Sylvia Plachy és Csizek Gabriella, a kiállítás kurátora az egyes képeket úgy rendelte egymás mellé, hogy azok párbeszédbe kerüljenek, illetve a befogadóban különböző érzéseket, hangulatokat, szabad asszociációkat indítsanak el. A tematikus vagy a kronologikus szempontok nem jutnak érvényre ezekben a terekben, hiszen ahogy a kurátor fogalmaz: „a rendezés is sokkal inkább a költészethez áll közel, semmint valamiféle racionális logikához”. Éppen ezért a kurátori munka szorosan leképezi Sylvia Plachy távolságot nélkülöző fotózási stílusát, azzal élő és eleven kapcsolatban áll. A mélyen személyes, inkább emóciókat, mint tényeket közvetítő fotók ebben a rendezésben valóban kiteljesednek és képesek megmutatni a legbelsőbb lényegüket.

Az asszociációkra, érzésekre, hangulatokra építő rendezés azokon a helyeken működik legjobban, ahol egész falakat foglalnak el a fotócsoportok, a képsorok, és együttesen élő szövetet alkotnak. A második terem belső falán például különböző tematikájú és méretű fotók függenek (pl. Megtorpanva egy felhőkarcolón; Manhattan), összetartozásukat elsőre csak a fekete paszpartu jelzi. Azonban ha a látogató közelebb ér, és jobban szemügyre veszi ezeket a munkákat, akkor a képek izgalmas összjátékba kezdenek, s együttesen egy komor, vészjósló kedélyállapotot rajzolnak ki. Hasonló érzéseket vált ki az első szint legbelső termének egyik fala is, ahol egy sorban futnak a különféle havas tájak (Lépcső a mennyországba; Függőhíd, Ukrajna; Elliott a téli kertben; Tél a Széchenyi fürdőben), melyek a gyász, az elmúlás érzetét hordozzák magukban. E csoportosítások, izgalmas párosítások közül a legkiemelkedőbb a galéria belső termének installációja, ahol olyan képek fonódnak egymásba, (Dachau; Hangtalan sikoly; Póló szögesdrótón), amelyek a holokauszt, a genocídiumok, a halál, a veszély fogalmait hívják elő a befogadóban.

A csoportosítások a néző egyik teremből a másikba való átvezetését is szolgálják. A kurátor ugyanis ezeket a képhalmazokat úgy rendezte el, hogy a látogató tekintetét már akkor megragadják, amikor ő még az előző terem fotóit szemléli. Ezeknek az átvezetéseknek köszönhetően az egész kiállításnak lesz egy szép íve, ahol az egyes termek képcsoportjai nemcsak önmagukban, hanem egymással való viszonyukban is értelmezhetőek.

Egyetlen problémám van a kiállítás szerkezetével: a képfeliratok, falfeliratok hiánya. Persze, értem én, hogy ezek jelenléte nyilvánvalóan megzavarná azt a fajta befogadást, amit ezek a fotók elvárnak, a befogadót a feliratok olvasása ugyanis minduntalan megakasztaná a szabad képzettársítások előhívásában, a képek hangulatának átélésében, ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet a kiállítás alatt ennyire magára hagyni a nézőt, pláne olyan esetben, amikor a cím szerves része a fotónak. Ugyan választhatja azt, hogy egy nyomtatott műtárgylistát a kezébe véve járja végig a tárlatot, ha a képek címére kíváncsi, azonban a papírlapok közötti böngészés legalább ugyanennyire megszakítja, darabossá teszi a befogadást. Úgy gondolom, hogy legalább a képcímek valamilyen formában megjelenhettek volna a falon, egy sarokba megbújva, kényelmesebbé téve a bejárást.

Az viszont mindenképpen dicsérendő, hogy a kiállítás kurátora úgy helyezte a képeket egymás mellé, hogy azokból Sylvia Plachy kelet-európai és New York-i (kisvárosi-nagyvárosi) identitása is kirajzolódjék. Nagyon jól megfér például egymás mellett a Hősök terén fotózott munkája és a Gusról, a Central Park jegesmedvéjéről készült portré vagy az Egy tál cseresznye és a Richard Trendon megnyitója, Whitney Museum című képe, illetve jól működnek a vászonra nyomott fotók is, amelyek a kiállítás monotonitását hivatottak megtörni.

A tárlaton hangsúlyosan van jelen Plachy fia, Adrien Brody is. A második teremben egy vitrinben a fiú „ezer arcát” szemlélhetjük, s olyan képek is függenek a falakon, amelyeken Brody egy-egy szerepben mutatkozik meg. Ezek között a legjobb a lépcsőfordulóban található Adrien Brody Richie Rude szerepében című munka, amely egészen izgalmas és szokatlan kivágásban mutatja be az Oscar-díjas színészt. Mindezeken túl a tárlaton szerepel egy kis filmetűd is, amelyet a fiú készített édesanyjáról.

Összességében egy jól átgondolt, szépen megkomponált tárlattal van dolgunk, amiben a látogató kellemesen elmerenghet, s a világ szigorú racionalitását egy kis időre maga mögött hagyhatja.

Sylvia Plachy Mikor lesz holnap című kiállítása a budapesti Mai Manó Házban látható 2015. február 15. és április 19. között.