A korábban megjelent öt kötetet 2013-ban újra kiadta a Sík Kiadó, és egymás után érkeznek a magyar mozikba a Nicolas csattanós kalandjait feldolgozó filmek: A kis Nicolas nyaral (2014) című tavaly ősz közepétől, a Nicolas az iskolában (2009) pedig idén március 12-től látható a magyar mozivásznakon.

A Nicolas az iskolában című kötet a gyerekek iskolai mindennapjainak néhány eseményét meséli el. Tulajdonképpen semmi rendkívülit: verekednek, kibékülnek, fociznak, megint verekednek, nyugtalankodnak, lekváros kenyeret esznek, névnapi ajándékot vesznek a tanító néninek, majd újra verekednek, és mindeközben rengeteget játszanak és nevetnek. Mi pedig, olvasók, gondolatban akaratlanul is felvesszük a – fene tudja, hol kallódó – kicsit bő, kopott kék köpenyünket, és boldogan veszünk részt Nicolas s furcsa nevű barátainak, s ezzel a gyermeki lét boldog szertelenségének forgatagában.

Kép forrása: Le Petit Nicolas

Szívesen tesszük ezt. Mert hamar rájövünk, hogy ugyanúgy szól ez rólunk is. Mert néha minket is megszidtak ok nélkül vagy nagyon is okkal. Mert nekünk is volt egy szelíd, pufók osztálytársunk, aki a tízpercben inkább lekváros kiflit majszolt, mint verekedett. Persze csak akkor, ha a lekváros kifli elfogyasztását semmilyen zavaró körülmény nem veszélyeztette. A mi osztályunkban is volt "tanárnőkedvence", akit csak a szemüvege, és mérhetetlen gyámoltalansága mentett meg egy-egy bajtársi maflástól. Néha mi is sírtunk talán, a felnőttek nem szándékos igazságtalansága miatt, vagy amikor az iskolai büntetés otthoni következményeit jó előre rémisztőre színezte gazdag gyermekfantáziánk. Bizonyára jártunk mi is múzeumba és galériába, ahol minden más sokkal érdekesebb volt, mint maga a kiállítás. Például egy tökéletesen felcsiszolt márványkövezet, ahol mindenki megcsillogtathatta távcsúszási képességeit. Természetesen a mi életünkből sem hiányozhatott egy-egy baráti összeszólalkozás, ami leggyakrabban, csakúgy, mint Nicolas-nál, ártalmatlan kamaszverekedésbe torkollott.

Megható, ahogyan és amilyen élénken mindez megelevenedik, és hirtelen elénk ugrik a semmiből. Újra elhozza nekünk a zegzugos gyermekkort, minden megmosolyogtató részletével együtt. Nicolas csibész történeteit olvasva lehetetlen ugyanis nem elmosolyodni, vagy éppen hangosan, térdünket csapkodva felnevetni. Fokozzák az élvezetet Sempé kiváló érzékkel papírra vetett rajzai, amelyek egy-egy jelenetet kiragadva ötven év távlatából is hatalmas sikert aratnak parodisztikus vonásukkal. A kis nebulókról készült skiccek nagyon mókásak, emellett mégis hitelesen adják át a gyerek világhoz való vidám, hódító hozzáállását. A Sík Kiadó által választott borítókép is illeszkedik ebbe a gondolatmenetbe: az apró, iskolatáskás Nicolas boldog mosollyal arcán, elszántan menetel a járda mellett, az esővíz vékony patakocskájában. Szinte eltűnik a járólapok és a park kovácsoltvas kerítése mellett, ám az ő kicsiny méretei szemmel láthatóan nem zavarják céljai elérésében. Melyek közül csak a fontosabbak: délutáni foci a haverokkal, ebihalfogás a park dísztavában, újságnyomtatás az osztálytársakkal vagy a fáradt szülők indokolatlanul korai felkeltése, majd velük a pontos idő megosztása egy szuper, újonnan kapott karórának köszönhetően.

Ma bosszúsan eldobunk egy tönkrement karórát, míg Nicolas ugyanúgy örül neki, mint mielőtt a nagymutató végleg megállapodott volna úgy négy óra tájt, sőt! Az óra mindig pontosan az uzsonna (a csokispuffancs!) idejét mutatja, a számlap pedig ugyanolyan vidáman világít az éjszakában, mint addig. Így állt meg az idő a kis Nicolas örökérvényű történeteibe zárva is. Még szerencse, hogy ő is mindig gyermek marad nekünk. Így mindig elővehetjük rövid kalandjainak kifogyhatatlannak tűnő tárházát, hogy egy csapásra elfelejtsük a felnőtt létünkhöz kéretlenül is hozzácsomagolt őszhajszálakat, és gondolatban visszakormányozzuk viharvert csónakunkat gyermekkorunk napos, kék ege alá – ha csak néhány órára is…