érzékeny éneke, gyönyörű, tökéletes poprock-dalok. A legutóbbi, Európában 2014 februárjában, az Egyesült Államokban pedig novemberben megjelent Sargent Place nem csak emiatt különleges. Ezen a lemezen hallható ugyanis Charlie Haden utolsó felvétele, és több számban Josh Haden testvére, Petra énekel (az A38 Hajó honlapja).

A zenekar tagjai:

Josh Haden: ének, basszusgitár
Daniel Brummel: gitár
Randy Kirk: billentyűsök
Matt Mayhall: dob

Lemezek:

Sargent Place, 2014
The Morning Becomes Eclectic Session, 2013
The Soul of Spain, 2012
I Believe, 2001
She Haunts My Dreams, 1999
The Blue Moods of Spain, 1995

A képek forrása: A38 (a szerk.)