Csurgó Csaba Kukoricza című regénye egy olyan képzeletbeli Magyarországra kalauzol bennünket, ahol első ránézésre túl sok az ismerős motívum ahhoz, hogy ténylegesen belefeledkezzünk annak képzeletbeliségébe. Az ország államformája ugyan királyság, a trónon a puccsal hatalmat szerző Károly király ül, ám a rendszer, amiben az átlagpolgárok számára elérhető közelségben van kenyér és cirkusz (munkahely, kocsi, lakás, balatoni nyaralás, stb.), cserébe azért, hogy tényleg csak ezekkel a privát javakkal, s ne magával a rendszerrel foglalkozzanak, valós, a 20. század második feléből származó tapasztalatokat idéz. (S ha még hozzávesszük azokat az autómárka vagy épp újságelnevezéseket, amelyek a nemzeti érzület külsőségekben megnyilvánuló túlzásaira utalnak, akkor egy még korábbi korszakra történő reflektálás is felfedezhető a szövegben.)  

A regény főhőse, az árvaházban felnőtt Kukoricza Jancsi is egy naív, a propagandát meg nem kérdőjelező huszonegy éves fiatalember. A regény elején ugyan még csak egy dohos albérleti szobában lakik, ám van saját lakásra félretett pénze, s úgy tűnik, megtalálta élete párját is egy ugyancsak árva lány, Ilus személyében. Nem lát különösebben erkölcsi problémát abban sem, hogy az ország titkosszolgálatának feje, az Ezredes alkalmazásában áll, de azért halványan mégiscsak érzi, hárítani kell magától a felelősséget, hiszen ő csupán a főnök lányának, Fridának a mesterséges intelligenciával ellátott plüssállataira vigyáz, tulajdonképpen házitanítójukként. Végül aztán épp ezek a cuki kis figurák okozzák a kalamajkát, és Jancsi egy szempillantás alatt szembesülni kényszerül a rendszer árnyoldalaival is.   

E ponton még Kohlhaas Mihály története is felidéződhet bennünk, hiszen egy, az olvasó számára is dühítő igazságtalanság által válik a karakter egyszerre a rendszer üldözöttjévé és üldözőjévé. Az pedig, hogy mindez elsődlegesen egy modern nagyvárosban, Budapesten játszódik, azokat az akciófilmeket hívhatja elő könnyedén emlékezetünkből, ahol a főhős - alapvetően persze szintén a kohlhaasi alapszituációra építve - törvényen kívülivé válva vívja egyszemélyes harcát az Igazságért. 

Akciófilmszerű jelenetekben bővelkedik Csurgó regénye is, legyen szó közelharcról egy csatornában vagy látványos, már-már grandiózus fináléba illő túszejtős nagyjelenetről, így aztán hajlamosak vagyunk elsősorban a politikai thriller műfajához köthető elvárásokba beleilleszteni a történet során felbukkanó fontos kérdéseket (ki az a titokzatos 34, miféle hely az a bizonyos Tündérváros, ahova Ilust is vitték), még akkor is, ha a könyv elején a hivatalos adatok (kiadó, ISBN szám, nyomda, stb) alatt ott található a műfaji besorolás: fantasy.

Úgy gondolom, ezen a ponton érdemes beszélni arról, hogy a Kukoricza mégiscsak egy klasszikus irodalmi mű, Petőfi Sándor János vitézének feldolgozása. Ez esetben tényleg indokolt a mégiscsak szót kihangsúlyozni, mivel Csurgó Csaba egy teljesen szuverén, az alapműtől könnyedén elszakítható világot alkotott meg regényében. Hogy a fejezetcímek az eredeti szövegből származnak (méghozzá rendre ugyanabból a fejezetből, ahányadik fejezet élén állnak a regényben is), vagy hogy itt-ott felbukkannak utalások Petőfi más közismert írásaira, inkább szórakoztató, díszítő, s nem fontos szövegszervező elemek. Ahhoz azonban, hogy a távolodást a jól ismert valóságtól, azt a fura érzést, hogy mintha egy olyan filmet látnánk, ahol a valós szereplők szépen-lassan eltúlzott, karikírozott rajzfilmfigurákká lényegülnek át, valahogy mégiscsak be tudjuk fogadni, érdemes a János vitéz szerkezetéhez fordulnunk. Mert hiszen ott is van egy váltás valós és mesebeli világ között.  

Véleményem szerint ugyanis a regény olvasása során az egyik legizgalmasabb tapasztalat, ahogyan például már nem lehet tovább húzni, végképp el kell engedni, hogy a propagandagépezet által ellenségként kikiáltott kutyafejűek csak metaforaként lennének értelmezendőek, mert a regény világában ezek a lények, több más mesebeli alakkal együtt valóban léteznek, legfeljebb csak a konfliktus más, mint amit az államirányítás el akar hitetni boldogan naív alattvalóival. Ugyanakkor az elszakadás a hétköznapi realitásoktól lehetővé teszi, hogy egy egészen speciális szempontból beszéljen a regény a diktatúrák működéséről. Képes olyan elvont gondolatokat is dramatizálni, miszerint a rendszer (valós vagy vélt) ellenségeinek fájdalma élteti magát a rendszert, vagy éppen ennek inverzeként: addig van remény egy diktatúra lerombolására, míg akad, aki a nép fájdalmát artikulálni képes. 

A könyv utolsó másfélszáz oldala kifejezetten terhes, nehezen emészthető olvasmány, nehezen illeszthetők rá a könnyed és szórakoztató címkék, miközben nem egy jellemzője, például a szereplők kétdimenzióssága mégiscsak megtartja a kalandregény szintjén a történetet. Bár maguk a karakterek is többször reflektálnak rá, én mégsem érzem Jancsi János vitézzé válásának mint jellemfejlődésnek az ívét, ahogy hiányérzetem van atekintetben is, hogy sohasem kételkedik Ilusban, pedig ahogyan többen utalnak rá a regényben, lehetne rá némi oka. Másrészről azonban érthető: egy hős legyen igazi, tántorthatatlan hős, máskülönben nem biztos, hogy sok száz oldalon vele tartanánk. 

Ugyanakkor a terjedelmet tekintve jócskán lett volna húznivaló, akad benne két-három fárasztóan elnyújtott jelenet, aminek túlzott részletezését hajlamosak vagyunk átugorni és csak az eseménysor végét jelentő mondatokat elolvasni. Azonban ha akadnak is kisebb holtpontok, mindig túllendít rajtuk a szöveg humora és a közvetlen, hétköznapi szóbeli kommunikációt megidéző nyelvezetben meg-megbújó önirónia.  

Ezenkívül külön említést érdemel az a komoly írói teljesítmény, ahogyan az elbeszélés időnként belehelyezkedik a plüssállatok szemszögébe is, ahogyan a kis lények a bináris számrendszerbe kódoltságon keresztül is képesek felfedezni magukban az emberi érzelmeket, gyakorlatilag nagyrészt azokból a részinformációkból összeszedve, amikkel egykoron Jancsi ismertette meg őket. 

Mint ebből is látható, Csurgó Csaba regénye egy komplex, sokrétű, és az említett esendőségek ellenére is rendkívül sűrű szövésű alkotás, ami túlnő az egyszeri, könnyen emészthető olvasnivaló kategóriáján, és bőséges átgondolnivaval szolgál azok számára is, akik nem kimondottan az irodalom eszképista funkciója miatt vesznek kézbe könyvet, hanem szeretik saját valóságukat (bármilyen műfajú) fikciós alkotások tükrében láttatni, és az így szerzett tapasztalatokon még egy ideig elkérődzni. Sőt, a regény jó néhány általam is kiemelt vonása alapján talán még az sem tűnik túlzásnak, hogy a Kukoricza inkább passzol ehhez az utóbbi olvasási stratégiához, mint ahhoz, amikor valaki csupán kikapcsolódásként, különösebb utóhatások vágya nélkül, csak hogy valamivel elüsse az időt, merül el egy képzeletbeli világban.