A színpadon egy ködös terasz tárul elénk, a távolból hajókürt hallatszik. Homályos, hideg, kékes árnyalatú minden, a házfal magasan és szürkén áll. Mintha egy sziklás tengerparti terasz lenne, valahol Norvégiában. Ez a barátságtalan fadíszlet, mint kiderül, igen könnyen alakítható: két díszletelem helyváltoztatásával nappalibelsővé változik a terasz, így pillanatok alatt kintről bentre csöppenünk, közelebb a családi térhez.

Khell Csörsz díszlete atmoszférájában és szimbolikájában is passzol a Hosszú út az éjszakába című darabhoz. Miközben egyre mélyebb rétegeit értjük meg a családi mítosznak, a családtagok hálószobája, tehát a legintimebb szférája, személyiségük lényege végig titokban marad előttünk. Ez csak a karaktereken múlik, ők mozgatják a falakat, ők határozzák meg, mennyit lássunk belőlük, és mennyit lássanak egymásból.

Pedig O’Neill szereplői igencsak vallomásos típusok, nem kell noszogatni őket, hogy elénk tárják lelkük legmélyebb rezdüléseit – ennek ellenére, és ez az író és a rendező közös érdeme –, rengeteg titok marad, sőt éppen a folyamatos érzelmi beszéd kavarja meg a befogadás egyértelműségét.

Ami vitathatatlanul az előadás érdeme, hogy az eredeti, mára már kissé poros szöveget, a néha unalomig túlbeszélt jeleneteket képes volt szikárrá és titokzatossá sűríteni. Ez köszönhető egyrészt az erőteljes húzásnak, amitől ma is működőképessé vált a szöveg Vas István fordításában. A másik ok, ami miatt a szöveg mégis élővé vált, az legfőképpen a jó szereplőválogatásnak és az alaposan elemzett karaktereknek köszönhető.

A pontos elemzés például abban is megmutatkozik, hogy az előadás egyáltalán nem akar hazug idillvilággal indulni. Nem a teljes harmóniából jutunk el a káoszig: itt már a reggel sem lehet tiszta, hiszen a család összeomlásának folyamata sokkal régebben kezdődött. Nézőként egyszerre vagyunk rosszul a szereplők gyengeségétől, hamisságától és féligazságaitól, de eközben folyamatosan együtt érzünk velük.

Az anyán (Kiss Mari) első megjelenésétől kezdve látszik, hogy valami nincs rendben, elvonási tünetei vannak, egész lényét áthatja valami furcsa sutaság és félszegség, mintha nem hinné el saját jelenlétét. A hangosan horkoló családfő (Trokán Péter) egykor felkapott színész volt. Bűneit - főleg mértéktelen és felfoghatatlan zsugoriságát – nyomorban töltött gyerekkorára fogja.

A szombathelyi Weöres Sándor Színházban idén több kaposvári hallgató tölti gyakorlatát, ebben az előadásban Kenderes Csaba játssza a fiatal, tüdőbajos testvért. Nagyon nyugodtan van jelen a színpadon, olyan figurát alakít, aki nem tudja igazán elhinni, hogy megfelelő kezelés hiányában (amit az apa szűkmarkúsága miatt nem fog megkapni) betegsége nem gyógyítható. A diagnózisa után Petrit szaval az apjának („Hogy elérjek a napsütötte sávig”), képekben és elvontan beszél, nem ítél és nem neheztel, nem akar irányítani. Csakhogy ebben a családban éppen pozitív tulajdonságai miatt válik élhetetlenné.

Pontos az az ábrázolás, ahogy az alapvető nézőpontokat felülírja a morfiummal beinjekciózott anya jelenléte. A nő hirtelen magabiztos lesz, nem izgatják többé a napi problémák, a fia betegsége, semmiről nem vesz tudomást, amiről nem akar. Eltávolodik a családtagjaitól, akiknek ez szörnyű érzés, mindannyian félnek őt látni.

A szereplők minden rezdülése összhangban van, nagyon jól működnek csapatként, családként. Az alapvető statikus helyzetet millió belső változás szabdalja, olyan mértékben, hogy a nap végére teljesen összeomlik a családi rendszer. Ennek ellenére nem lehet mondani, hogy rideg vagy szeretet nélküli az o’neilli család. Szeretik egymást, és nem is olyan távoli ez attól a szeretettől, amit a mindennapokban mindannyian tapasztalunk.

A történet Amerikában játszódik, de jelen esetben ez lényegtelen: nem korhoz és nem társadalompolitikai közeghez kötött darab a Hosszú út az éjszakába. Inkább lélektani darab; olyan kérdéseket tesz fel, melyeket ma is megkérdezünk, olyan családi problémákról szól, melyeket ma is megélünk. De nem oldja meg a problémákat és nem válaszolja meg a feltett kérdéseket, ezzel gondolkodásra ösztönöz.

Ki a felelős? Mindenki.

Eugene O’Neill: Hosszú út az éjszakába

Fordító: Vas István

James Tyrone: Trokán Péter
Mary Cavan Tyrone: Kiss Mari
Ifj. James Tyrone: Orosz Róbert
Edmund Tyrone: Kenderes Csaba e. h.
Cathleen: Varga Dóra

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Díszlettervező: Khell Csörsz
Jelmeztervező: Füzér Anni
Zenei szerkesztő: Szabó Máté, Horváth Dániel

Rendező: Szabó Máté

Bemutató: 2015. január 30.

Weöres Sándor Színház, Szombathely

Fotó: Garai Antal Atom (forrás: Weöres Sándor Színház)