A nyolcvanas-kilencvenes években voltak nagyon divatosak a posztmodern bizarr, egymástól élesen különböző minőségeket összehozó technikái (intertextualitás, utalások tömkelege, halmozott műfajkeverés, pastiche stb.). Művészfilm és populáris film egyaránt kedvelte egybegyúrni a magas- és a tömegkultúrát, a történelmi valóságot és a fikciót, filmet, képregényt, népművészetet, a jelent és a múltat. Fredrick Jameson például a „nosztalgiafilm” típusát emeli ki, és jellemzi sajátosan posztmodern jelenségként. Az American Graffitiben vagy még inkább a Vissza a jövőbe című klasszikusban csak a képzeletben létező, letűnt ötvenes évek jelenik meg, s ez utóbbiban sci-fi, romantikus komédia, kalandfilm és nemzedéki közérzetfilm találkoznak. Ahogy Mark Frost és David Lynch Twin Peaksében is rögvalóság, szürrealizmus és filmi glamúr (már-már giccs), vígjáték és sokkhorror váltják egymást akár egy jeleneten belül is.

Persze a posztmodernnek nem áldozott le a csillaga ma sem, Wes Anderson (A fantasztikus róka úr, Holdfény királyság, Grand Budapest Hotel) vagy Pálfi György (Taxidermia, Final Cut, Szabadesés) például ennek az irányzatnak a képviselői mai napig. Ahogy Ujj Mészáros Károly első nagyjátékfilmje, a Liza, a rókatündér is, mely olyan, mintha Wes Anderson és David Lynch remake-elték volna a Twin Peaks-t romantikus vígjátékba csomagolt nosztalgiafilmként. Ebből persze egy gyenge vagy középszerű iparos kezei alatt iszonyatosan gagyi, tipikus magyar blődli is kisülhetett volna (lásd: Made in Hungária), ám az eleddig csak rövidfilmeket és reklámfilmeket rendező Ujj Mészáros Károly (Alena utazása, Álmatag férfiak titkos kalandjai, 3 (történet a szerelmről)) szerencsére tehetséges rendezőnek bizonyult.

A Lizát bevallottan az Amélie csodálatos élete ihlette, annak hibbant főhősnője és bizarr, meseszerű világa itt is visszaköszön. Liza (Balsai Móni) visszahúzódó, romantikus álomvilágban élő, magányos, naiv lány, aki azt hiszi, akár kedvenc japán ponyvaregényeinek főszereplőiért, majd érte is eljön egy nap a Férfi, aki kimenti a szürke hétköznapokból, magával viszi az idilli Nipponba, ahol örökké a cseresznyevirágok illatának delíriumában szerethetik egymást. Ám cseresznye és Japán helyett egy dohos lakásban szagolhatja a beteg Márta néni (Molnár Piroska) ágytálját, minthogy az idős nőt Liza kénytelen ápolni, a főhősnő tulajdonképpen az asszony pénzéből él. Szerencséjére meglehetősen sanyarú sorsát a ponyvák mellett a zene, illetve egy híres, fiatalon elhunyt japán popénekes, Tomy Tani (David Sakurai) csíntalan szelleme feledteti el a butuska lánnyal, aki nemcsak szórakoztatja Lizát, de bizonyos szinten lelki társa is. Sőt, több annál, vagy legalábbis Tomy szeretne több lenni: Liza szerencsétlenségére a szellem beleszeret a lányba. Ám Tomy igen fura módját választja az udvarlásnak, illetve a szeretett nő megkaparintásának, és hidegre teszi a konkurenciát (kezdve Márta nénivel). A gyanú természetesen Lizára terelődik a fura, balesetnek tűnő halálok miatt, és a lányban is egyre inkább erősödik a hit, hogy ő egy rókatündér, kitsune, azaz átok ül rajta. Mely csak egyvalakin nem fog, a furcsa, finn countryzenét hallgató Zoltán zászlóson (Bede-Fazekas Szabolcs), aki egyre inkább hinni kezd Liza ártatlanságában, és akiben egyre forróbb vonzalom izzik a lány iránt.

A Liza, a rókatündér tipikus, kissé zsúfolt „elsőfilm”, legkényesebb aspektusa és egyben legnagyobb erénye sokszínűsége, abszurd hangnem- és műfajkeverése. Sőt, túlságosan is érződik rajta, hogy a rendező, Ujj Mészáros biztosra akart menni, és mindent összepakolt filmjébe, ami érdekelte, amiért rajong. Ennélfogva eredeti ötlettel alig találkozhatunk művében. Alapsztorija konvencionális, a screwball comedy (dilinyós vígjáték) kliséit idézi: furcsa, kissé ütődött nő és férfi találkoznak, és a történet tétje, hogy leküzdjék az egymás közti ellentéteket, egy párrá váljanak a végefőcím előtt. De a vígjátéki szállal kéz a kézben jár egy misztikus krimi- / thrillervonulat is, mely a Twin Peaks hatása mellett a nagysikerű manga és animációs sorozat, a Halállista (Desu noto) történetét juttatja eszünkbe, amelyben az egyik főhős, Misa halálistene szeret bele a lányba és öldököl Misáért. Így a fordulatok az avatott néző számára nem jelentenek túl nagy meglepetést, de talán még a laikus filmnéző is kitalálja, mire megy ki a játék. Ráadásul a túlzsúfoltságból következnek kisebb-nagyobb történetszintű bakik is, mint például annak tisztázatlansága, hogy most akkor az átok már kezdettől fogva sújtja a lányt, vagy egy bűvös, bizarr ételeket tartalmazó receptkönyv miatt indul el a lavina.

Ennek ellenére a Liza, a rókatündér működőképes vegyület. A különböző minőségek összeütközései abszurd humort gerjesztenek. Van valami furcsa és nevettetően megmagyarázhatatlan abban, hogy mit keres egy japán popénekes szelleme egy lepukkant, kitalált hetvenes évekbeli magyarországi lakásban. Liza egyszerre próbál japán gésa, ártatlan, de elbűvölő animekarakter és a Cosmopolitan nyugati nőideáljának megfelelő nő lenni. A lány agyát olyannyira áthatotta a fikció, a sok japán ponyva, hogy a Mekk Burger nevű gyorsétteremben rákos szendvicset kér, amiért az eladó gúnyosan megalázza Lizát. A két kultúra találkozása tehát gyümölcsöző, ilyen és ehhez hasonló, még Kafka műveinek abszurditásán is túltevő jelenetek örvendeztetik a nagyérdeműt.

S fontos hangsúlyozni, hogy a Liza, a rókatündér nem a sablonos és kiszámítható története miatt felettébb szórakozató és jól eltalált film (a sztori sematikusságára egyébként folyamatosan reflektál is a film önkényes idősíkváltásokkal és narrátori beavatkozásokkal, a cselekmény előre- és visszatekerésével), hanem kiváló, nagyon szerethető karakterei miatt is. Liza a remek Balsai Móni meggyőző alakításában szinte egyedülálló főhős nemcsak magyar filmekben, hanem világviszonylatban is, minthogy nem az ismert vígjátéki nőfigurák leképzése ő. Nem passzív áldozatkarakter, hanem bár naiv, de cselekvőképes, sorsát úgy ahogy irányítani képes, kívülálló számára bolondos, vicces, ám a cselekmény szövetén belül önmagát és küldetését nagyon is komolyan vevő lány.

De nemcsak Liza ilyen érdekes és szerethető figura. Zoltán zászlós például majdnem túltesz a lányon különböző fétiseivel. Már feltűnése is abszurd: az őrsön egy szál törülközőben, átlényegült arccal, finn westernzenét (!) hallgatva fogadja a panasztevőket. Ám annak ellenére, hogy komikus figura, ő is komolyan veszi hivatását, és végső soron nagyon is kompetens, szívós karakternek ismerjük meg. Valóban a Twin Peaks Dale Cooper ügynökére hasonlít, aki szintén karikaturisztikus, de zseniális nyomozóként tűnt fel a sorozatban.

A sort folytathatnánk a többi epizódszereplővel, mellékkarakterrel, minthogy egytől egyig remekül kidolgozottak, Revicky Gábor rendőrfőnökétől kezdve Liza zizzent kérőin át a Mekk Burger furcsa alkalmazottaiig. Minden figura David Lynch vagy Wes Anderson legjobb megmozdulásait idézik, a poénok forrása elsősorban ezeknek az „átkozottul bolond” karaktereknek a megnyilvánulásai. Például az egyik legjobb jelenet, mikor a tipikus kafkai szürke, szívbeteg hivatalnok, Ludvig (Kovács Lehel) próbál udvarolni a Cosmpolitanből dögös nőnek öltözött Lizának. A randihelyről (mely mi más lehetne, mint a Mekk Burger) a lány lakására mennek, ahol Liza „szabály szerint”, ahogy az újságban leírták, zenével és töménnyel tesz kísérletet Ludvig ellazítására. Ám Tomy, a démon akcióba lép, és a szívgyógyszere miatt vonakodó bürokratát arra készíteti, hogy fogadja el a számára halálos itókát. Így, mikor a férfi akcióba lendülne, infarktust kap, és ráesik szerencsétlen Lizára. Aki, mint a következő jelenetből kiderül, kétségbeesetten próbálta újraéleszteni Ludvigot, ami talán még lehetséges is lett volna, ha a pánikoló Liza a művelet hevében nem töri szilánkosra a férfi bordáit.

Ilyen, és ehhez hasonló abszurd, végletekig fokozott fekete humor dúsítja a Liza, a rókatündér cselekményét. Jóllehet, azért sajnos imitt-amott megbicsaklik Ujj Mészáros Károly műve. Reviczky Gábor karakterének visszatérő poénjai például a tipikus magyar vígjátékok alpáriságát idézik. Az még vicces is lenne, hogy az ezredes nem tud befejezni egyetlen közmondást sem (habár ez is a „buta rendőr” sztereotípiáját erősíti, mely már elég elcsépelt klisé), de, hogy egy amúgy minőségi fekete komédiában a káromkodáson kell nevetni, az már elég ciki. Ugyanis az ezredes így fejezi be hosszas gondolkodás után a közmondásokat: „Addig jár a korsó a kútra, amíg… …a kurva anyját!”.

Tehát nem minden poén ül, ám összességében a cselekmény feszes, magyar vígjátékokhoz képest meglehetősen intelligens, jó értelemben humoros. Nagyobb a gond a megvalósítással. A film vizuális koncepcióját alapvetően nem illethetjük kritikával, mert a lehetőségekhez képest az alkotók nagyon kreatívak voltak, és kiváló atmoszférát teremtettek, rendkívül stílusos ez a képzeletbeli hetvenes évek-hangulat, szervesülve a japán kulturális hatásokkal. A két kulturális közegre jellemző harsány, mesebeli színek dominálják a formát, és nagyon egyedi élményben részesítik a nézőt (illetve olyan egyedi élményben részesítenek, mint Wes Anderson művei, mert az amerikai rendező képi világa köszön vissza itt tulajdonképpen).

Éppen ezért kár volt elrontani ezt a vizuális koncepciót a szembeszökően béna, szemet bántó CGI-jal, speciális számítógépes effektusokkal. Jóllehet, annyira nem rossz a helyzet, mint mondjuk a Sacra Coronában, a 2008-as Kis Vukban vagy a Berosált a rezesbandában, de ez még mindig csak fapados színvonal. Joggal juthat eszünkbe például az utolsó álomjelenet (a tulajdonképpeni „nagy leszámolás”) kapcsán a kilencvenes évek közepén népszerű Herkules- vagy Xéna-sorozat, melyek számítógépes effektusai talán még kicsit jobbak is, mint a Liza, a rókatündéré. Az ormótlan, nyilvánvalóan valamelyik Microsoft Wordből (s inkább az ’97-es, mint a 2013-as verzióból) vett, bizonyára az animékre hajazó, rikító, aranyszínű betűtípussal megvalósított inzertekért pedig külön mínuszpont jár az alkotóknak. Persze érthető, hogy egy magyar filmről van szó, és nyilván Ujj Mészáros Károlynak közel sem volt annyi lehetősége, mint Wes Andersonnak, de talán jobb lett volna, ha e téren is megpróbálnak kreatívak lenni, és kiötlenek valamit az irtó béna CGI helyett. Vagy legalább csökkentik a számát a számítógépes effektusoknak, mert magyar filmhez képest igencsak túlzsúfolt e tekintetben is a Liza, a rókatündér.

Így a cikk végére kicsit túl szigorú is lettem Lizával, és úgy tűnhet, hogy képi megvalósítás sokat ront az élményen. Nos, ez nem így van. Sőt, bájosan bolondos, abszurd történetéhez még passzol is a gyenge CGI (talán az alkotók a filmben amúgy is jelenlevő önreflexióval enyhíthették volna ennek negatív hatását). Úgy tűnik, a magyar filmet a rendszerváltás óta sújtó átok kezd megtörni, mert amúgy a Liza, a rókatündér az Isteni műszak, az Utóélet és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan mellett a magyar szórakoztató film egy új irányvonalát jelöli ki, illetve erősít. A Liza, mint társai, szakít a befásult, buta, a közönséget hülyének néző, bátortalan, langyos, altesti poénokkal operáló magyar vígjátéki hagyománnyal (jóllehet, azért a múlt néha démonként kísért), és friss, energikus, nemzetközi színvonalú, abszurd humorral pezsdíti fel a mozinézőt. Ujj Mészáros Károly filmje kiváló karaktereivel, kényes egyensúlyú, de jól működő műfaj- és hatáskeverékével bátran ajánlható produktum a minőségi kikapcsolódásra vágyóknak.

Liza, a rókatündér

Színes, magyar romantikus krimi-vígjáték, 98 perc

Rendezte: Ujj Mészáros Károly

Írta: Hegedűs Bálint, Ujj Mészáros Károly

Operatőr: Szatmári Péter

Vágó: Czakó Judit

Látványtervező: Hujber Balázs

Co-producer: Dr. Korom Norbert

Producer: Major István

Szereplők: Liza (Balsai Móni), Zoltán zászlós (Bede-Fazekas Szabolcs), Tomy Tani (David Sakurai), Henrik (Schmied Zoltán), Márta (Molnár Piroska), Károly (Cserna Antal), Ezredes (Reviczky Gábor), Hildácska (Kocsis Mariann), Inge (Gubik Ági), Ludvig (Kovács Lehel), Johnny (Szabó Győző), szívtipró (Bán János), Menedzser (Hajdu Steve)

Bemutató: 2015. február 19.

Forgalmazó: A Company Hungary

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!