Félreértés ne essék, a demokrata párt szócsövéről és házi propagandistájáról sok jót el lehet mondani, pl. okos, ügyes, van humora, szórakoztatóak a filmjei, és minden bizonnyal őszintén a szívén viseli népe szociális problémáit, DE. És ilyen „de” most is akad bőven, mert Moore módszere – egyébként szimpatikus – elvei alátámasztására, megfogalmazására elég ellentmondásos, a sajátos következtetésekről nem is beszélve. A „hogyan” necces tehát: a rendező szerint ha a Mennybe vezető út kikövezése a cél, szentesül az eszköz.

A legnagyobb gond talán az, hogy a rendező az átlagamerikainak készít filmet, aki pedig (és ezt a Sicko is a szánkba rágja) középiskolásként nagy valószínűséggel nem tudja, merre keresse a térképen Nagy-Britanniát. Az ilyen embernek előemésztett információt kell felszolgálni klipes-rajzfilmes stílusban, egy „olyan vagyok, mint Te”-jellegű személytől – gondolja az egyre inkább Jabbára emlékeztető Moore, és már húzza is a fejére a gondosan koptatott baseball-sapkát.

Jómagam sejtem, merre lehet Nagy-Britannia, úgyhogy fennakadok pl. a film (egyben az összes Moore-mű) legtöbbet alkalmazott módszerén, az éles ellentétpárok bevetésén. Oké, Kanada egészségbiztosítási rendszere jobb az USA-énál, Anglia fasza hely, Franciaország pedig maga a Kánaán, de könyörgöm, a kubai ötcentes inhaláló szembeállítása 120 dolláros amerikai testvérével ne legyen már tisztességes húzás! A nagy Kurt Vonnegut (akinek emléke előtt egy felirattal a mű is tiszteleg) finom iróniával, vagy maró fekete humorral kezelte volna ezt az egyébként tényleg visszás kérdést, Moore viszont bele akarja döngölni a néző arcát a (szerinte) evidenciába: „Castro diktatúrája jobb, mint a Mi demokráciánk!”. A szűken mért vágóképekből nem nagyon látszik a kubai valóság, a nyomor. A létező szocializmus természetét illetően a rendező meglehetősen szűkszavú – megnézhette volna Wim Wenders Buena Vista Social Clubját, abból le lehet szűrni néhány dolgot a karnyi vastag szivarokat szívó, de 50 éves kocsikat hajtó helyiek életszínvonaláról, és a létező szocializmus paradoxonairól.

Érdekes módon azonban a Sicko rögtön szimpatikusabb lesz, amint az egyszeri ember problémáit állítja a középpontba. Nincs semmi különös a rendszer áldozatainak bemutatásában, némelyik epizódot akár itthon is forgathatták volna, viszont minimális a szájbarágás, a hatásvadászat, a leegyszerűsítés, aminek köszönhetően ezek a részek a legerőteljesebbek. A Moore-féle, szokásos „szembesítéseknél” viszont hányinger kerülgette a sorokat rovó egyszeri ítészt. (Moore többet és szívesebben szembesít, mint az olasz nyomozó maffiaszezonban. Már első filmje [Roger és Én] is egy szembesítésről, pontosabban annak állandó elmaradásáról szólt. A Kóla, puska, sültkrumpli hírhedt Charlton Heston-interjúja szintén ebbe a sorba tartozik – az erőszakos-hatásvadász riporteri stílusnak köszönhetően többen ekkor éreztünk először szimpátiát az egyébként meglehetősen szélsőséges, korlátolt és ellenszenves mozikon, Mr. Ben Hur iránt.)

A guantanamoi rabok helyzetének egy-az-egyben összehasonlítása 9/11 hőseiével (a tűzoltókkal és önkéntesekkel) ugyanazért nem korrekt, amiért a kubai gyógyszerek megfeleltetése az amerikaiaknak. Moore nem a helyzet fonákságára játszik rá – tényleg azt hiszi, hogy érdemes börtönben raboskodó emberek életét összevetni a szabad, de rossz helyzetbe került mindennapi hősökével. Mintha önmagában az a tény/körülmény, hogy valaki hol, milyen színvonalon és szabadsági fokon él, nem befolyásolná egy ilyen összehasonlítás hitelét.

Ami a konkrét politikai vonatkozásokat illeti, nem kell ifjabb Bush elvakult hívének lenni, hogy észrevegyük a kilógó lólábat. Moore-nál a korrupt és gonosz politikusok valahogy mindig a republikánusok közül kerülnek ki, különös tekintettel a legismertebbekre: megkapja a magáét Nixon mellett Reagen és idősb Bush is. A demokratáknak is bevisz a látszat kedvéért egyet-kettőt, de ezek is inkább olyan „elkurvultak a végére, de legalább megpróbálták”-jellegű majdnem-felmentések (a demokrata reménység Hillary Clintont érő egyetlen kritikus félmondat előtt a rendező hosszú képsorokkal mutatja be, ahogy a volt First Lady kiáll a később megbukó reform mellett).

Technikai szempontból viszont egy szó sem érheti a ház elejét. A manipuláció különösen a zene területén erős, a megható zongorafutamok néha szinte a Két hülye kutya című klasszikus rajzfilmsorozat megfelelő betéteit idézik (csak ott még nem tűnt el a süllyesztőben az irónia). Érdekes lenne engedni a csábításnak, hogy levonjuk a kézenfekvő következtetést és összehasonlítsuk a hazai helyzetet az amerikaival, ezt a csapdát azonban elkerülöm, akadnak nálam felkészültebb és bátrabb „szakemberek” erre a nemes feladatra. Egyet viszont hadd javasoljak minden Kedves Olvasónak: képzelje el az állami kontroll alatt álló, szocialista beütésű egészségügyre vágyó Mike Moore arckifejezését, amint kiteszik álmai netovábbjának helyszínén, valamelyik szocialista blokkhoz tartozó országban, mondjuk a derűs nyolcvanas években.

„Aztán mikor hozzák be a rokonok a kötszert – gyógyszert – tömött borítékot, Ketteske?”