Egészen elképesztő teljesítmény a még csak második filmes amerikai rendezőtől, ahogyan elemi erővel belerántja a nézőt a filmbe, hogy aztán mind őrültebbé fokozva a történetet, a felgyülemlett feszültséget egy lehengerlő fináléban oldja fel. Az rendező szintén a jazz világába kalauzoló, experimentális, Guy and Madeline on a Park Bench című filmje után a Whiplash megint egy zenés mozi, ami az azonos című, 2013-as Sundance fesztiválos rövidfilmből született. A történet csak annyi, hogy egy dobolni tanuló újonc minden áron (és ezt úgy értsd, hogy tényleg MINDEN áron) megpróbálja lenyűgözni az őt mentálisan és fizikálisan is folyamatosan terrorizáló tanárát.

A dobot nem éppen a legizgalmasabb hangszerként tartják számon, különösen, ha jazz zenét kísérnek vele… Füstös éjszakai bárok improvizációs örömzenélése helyett most egy egészen másfajta miliőbe kerülünk. A helyszín egy elit és szigorú konzervatórium New Yorkban. A film történetét a rendező személyes középiskolai élményei inspirálták. Chazellenek, saját bevallása szerint, még ma is rémálmai vannak erről az időszakról.

A szélsőséges tanár-diák történethez előzményként pedig ott volt még az sokak által ismert anekdota a világ egyik legnagyobb jazz zenészéről, Charlie Parkerről. A legenda szerint az 1937-ben még csak 16 éves Parker a Kansasi Reno Clubban zenélt, amikor szaxofon szólója közben a sztárvendég dobos, Jo Jones egyszer csak lekapta és a fiú lábához hajította cintányérját. Ezzel a nem éppen kedves gesztussal fejezte ki véleményét a fiatal szaxofonos tehetségéről. Parker megszégyenülve távozott a színpadról, de az élmény hatására utána olyan elszántan gyakorolt, akár napi akár 12-15 órát is, hogy végül ő lett a világ egyik legnagyobb jazz zenésze. A Whiplash cselekményében is megidézi ezt a momentumot, amikor a brutális Fletcher (J.K. Simmons) egyenesen hozzávág egy széket Andrew-hoz (Miles Teller), haragjában, mivel az nem tudja tartani az ütemet. Fletcher szerint a legkárosabb kifejezés az angol nyelvben a „good job” (szép munka). Abban hisz, hogy a rettegés és a folytonos feszültség hozza ki diákjaiból a legjobb teljesítményt. Andrew-ban tökéletes diákra talál. A srác képes mindent megtenni azért, hogy ne csak jó, de a legjobb legyen. Vajon hangszere virtuózává vált volna Charlie Parker akkor is, ha Jones nem vágja hozzá a cintányért? Vajon tényleg a bukástól való rettegés és a végkimerülésig hajszoló terror szüli-e az igazán nagy művészi teljesítményt?

Ha az alaptörténet önmagában nem is hangzik különösebben izgalmasnak – a film végig a Fletcher-Andrew páros néha már-már melodrámába hajló szado-mazo kapcsolatának tetőpontjaira és hullámvölgyeire fókuszál – az élmény attól lesz olyan elemi erejű, hogy Chazelle mind a film cselekményét, mind a film vizuális világát egy zsigeri hatásmechanizmusokra építő thrillerként írta és rendezte meg. Ha néha abszurd irányt is vesz a történet, olyannyira együtt lélegzünk a főszereplővel (vagy mondjuk, hogy egy ütemre ver a szívünk?), hogy nincs időnk a történet őrültségein filozofálni. Minden egyes megerőltető zenekari próbát mi is testileg-lelkileg élünk át. A belsőnkben remeg a zene, és amikor Fletcher rettegett mondata elhangzik („Nem pont az én ütemem”), nem csak a zenekar tagjai fagynak le, de a mi gyomrunk is összerándul.

A rendezésen és a zenén túl, a film ezt a hatást a precízen kiszámított, az ütemet tökéletesen tartó vágással éri el (a legjobb film és legjobb forgatókönyv jelölés mellett, a Whiplash-t a legjobb vágás Oscar-díjára is jelölték.) Tom Cross vágó zseniálisan variálja a képkivágásokat. A szereplőkhöz néha már a kényelmetlenségig közel hatoló szuperközelik iszonyatosan feszült atmoszférát teremtenek. Az Andrew-t játszó Miles Teller folyamatosan küzd, izzad és vérzik, akár egy boxoló. Véresre dobolt kezét jeges vízbe mártja, hogy újra képes legyen fogni a dobverőt. Nyers és brutális képeken tárul elénk a sportfilmeket idéző teljesítmény-megszállottság fizikai megterhelése.

A Whiplash cím egyszerre utal a filmben folyton játszott Hank Levy jazz szerzeményre és az ütés élményét is megidézi. Nyers stílusa ellenére mégis finoman kidolgozott, karakterei árnyaltak. Az Andrew-t alakító Terrence Miles kedvesen babaarcú, de a szemében mégis van valami durva, arrogáns elszántság. A Fletchert játszó J.K. Simmon alakítása pedig egészen elképesztő; méltán nyerte el a legjobb mellékszereplőnek járó Golden Globe-ot és valószínűleg nemsokára az Oscar is az övé lesz. Chazelle nem megy bele túlságosan abba, hogy miért ilyen szadista Fletcher. Talán saját elpuskázott karrierje áll a háttérben? Vagy valamilyen más trauma? Egy diák elvesztése? Azt is a nézőre bízza, hogy vajon a kegyetlen karmesternek igaza van-e. Tényleg a saját határaink legyőzésével, a mindent vállaló szenvedés árán születhet-e meg a nagybetűs Művészet? Megéri-e a siker a közben átélt terror és erőszak fájdalmát?

Nézzük, ahogy ez a srác dobol és a kamera közben körbe-körbe jár. A végső jelenet nem csak a történet csattanóját és egy igazán lenyűgöző dobszólót, de egy valódi, ritkán átélt, katartikus élményt is tartogat. Ha színházban lennénk, állva kellene tapsolnunk.

Whiplash
Színes, feliratos, amerikai dráma, 107 perc, 2014
Rendező: Damien Chazelle
Forgatókönyvíró: Damien Chazelle
Operatőr: Sharone Meir
Zene: Justin Hurwitz
Producer: Jason Blum
Vágó: Tom Cross
Szereplők: Miles Teller (Andrew Neyman), J.K. Simmons (Terence Fletcher), Melissa Benoist (Nicole), Austin Stowell (Ryan), Paul Reiser (Jim), Nate Lang (Carl), Damon Gupton (Mr. Kramer), Charlie Ian (Dustin), Jayson Blair (Travis)

Bemutató dátuma: 2015. február 5.
Forgalmazó: InterCom
Korhatár: 16