Hermann Veronika, miközben az Apám helyett pontos és átfogó elemzését adja, szorosan kapcsolódik annak téziseihez is: amellett érvel, hogy a holokauszt traumáit elsősorban a nyelvben lehet feloldani, a beszéd és a szöveg az alkalmas közeg arra, hogy a társadalom kikerülhessen a hamis tudat, a kulturális amnézia és az emlékezetpolitikai kudarcok hálójából. A irodalomtörténész úgy látja, hogy a holokauszthoz való helyes hozzáállás elsősorban abban áll, hogy társadalmi szinten leszámoljunk az évtizedek óta fennálló hallgatással, elfojtással, amelyek lehetetlenné tették a traumákkal való szembenézést és azok feldolgozását. Az Apám helyett állítása is hasonló: „Mintha máig sem értenénk, hogy a bevallhatatlan tapasztalatok, a kimondhatatlan emlékek sorozata, rémítő halmaza miféle jóvátehetetlen változásokat okozott a magyar lakosság mentalitásában, identitáskeresésében”. Hermann kimondja azt is, hogy az emlékezés munka, “egy textuális, társadalmi és politikai feladat, amelynek elvégzéséhez az egyéni emlékezetek működése szükséges, de nem elégséges feltétel. Konszenzus nélkül az egyéni emlékezetek csupán szép gesztusok maradnak, valódi hatóerő nélkül.” György Péter munkáját éppen amiatt tartja fontosnak, mert a szépirodalom kódjait használva, egy egyéni genealógián keresztül egy nagyobb etnikai, társadalmi csoport nevében szól, így az emlékezést és szembenézést nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is elvégzi.

Mészáros Márton nem elsősorban a kibeszélést, hanem az antiszemitizmussal való leszámolást tartja szükséges lépésnek. Az irodalmár protestáns lapokból hoz idézeteket, amelyek segítsével pontosan nyomon követhető az a látványos értékeltolódás, az az út, amely később a zsidótörvények megszavazásához vezetett. Az úgynevezett zsidókérdéssel elsőként a Protenstáns Egyházi és Iskolai Lap foglalkozott 1881-ben: A zsidókérdés és a protestáns egyház című írás egy német evangélikus lap antiszemita cikkének fordítását közli, meglehetősen kritikus kommentárokkal, maximálisan elhatárolódva a német szöveg állításaitól. Itt még a lap következetesen elutasítja az antiszemitizmust, és a zsidóság asszimilációjának fontosságáról beszél, ami mindössze idő és türelem kérdése. Az 1910-es évekig a protestáns orgánumok az antiszemitizmust az antiprotestantizmussal hozzák kapcsolatba, és hol burkoltan, hol egyértelműen elítélik. Az 1910-es évek közepétől, főleg a Protestáns Szemlében azonban megszaporodnak azok a hangok, amelyek ugyan általában elítélik az antiszemitizmust, azonban csupán a tömegszemléletből táplálkozó fajgyűlöletet tartják károsnak és megengedőek az antiszemitizmus “kifinomultabb” formáival szemben. Ezt követően, amikor Ravasz László 1914-ben átveszi a Protestáns Szemle vezetését, egyre inkább sokasodnak ezekben az antiszemita cikkek és megnyilvánulások, azoknak pedig, akik ezeket a hangokat kritizálják - pl. Baltazár Dezső -, egyre kevesebb lehetőségük és terük van véleményük kifejtésére. Mészáros úgy látja, hogy az antiszemitizmus elburjánzása is hozzájárult a magyar holokauszthoz, ez a tény pedig jelen korunkban is szükségessé tenné az antiszemitizmus visszaszorítását.

A szekció harmadik előadója, Muszatics Péter amellett érvel, hogy habár elsőre Márai és Kertész életútja teljesen eltérő, jobban megnézve a két életmű egymást kölcsönösen erősíti. Márai végsőkig őrizte múltját, kultúráját és harcolt a fennállóval szemben, Kertész kisfiúként ezzel szemben tömegember, aki természetesnek veszi a körülötte levő világot - kettejük közötti ellentmondás azonban csak látszólagos, mutat rá Muszatics, hiszen az írók gyökerei közösek, és nemcsak azért, mert mindketten a német nyelvű, közép-európai kultúrához tartoznak, hanem mert később egyikőjük sem kíván osztozni a tömegek sorsával. Márai és Kertész is megérti és átéli saját kora helyzetét, amit az alkalmazkodás és a összetartozás vágya, az igazodási pontok és a régi értékek eltűnése jellemez. “A katasztrófa korában élünk, minden ember a katasztrófa hordozója, ezért különös életművészetre van szükség, hogy fennmaradjunk”. Muszatics úgy látja, hogy a 20. század kataklizmáit csak úgy lehet túlélni, ha mindvégig önazonosak maradunk, ha megvédjük magunkat az elszemélytelenedéstől, ha meghatározzuk egyéni helyünket a társadalomban, ahogyan azt Kertész és Márai is tette.

Holokauszt Emlékév - Hogyan tovább? c. konferencia, Holokauszt Emlékközpont, 2015. 02. 12.

Fotó: Vadnai Szabolcs