A programban hatalmas csúszás van, a közönség láthatóan fárad, Veiszer Alinda azonban nagyon okosan indít, a beszélgetést egy interaktívabb, kötetlenebb mederbe tereli, a hallgatóságot pedig felrázza azzal, hogy első kérdését mindenkihez intézi: milyen jelzővel illetnénk a Holokauszt Emlékévet és annak sajtóvisszhangját? Egri Orsolya, az Óvás Egyesület alelnöke szólal fel elsőként, aki a békétlenséget, illetve a hivatalos szervek és a túlélők közötti ellentéteket tartja legjellemzőbbnek. Kiemeli még, hogy a kormány hálát várt a túlélőktől, hogy kaptak egy "szép" emlékművet, akik meghatottság helyett azonban felháborodást mutattak. Elhangzanak más vélemények is, reagálva arra, hogy mennyire szép vagy nem szép a Szabadság téri emlékmű, majd többen kiemelik azt is, hogy a sajtó az emlékév alatt igazából a konfliktusokra volt kiélezve a valódi teljesítmények helyett.

Veiszer beszélgetőpartnereinél is rákérdez erre: szerintük is inkább a konfliktusokra ment rá a sajtó? Stumpf András a Heti Választól egyenesen azt gondolja, hogy “jobban jártunk volna, ha nincs Holokauszt Emlékév”, mivel a különféle események túlságosan nagy port kavartak a közvéleményben és a sajtóban, amitől jobb lett volna megkímélni magunkat. Ráadásul a média csak minimális érdeklődést mutatott a különféle (és esetenként egyébként izgalmas) ötletek iránt, inkább a vitákra, az ellentétekre helyezte a hangsúlyt. Vári György szerint azonban túlságosan erős állítás Stumpfé. A Népszabadság újságírója szerint ugyanis semmiképpen sem lett volna jó, ha elmarad az emlékév, hiszen nagyjából most jutottunk el ahhoz a határponthoz, amikor még beszélhetünk eleven emlékezetről. Ha megvárjuk a 80. vagy 100. évfordulót, akkor már nem lesznek túlélők, a holokauszt pedig a történelmi emlékezet részévé válik, így az erre adott reakciók, emlékezések is teljesen más jelleget öltenek majd. Vári szerint tehát nem az emlékévvel volt a baj, hanem azzal, hogy a kormány nem tudta megállni most sem, hogy ne húzza rá a saját agendáját erre a programsorozatra is.

Veiszer arra is kiváncsi, hogy hol húzódik a sajtó felelőssége ebben a történetben? Stumpf szerint a média nem tett semmi olyat, ami miatt számonkérhető lenne, hiszen csak a dolgát végezte: tudósított a különféle eseményekről és történésekről és azokat interpretálta a maga módján. Szerinte inkább a politika és a közélet szította a hisztériát, folyamatosan voltak csoportok, akik tünetettek, háborogtak, a kormány közben konzultációt ígért, ami mégsem jött létre, erre reagálva pedig megszületett egy alternatív emlékmű is. A Heti Válasz újságírója úgy látja, hogy a sajtót e viták miatt nem lehet hibáztatni, ők csupán tájékoztatták ezekről a konfliktusokról a népet. Vári ebben sem ért vele egyet: szerinte a média abban mindenképpen hibázott, hogy csak a központi narratívára kapcsolódott rá, ami tulajdonképpen a német megszállási emlékmű, a Sorsok Háza, a Csillagos Házak projekt és Szakály Sándor nyilatkozatának tengelyén mozgott, és kevéssé koncentrált a sikeres és szép kezdeményezésekre, eseményekre. Itt tehát leginkább az volt a gond, hogy a sajtóban semmilyen visszhangja nem volt annak a rengeteg szép dolognak - pl. a makói emlékműről vagy a New York-i Magyar Intézet emlékkoncertjéről alig hallottunk valamit -, amelyek szintén az emlékév keretében valósultak meg.

A beszélgetés végén a levonható tanulságok, a problémák lehetséges rendezési módjai is előkerültek. A közönség soraiból valaki azt mondta, hogy egy ilyen emlékév kapcsán nagyobb átgondoltságra lenne szükség, illetve tényleges egyeztetésekre, mert így talán a megvalósuló projektek is jobban célba érnének. Többen a kettős kommunikáció helytelenségét tették szóvá, míg mások a felülről irányított emlékezés helyett önszerveződő, alulról építkező eseményeket vártak volna. “Ezt a rengeteg pénzt el lehetett volna költeni autentikus helyszínekre történő utazásokra vagy az oktatásra is, hogy a gyerekek is jobban megérthessék és átéljék a holokauszt borzalmait”. Stumpf szerint egy emlékév minden esetben káoszra van ítélve, ha a politikai harc részévé válik, ezt a későbbiekben el lehetne kerülni, Vári szerint pedig fontos lenne végre, hogy elismerjük társadalmi felelősségünket ebben a történetben. A holokauszt lényegében tehát csak akkor válik feldolgozhatóvá, ha reflektáltan, felelősen közelítünk az eseményekhez, illetve, ha a megemlékezések nem válnak a politikai propaganda részévé.

Fotó: Vadnai Szabolcs