Jude a román újhullám reprezentánsaként ezúttal nem a kortárs időszak, netán a közelmúlt feldolgozását választotta. Új munkája, az Aferim! 1835-ben bonyolódik Havasalföldön, amikor is a helyi bojár megbízásából apa és fiú útra kelnek egy szökött cigány rabszolga kézre kerítéséért. Míg a 2012-es Mindenki a mennybe megy válófélben lévő apafigurája 21. századi miliőben csetlett-botlott, addig e történelmi körkép atya-fiú párosa a távoli múltban él át gyakran kacagtató helyzeteket. Epizodikus szövésű, hol komoly, hol nevettető road movie ez: a publikum fuldokolva röhögött a fejvadászaink elé vetődő papkarakter hallatán, aki csaknem egy szuszra, bohóc-demagógként bélyegzett meg arabot, törököt, románt, németet, angolt, magyart. Csaknem a Halott ember botladozásait idézi a fekete-fehérben filmezett „embervadászat”. E poétikai gesztussal Jude a történelem mesterséges, konstruált voltára utal, eltávolítja nézőitől a megidézni kívánt érát. Fricskázza a látottakat, úgy véli, ami a szemünk előtt pereg, végső soron puszta fikció, legyenek bármilyen historikus gyökerei is. Az apaság, netán a gyermekkor, pontosabban a késő kamasz-, kora felnőttlét legalább annyira domináns, mint az ábrázolt kontextus: apáról fiúra száll a rendfenntartó mesterség, a veterán, földhözragadt felmenő örökébe egy jóval introspektívebb, érettebb kölyök lép. A szülő-gyerek kapcsolat a Mindenki mennybe megy átmentett leleménye: ott szatirikus stílben tárult elénk egy apa szánalmassága, itt a történelmi évekről bizonyosodik be, néha az apák, fiúk nem feltétlenül példaképszerűek, hanem tingli-tangli, vándorló senkik. Jude ugyanakkor nem teremt éles distinkciókat vagyonos és nincstelen, úr és szolga között, ugyanis kiviláglik, nem pusztán a szökött roma füle mögött van vaj, hanem a megbízást adó hatalmasságnak is ildomos volna takarítania a saját portáján. Különféle világnézetek keverednek: mit jelent töröknek, románnak lenni? Az Aferim! folklorisztikus mese, statívról filmezett jeleneteiben burjánzanak az ornamentikus díszletek, kosztümök, a túldíszítettséggel párban állnak a groteszk kalamajkák. Tarantino Django elszabadulja, netán Hajdu Szabolcs Délibábja, adott esetben Petrovic Találkoztam boldog cigányokkal is című klasszikusa ugorhatnak be. Jude interpretációjában napjaink Romániájának rasszizmusa, a romák kivetése így vagy úgy behelyettesíthető a lassan 200 éves csicska-főnök viszonnyal. Ilyen fénytörésben a mozi áthallásos, parabolisztikus western: egyszerre veszi górcső alá napjainkat, valamint a történelemkönyvekben ritkán előforduló múlt egy fejezetét.

Radu Jude: Aferim!

© Silviu Ghetie

Peter Greenaway is hasonlóan szemléli újabb barokkos meséjét. Az Eisenstein in Guanajuato a zseniális orosz ősfilmes mexikói kalandját regéli el, több mulattató intermezzóval. A direktor műve nem annyira experimentális, teátrális, mint a Párnakönyv, nem is számolja fel a filmnyelvet. Osztott képmezői, csicsás díszletei sosem idegenítik el a publikumot, így a mozi, kivált a rendező életművéhez viszonyítva, kommerszebb, közönségbarátabb darab, szerencsére jó értelemben. Ám ez nem jelenti, hogy Greenaway visszavett volna bizarr attitűdjéből. Eizenstein ugyanis nemcsak művészeti újuláson, de homoerotikus beavatási rítusokon is áteső karikírozott figura, akivel férfipartnere-szeretője análisan közösül. (Nem is véletlen a művész péniszéről készült 3-4 snitt.) Greenaway tehát egyszerre artisztikus és testi odüsszeiának veti alá címalakját, posztmodern biopicje cseppet sem konvencionális szoboravatás. Elmer Bäck játékában az orosz enfant terrible Amadeus-kaliberű bohém lélek, közép-amerikai kiruccanása felülírja vidámságát. Idővel ugyanis halotti maszkok, örök dermedtséget hírnökölő fényképek, memento morik szelik át a filmet. A nagyformátumú szerző kénytelen rádöbbeni esendőségére, immár nem saját műve rázza fel a világot, őt zilálják új, radikális felfedezései.

Peter Greenaway: Eisenstein in Guanajuato