Valamikor, ifjúságom derekán, a 80-as évek vége felé ismertem meg a Skeleton Crew zenéjét egy buli alkalmával, aztán ez a zene, valamint a zenészek visszatértek még néhányszor életemben. Ismerőseim egy része akkor bizton állította, hogy hallották őket Budapesten fellépni. Majd vagy tíz év múlva személyesen Tom Corát (és David Mosst, nem is beszélve Szemzőről) hallottam a Petőfi Csarnokban játszani, ami kifejezetten nagy élmény volt akkoriban (is).

Később elveszett a kazetta, amin a Skeleton Crew zenéje volt, néhány év múlva azonban találkoztam valakivel (Sőrés Zsolt), akinek megvolt és újra felvette nekem. (Kevés muzsikával volt ilyen kalandos kapcsolatom, talán még Chris Hinze Saliah című lemezével.)

Aztán lassan az együttes története is kibontakozott előttem: a nyolcvanas években jártak Magyarországon és CD mellékletében beszámolnak az akkori különös élményről, az incidensről a határon (amerikai avantgarde zenekar megérkezése a szocialista barakkba - lásd ITT). Meg arról is, hogy miután megjelent második lemezük, úgy érezték, hogy túlságosan besorolhatóvá válnak, úgyhogy azonmód feloszlottak („We actually started to sound like a normal rock and roll band so it seemed kind of pointless to go on at that point” - lásd ITT).

Az együttes egyébként „intenzív zenét” játszott: szabad improvizáció, teljes intenzitással. Az intenzitás kapcsán pedig meg kell jegyeznem, hogy Tom Cora (preparált cselló) vonója valóban füstölt, amikor a Pecsában játszott.

Annak ellenére, hogy szabad improvizáció, a lemezeken számok találhatóak, szöveggel és énekkel – és azt kell mondanom, hogy kidolgozva. Talán stúdiófelvételeket vágtak és illesztettek össze, nem tudom. Egyébként valamiféle kifordított, akusztikus népzenének hangzik: egyik kedvencemben az ének egyetlen hangon kántál (szöveggel), a dallamot a kíséret viszi;-)

A két lemez egyébként (amely később egyetlen CD-n jelent meg, 1990-ben): Learn to Talk (1984) és Country of Blinds (1986). Az együttes gitárosa pedig Fred Frith volt.

Meglett emberként most megélem, hogy Fred Frith előadását hallgatom a Művészetek Palotájában! Pontosabban ez egy dupla koncert: először a Fred Frith trió, majd a szünet után Hauschka játszott, preparált zongorán.

Szóval, a fentiek figyelembevételével nem ér váratlanul a szabad improvizáció, ugyanakkor egy csomó kérdést, problémát felvet bennem. Eltekintve most attól, hogy mi is maga az improvizáció, hogy az mennyire szabad avagy kötött – feltételezve, hogy amit hallunk, az itt, ebben a pillanatban születik, a szemünk láttára. Illetve a fülünk hallatára és a dupla koncert idejét beszámítva arról szól, hogy némi szünettel jó két óra olyan zenét hallgatunk, amely „out of the blue” előttünk, jelen időben jön létre.

Valamennyire még sem tudom elkerülni, hogy az improvizáció szabadságáról szóljak, mivel ez a jelen esetben negatívum, hiszen azt jelenti, hogy nem követ semmiféle ismert zenei szabályt, két óra „káosz”. Ezt vajon hogyan lehet megcsinálni – úgy, hogy a közönség ne meneküljön (a mazochisták és mazo-sznobok kivételével) fülét-farkát behúzva, vinnyogva, hanem kifejezetten élvezze és értékelje az előadást? A kulcsszó azt hiszem a (strukturált) változatosság.

Ahogy Fred Frith és együttese megjelent a színpadon, a három hagyományos hangszeres zenész mellett egy szokatlan tereptárgyra lett figyelmes a nagyérdemű: egy nagyobb asztalra, amin mindenféle tárgyak hevertek (és előbb-utóbb felhasználásra is kerültek). Némi áthallással azt mondom, ez az asztal volt Fred Frith fizikai effektgyűjteménye. A basszusgitáros előtt szokványos (analóg és digitális) pedálok garmadája, a hagyományos dobfelszerelés azonban semmi különlegeset nem mutatott.

Egyébként a dobos tűnt a legfiatalabbnak, talán a húszas évei végén, ám amit a felszerelésén művelt, az nem kevés tapasztalatra utalt. Tudniillik jó egy órán keresztül tartotta az ütemet: azaz megtalálta a közös ritmikai pontokat a két másik zenész szabad improvizációjában, egységet teremtett két „káosz” között úgy, hogy ráadásul ne szokványosan, hanem meglehetősen ötletesen kezelje egyébként hagyományos hangszerét.

Azt hiszem, hogy a siker egyik biztosítéka a trió dobosa volt. A másik pedig, nyilvánvaló módon Fred Frith: amit először hallottunk tőle, az nem is „gitározás” volt, sokkal inkább bemutató arról, hogyan lehet különböző tárgyakkal meghekkelni az elektromos gitárt: bár ő ilyet nem tett, megemlítem eddigi legextrémebb élményemet, amikor a gitáros fúróval esett neki a húroknak. Fúró most nem, ám az asztalon jó néhány szokatlan tárgy volt, bele sem kezdek a leírásukba.

Amikor nem a tárgyra jellemző (gitáron nagyon szokatlan) hangot hallottuk, a gitár „tiszta” hangja meglepő módon egy picit túlzengetett volt, mint annak idején a Shadowsban és a Spotnicksban. Majd abból tartott bemutatót, amikor a gitáros mindkét kezével lefogja a húrokat, magyarul a jobb keze is a fogólap felett jár és azon játszik. Persze elsősorban hajlítgatott, valahogy úgy, mint a tisztes rock gitáros, amikor szólózik (mondjuk Richie Blackmoore), csak hát két kézzel, mintegy megkettőzve a hangokat, s ezzel különös ritmusokat hozva létre.

A basszusgitáros (mivel basszusgitár volt az, a meghirdetett bőgő ellenében) fura elektronikus hangokat adott ki a hangszeréből, az előadás jó részében nem is volt igazi basszus. Illetve volt, hogy valami félig-meddig alaktalan, súlyos és torz szubbasszus jött elő – egy picit túl hangosan, ám még mindig pontosan illeszkedve a szabad improvizáció „koncepciójába”.

Talán nem kell tovább ecsetelnem, hogy amit ezen az előadáson hallottunk, az nagyjából a zenekritikusok mumusa volt, a megfoghatatlan, leírhatatlan hangzás. Ugyanakkor nagyon is jól időzített váltások voltak ebben a masszában, időnként kvázi szólókban emelkedtek ki a hangszerek (kerültek a figyelem központjába, miközben a többi zenész háttérbe vonult), szóval ha számok nem is voltak, ám a hullámzásban akár számhatárokat is felfedezhetett az, akinek ez a perverzitása.

A nagyjából egy órás előadás értelmes formát adott: amikor elhallgattak a hangszerek, mindenki érezte azt, hogy ez volt a vég, hogy itt jutottak nyugvópontra és így teljes az élmény. E nagyszerű teljesítménynek és a hozzá vezető szokatlan útnak szólt a tapsvihar.

A szünet után megint egy fiatalember tűnt fel a színpadon egy kisebb asztal (mini keverővel és néhány kütyüvel rajta) és egy nyitott zongora között. Fura volt, hogy egy szokatlan kameraszögből belelátunk a zongora belsejébe: ez a kép volt a színpad hátterére vetítve.

Hallottam már néhány preparált zongorán adott előadást, köztük Cage Szonáták és interlúdiumok című sorozatát is. Ilyenkor a művész hosszadalmas előkészületeket tesz: ha jól emlékszem, Cage mintegy négy órán át rakosgatott mindenféle szöget, csavart, gumit és egyéb tárgyakat a zongora húrjai közé. A preparálásnak köszönhetően a zongora leginkább ütőhangszerre hasonlatos hangokat ad ki (Cage eredeti szándéka is valami ilyen volt).

A szünet nagyjából 20 perces volt, ezalatt rendezték át a színpadot és tolták be a zongorát. Ami preparálás történt, annak ez alatt az idő alatt kellett megtörténnie. Hasonlóan ahhoz, ahogy Frith meghekkelte az elektromos gitárt, Hauschka mobil preparációt használt: a szemünk láttára, élőben cserélgette a különböző kötőtűszerű fadarabokat a húrok között, tett a húrokra doboztetőt, majd leginkább dildóra emlékeztető elektromos kütyüt, a végén pedig egy nagy halom labdát.

Először arra figyeltem, hogy a mini keverőn csavargat egy potit, ezért olyan érzésem volt, mintha a zongora különböző oktávjainak megfelelő billentyűk különböző hangszínekre lettek volna kötve, mint egy MIDI-eszköz esetében. Hamarosan azonban rájöttem, hogy az elektronika itt inkább csak háttérzajokat (és talán, nagyon ritkán loop-ot) hozott létre, s ami a billentyűcsoportok sajátos hangszínét okozta, az fizikai manipuláció volt: mondjuk egy fém dobozfedelet tett a megfelelő húrokra, vagy valamilyen más tárgyat a húrokon keresztbe.

Az előadásnak egyébként íve volt: az elektronikus hangzásról szép lassan észrevettük, hogy az bizony mechanika, majd megcsodáltuk néhány tárgy hangját, aztán következtek a rázkódó tárgyak (dildo) és a loop, majd egyre tisztább, zongorára hasonlítóbb lett a hangzás. Míg végül megérkeztek a labdák, amelyek mivel könnyű anyagból készültek, csak tompították a húr hangját, aminek a lendületétől aztán a levegőbe repültek, s amikor egy szólamot nagyon erősen hangsúlyozott a zongorista, a  zongora testében röpködő labdák követték a szólam útját.

Ugyanakkor a zene, amit játszott alapvetően egyetlen, ám igen különös ritmikán alapult: a minimál/repetitív zenére (különösen Reich muzsikáira) nagyon jellemző egy gyors (és egyenletes) pulzálás, amire ráépül a fázis-játék (illetve játék a fáziscsúszással).

Ezt a pulzálást szinte az egész előadás alatt egyetlen zongorabillentyű gyors játékával érte el (aminek a különböző tárgyak miatt ugyan változott a hangszíne, ám a lüktetés állandó maradt). Jó egy óra egyetlen hang körül. Az elején ez befogadhatóvá tette a zenét (már azok számára, akiknél nem talál süket fülekre a repetitív zene), idővel azonban egy kissé unalmassá vált.

Rendkívül fantáziadús volt a dupla koncert mindkét előadása, és mindkettőben talált a közönség zenei értékeket. Számomra némileg meglepőbb volt a második, a zongoraelőadás, mivel ilyen mobil preparálással még sosem találkoztam, s az előadó meggyőzött arról, hogy egyáltalán nem hamvába holt az ötlet. Élmény szempontjából azonban Fred Frith triója vert mindent, a maradandó értéket mindenképpen ők hozták.

Mivel mindkét produktumban szabad improvizáció történt, nem túl egyszerű megmondani, hogy az első miért ragadott magával, míg a második untatott egy idő után. Mert nem az volt a (lényegi) különbség, hogy három avagy egyetlen ember improvizál.

Visszatérven az írásom elején említett zenekarhoz (aminek Frith volt a gitárosa) azt gondolom, hogy az igazán lényeges különbség a két előadás struktúrájában volt. Hauschka egyetlen nagy, egész előadáson átnyúló ívet épített fel, megkísérelve nagyjából egy órán át (ráadásul egyenletes, gyors pulzálásban) folyamatosan fenntartani a közönség figyelmét. Szemben a rutinos versenyző Frith kvázi szám struktúrájával.

Nem csak zeneileg volt nagy élmény a dupla koncert, hanem okosabb is lettem tőle: megtanultam valamit egy magával ragadó előadás felépítéséről: amiért nem lehetek elég hálás a szervezőknek, legfőképpen pedig a zenészeknek (és Frith tapasztalatának).

A műsoron:

Fred Frith Trio / Hauschka (USA, D)

Művészetek Palotája Fesztivál Színház

2015. február 22.

Közreműködők:

Fred Frith - gitár

Jason Hoopes - nagybőgő (pontosabban basszusgitár)

Jordan Glenn - dob, ütőhangszerek

Hauschka - preparált zongora

Ezen az estén mindenekelőtt elkezdünk lebontani bizonyos dolgokat. Például olyan előítéleteket, hogy hogyan kell szólnia egy zongorának, gitárnak.

Fred Frith angol gitáros, zeneszerző, a kétrészes koncert első főszereplője már a hatvanas években aktív volt az avantgárd zenei színtéren, és úgy tűnik, bő négy évtizeddel pályakezdése után sem fogyott még ki a zenei ötletekből. A szabad improvizáció megszállottja a rock, a jazz és a klasszikus zene komódjának minden létező fiókját kihúzogatta, és alaposan átpakolta, amit bennük talált.

Kísérletező kedve a hetvenes évek végén a tengerentúlra hajtotta, ahol John Zornnal, Bill Laswell-lel, Fred Maherrel és másokkal alkotott különféle felállású zenekarokat és vett fel lemezeket, majd egyre több zenét szerzett színházak, filmek, táncprodukciók számára. A kortárs klasszikus zene berkeiben alkotott például az Ensemble Modernnel és az Arditti Quartettel. Most hagyományos dob+basszus ritmusszekcióval érkezik hozzánk, de ez senkit ne tévesszen meg. A hatás nem lesz szokványos.

A második felvonásban nemcsak előítéleteinket, hanem a zongorát is megbontja Hauschka, polgári nevén Volker Bertelmann Düsseldorfból, de föl is épít belőle egy olyan instrumentumot, amely az elektronikus jeltovábbítás segítségével, zengetők, késleltetők, hangmodulátorok és más eszközök alkalmazásával meglepő, mégis hamar otthonossá váló zenei folyamatokat hoz létre.

Hauschka egyedi művei, melyek hatása és mondanivalója egyaránt sokrétű, nehezen hasonlíthatók bárki más zenei világához, bár azok hallatán sokakban felrémlik Erik Satie, Henry Cowell vagy az Aphex Twin sziluettje. Hauschka viszont nem is lehetne markánsabban 21. századi alkotó. Müpa-beli koncertjén legújabb, Abandoned City című lemeze kerül terítékre, melyet a kisfia születésekor belőle feltört energiavulkán alakított (forrás: a Müpa honlapja).