Azóta sem tudok megnyugtató magyarázatot adni arra, hogy a program címe miért Kelet-Nyugat: orosz zeneszerzők, román karmester, orosz gordonkás és perzsa krém. Illetve felmerül Párizs, néhány átmeneti állomás és persze Finnország, a csellós jelenlegi lakhelye. Avagy mi lennénk a nyugat? (Na ne!)

A műsor ugyanakkor nagyon jól lett összeállítva, azt elmondhatom. Még alig forgolódtam ki magam, hogy megcsodáljam a Müpa díszes nagytermét az orgonával, és kezdtem kalkulálni, hogy a jelenlegi kurzusban az a néhány foghíj betegségnek, halaszthatatlan sorseseménynek vagy a javaiban fogyó keresletnek köszönhető teltház-e, és elmormoltam néhány dicsérő jelzőt a PFZ javára, hogy még ebben a helyzetben, vidéki zenekar létükre is „teltházat” sikerül vonzaniuk a fővárosban, amikor a taps közepette megjelent Mandeal és indult a zene.

Az utóbbi években szinte sokkolt az, ahogy a zenekar hangzásával szembesültem (és talán a kezdeti lehengerlő benyomás tehet arról, hogy a későbbiek rendszeres csalódást keltettek bennem) – most azonban nem mondhatom ezt: a zenekar megszólalt, ahogyan kell, különösebb „látványosság” nélkül.

Egyébként pedig nem volt szükségük semmi különösebb extrára: Csajkovszkij Viharában csodálatosan szólaltak meg a legkülönösebb zenei effektek és hangulati váltások. Lenyűgözött a könnyedség, amellyel a zenekar előadta a zenei fantáziát. A hangerő olykor susogott, aztán fülsértő zajként dörgött, majd hosszú időn át éreztük az alig észrevehető, ám egyre fenyegetőbb fokozódást - hogy az egekbe emeljen, majd a földbe döngöljön a zene. 

Nem romantikát, egyáltalán nem az érzelmek tobzódását éreztem, hanem a színek kavalkádját. A sajátosan megszólaló hangszerek, a különös hangszerkombinációk sajátos tónusokat hoztak létre, és ez vibrált a levegőben.

Az ezután előadott Sosztakovics I. gordonkaversenyben Szergej Szlovacsevszkij csellózott. Mind a zenekar, mind a szólóhangszeres lenyűgöző teljesítményt nyújtott, ám újra azt kell mondanom, hogy extrák nélkül: a szólista hihetetlen tudása és zenei vibrálása sem emelkedett a zenekar fölé, pontosabban ugyanazt az úrt szolgálták: a zenét. A gordonkás egyébként olyan mértékben elkápráztatta közönségét, hogy ráadást kellett adnia.

Szünet után, ahogy bevonult a zenekar, majd Mandeal is megjelent és intett, haloványan olyan érzésem volt, mintha egy picit elsiette volna a dolgát – mintha sürgősebb lenne a vég, a végkifejlet. De aztán azt kellett látnom, hogy a Petruska előadása egészen különös időzítést követ: azt hiszem valóban egy kicsit gyorsan kezdtek, de aztán a tempó lassult, majd újra emelkedett, amíg észre nem vettem, hogy valójában pulzál, a maga változásaiban nagyon is jól be van állítva. Az eddig megcsodált színek (és hangeffektek) mellett most a karmester az időzítést vette célba, és gondolom nem egészen a szerzői szándék ellenére történt mindez, hiszen a zene élt, lüktetett, fénylő színekben pompázott és ráadásul még szórakoztatott is.

Nem tudom, hogy az események hátterében mi áll, mi okozza a változásokat, ám rendkívül elégedett vagyok a fejleményekkel. A Pannon Filharmonikusok Mandeal vezénylésével és Szlovacsevszkij csellójával tökéletes, felejthetetlen élményt nyújtott.

Bogányi óta csak az ő vezénylésével hallottam a zenekart, és mivel ritkán utazok ezért Pécsre, azt sem mondhatom, hogy minden koncertjüket hallottam. Többnyire a pesti fellépéseket követem figyelemmel, és eddig elég világosnak tűnt a kép: először ledönt a lábamról a zene, ahogy a zenekar megszólal, majd nagyjából a koncert felétől vagy a műsor, vagy a lelkesedés lohadásával együtt hanyatlik a színvonal is (amely még a legmélyebb pontján is számottevő teljesítmény).

Ezúttal nem ezt a mintázatot hallottuk. Talán a vendégkarmesternek hála, s részben biztosan a szólista kvalitása által felvillanyozva, ám azt hiszem, főként a zenekar munkájának (és Bogányi elképzeléseinek) köszönhetően a Pannon Filharmonikusok beért, és olyan koncertet adott, amilyenre kevés világhírű zenekar képes.

Szinte elfelejtettem mondani, hogy a szünetben elborították az emberek a lépcsőfordulót, ahol Segal Viktor ínyesmester finomságait kóstolhatták meg. Én sajtótájékoztatók borzalmával a hátam mögött inkább nem tülekedtem, így nem tudom most megítélni a Dukas La Péri ízét, ám a koncert színgazdagságából általánosítva jeles gasztronómiai élményekkel is szolgált az előadás - az érzékek orgiája.

A műsoron:

Pannon Filharmonikusok 2015. február 6. Művészetek Palotája

Kelet-Nyugat

Csajkovszkij: A vihar – zenekari fantázia

Sosztakovics: I. gordonkaverseny

Sztravinszkij: Petruska (1947)

közreműködött: Szergeje Szlovacsevszkij – gordonka

vezényelt: Cristian Mandeal

Csajkovszkij: A vihar – zenekari fantázia

William Shakespeare és a zene kapcsolatának vizsgálata egyike a legnagyobb szellemi kihívásoknak. A rendkívül szerteágazó, hatalmas irodalommal rendelkező témához többféleképpen is közelíthetünk. Kísérletet tehetünk például arra, hogy a drámák szövege alapján rekonstruáljuk, mit is jelenthetett az író számára a zene, s milyen mélységben ismerte korának zenekultúráját. De számba vehetjük, és rendszerezhetjük azokat a zenei kompozíciókat is, amelyek az utóbbi évszázadokban valamilyen módon reflektáltak Shakespeare művészetére.

Munkánkat nagyban nehezítheti a vonatkozó példák sokasága és sokfélesége: a Shakespearhez hasonlatos egyetemes szerzők (mondanivalójának) érvényessége rendszerint nem ismer korszak-, stílus- és műfaji határokat. Ezzel együtt beszédes, hogy a drámaíró által ihletett zeneművek legjelentősebbjei nagyrészt a 19. században, a romantika időszakában születtek. Nemcsak az operairodalom klasszikusaira (például Verdi Falstaffjára vagy Rossini Otellójára) és a szonettekből komponált dalokra (például Hugo Wolf és Schumann szerzeményeire) gondolhatunk itt, de programzenei alkotásokra, zenekari költeményekre is: olyan hangszeres művekre (például Liszt Hamletjére vagy Strauss Macbethjére), amelyek – akár egy opera nyitánya – az esszenciáját ragadják meg egy színműnek, és tisztán zenei eszközökkel játsszák újra a cselekményt, vagy festik meg valamely kulcsszereplő portréját.

Utóbbi csoportba tartozik Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) három Shakespeare-fantáziája, a Rómeó és Júlia, a Hamlet és a most előadásra kerülő, 1873-as Vihar is. Csajkovszjij Shakespeare munkásságával az Ötök néven ismert zeneszerző-csoportosulás vezetőjének, Milij Balakirevnek hatására került közelebbi kapcsolatba, aki több alkalommal is Csajkovszkij segítségére volt a kompozíció alapjául szolgáló forrásművek kiválasztásában. Az Ötök révén ismerkedett meg a fiatal orosz zeneszerző a korszak legnagyobb hatású kritikusainak és kultúraszervezőinek egyikével, Vlagyimir Sztaszovval is. A Vihar megzenésítését Sztaszov javasolta Csajkovszkijnak, és a munka megkönnyítésének érdekében a drámából egy zenekari költeményhez alkalmas programot is készített: „A tenger. Prospero, a varázsló elküldi hűséges szellemét, Arielt, hogy támasszon vihart, amelyben Ferdinánd hajótörést szenved. Az elvarázsolt sziget. Miranda és Ferdinánd között a szerelem érzése ébredezik. Ariel. Caliban. A szerelmesek átadják magukat a szenvedély örömeinek. Prospero lemond varázserejéről és elhagyja a szigetet. A tenger.” Ez a partitúra elején is feltüntetett program vezette a komponista tollát, aki egymás mellé illesztett állóképekben fogalmazta meg a szövegben leírtakat.

Sosztakovics: I. gordonkaverseny

A 20. századi orosz-szovjet zenetörténetének egyik legmeghatározóbb és legjobban dokumentált művészbarátsága Msztyiszlav Rosztropovics és Dmitrij Sosztakovics kapcsolata (1906-1975). A csellistánál csaknem két évtizeddel idősebb komponista elsőként a moszkvai konzervatórium oktatójaként találkozott Rosztropoviccsal, aki már azzal bizonyította Sosztakovics iránti elkötelezettségét, hogy az 1948-as zsdanovi határozatok idején nyíltan kiállt a kárvallott zeneszerző mellett.

Kapcsolatuk a Sztálin halálát követő enyhülés időszakában még szorosabbá vált; tulajdonképpen az 1959-ben komponált Esz-dúr I. gordonkaverseny (op. 107) is ezt támasztja alá, melyet Sosztakovics személyesen – az időközbn a hangszer legnagyobb sztárjai közé emelkedő – Rosztropovicsnak írt és ajánlott. A gordonkaművész állítólag négy nap alatt memorizálta a négy tételes művet, melyet a műfaj egyik legkomplexebb, az előadót nagy kihívások elé állító alkotásaként tartanak nyilván.

A csellóversenyben két olyan zenei elemmel is találkozhatunk, amely Sosztakovics számos kompozíciójában visszaköszön. Az egyik egy hangokba kódolt monogram (D, Esz, C, H), mely itt már a mű kezdő taktusaiban megszólal, és különböző változataiban az első, a harmadik és a negyedik tételekben is visszatér.

A másik az idézetek hálózata: Sosztakovics egyrészt kollégái, másrészt saját darabjaiból is előszeretettel emelt ki motívumokat, témákat, és egy új hangkörnyezetben „hasznosította újra” azokat, egyszersmind új jelentéssel is ruházva fel őket. A mű két legismertebb idézete egyfelől az első tételben felcsendülő tradicionális rosz altatódal parafrázisa, melyet Muszorgszkij A halá dalai és táncai című művéből is ismerhetünk, másfelől pedig a negyedik tételben megszólaltatott grúz dal, a Szulikó, mely Sztálin egyik személyes kedvencének számított. Az itt eltorzított formában megjelenő Szulikó a versenymű egészét egyfajta számetéssé, a közelmúlttal való szembenézés eszközévé avatja. Ezt az értelmezést erősítheti, hogy a dallam Sosztakovics egy korábbi (parodisztikus) művében, a meghurcoltatással járó, 1948-as zenei határozatok hatására titokban írott Antiformalista Rajokban is megjelenik.

Sztravinszkij: Petruska (1947)

Amikor Párizst a 19. század fővárosaként emlegetjük, akkor természetesen nemcsak a naptár szerinti évszázadra gondolhatunk, hanem az akkoriban megszülető szellemi-művészeti mozgalmak sokaságára is, melyek hatása messze átnyúlik a 20. századba. A francia metropolisz az első világháború idején is Európa egyik kulturális központjának, a világ minden tájáról odasereglő alkotó emberek (festők, színházi szakemberek, írók és zeneszerzők) találkozóhelyének számított, ahol hosszabb-rövidebb ideig a modernitás jó néhány kiemelkedő képviselője is megfordult.

A legtöbben Igor Sztravinszkij szellemi otthonának is Párizst tartják, hiszen az orosz származású mester itt érte el első jelentős szakmai sikereit, és itt találta meg saját zeneszerzői hangját. Sztravinszkij párizsi éveiről persze sokaknak először a kulcsmű, a valóban zenetörténeti jelentőségű Tavaszi áldozat jut eszébe, pedig a komponista két nem kevésbé jelentős és népszerzű színpadi darabja, a Tűzmadár és – a Tavaszi áldozat előkészületeikor fogant – Petruska (1911) is itt került bemutatásra.

Utóbbival kapcsolatban -  párizsin túl – az elemzők egy másik, úgynevezett „orosz” korszakot is emlegetnek, mivel a négy képből álló kompozíció egyike Sztravinszkij azon alkotásainak, amelyek zenéjüket és témaválasztásukat tekintve leginkább támaszkodnak a mester szülőföldjeinek hagyományaira.

Az eredetileg zongorára írott „bizarr kis darabnak” szánt Petruska a szerző jellemzése szerint „egy hirtelen elszabadult paprikajancsiról” szól. Az Orosz Balettet vezető Szergej  Gyagile javaslatára rövidesen nagyszabású táncjátékká átdolgozott, de koncertszerű előadásban is gyakorta játszott burleszkben már Sztravinszkij modernista korszakának csaknem teljes zenei eszköztára felvonul.

A művet a metsző zenei iróniát szolgáló effektusok, a fantasztikus hangszerelési megoldások, a gépies ostinátók és a ritmikai-harmóniai szempontból egymással összeférhetetlennek tűnő elemek egymásra torlaszolása jellemzi, melyek a cselekmény helyszínéül szolgáló vásári forgatag ábrázolásának látványos eszközévé válnak. (A műsorismertetőt írta: Ignácz Ádám)

Cristian Mandeal karmesteri tevékenysége mintegy négy évtizedet ölel át. A Ciprian Porumbescu Konzervatóriumban tanult, tanulmányait később Berlinben Herbert von Karajan, Münchenben pedig Sergiu Celibidache irányításával folytatta.

A bukaresti Román Opera, a Marosvásárhelyi, a Kolozsvári és a Bukaresti Filharmonikusok karmestere, a George Enescu Filharmonikus Zenekar vezető karmestere és igazgatója volt. Emellett dolgozott a haifai Észak-izraeli Zenekar és a San Sebastiani Baszk Nemzeti Zenekar művészeti igazgatójaként, Bolzanóban és Trentóban a Haydn Zenekar állandó karmestereként, a manchesteri Hallé Zenekar, a Belgrádi Filharmonikusok és a Koppenhágai Filharmonikusok vezető vendégkarmestereként, valamint vezényelte négy kontinens sok más zenekarát 32 országban.

Szergej Szlovacsevszkij 1966-ban született Szentpétervárott, kiváló helyi zenészek gyermekeként, zenei tanulmányait ötévesen kezdte. Kiemelkedő tehetsége révén már konzervatóriumi diákként népszerűségre tett szert mint szólista. Olyan neves csellisták rangos irányítása alatt tanult, mint Natalja Gutman és Msztyiszlav Rosztropovics, több fontos zenei verseny díját elnyerte Oroszországban és külföldön egyaránt.

1991 és 1996 között a Szentpétervári Rimszkij-Korszakov Konzervatórium csellóprofesszora volt, máig rendszeresen tart mesterkurzusokat Bécsben, Szentpéterváron, Moszkvában, Japánban és Olaszországban egyaránt. 2003-tól 2009-ig volt a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar cselló-szólamvezetője, 2011 óta Finnországban él.