A történet szerint a tökéletes életű rádiós médiaszemélyiség, a szép, szőke, tisztes és természetesen fehér amerikai nő (Erica Bain, azaz Jodie Foster) épp házasodni készül élete szerelmével, amikor őt magát félholtra, a férfit pedig konkrétan halálra verik a kamerával felszerelt, kreolbőrű modern „útonállók”. Erica ettől nem csak testileg, de lelkileg is összetörik, rettegni kezd eleddig szeretett városának utcáin, és eleinte véletlenül (már ha éjszaka nőként egyedül sétálgatni még véletlennek számít), később pedig már szánt szándékkal kerül bajba, hogy aztán a feketepiacon (egy kínaitól) vásárolt pisztolyával sorra lőhesse agyon a város rosszfiúit.

A rosszfiúk pedig szinte kivétel nélkül gettóban laknak, kicsit vagy nagyon színes a bőrük, hip-hopot hallgatnak, és egyáltalán, rontják a levegőt Erica metropolisában. Ha a rosszfiú fehér, akkor legalább a nője vietnami vagy koreai – az mindenesetre biztos, hogy az alvilágba „árja” be nem kerülhet, csak ha kapcsolatban áll a kisebbségekkel. Mindössze egy kivétel akad: a nagykutya fehér, de nyilván irreális lett volna az ő vagyoni szintjére emelni valami koszos mexikóit, gondolhatja a néző. Kész szerencse, hogy a rendező nem azt adta Erica Bain szájába a rádiós önvallomások során, amit a film közvetít: „Eddig nem féltem New Yorkban, de rájöttem, hogy vannak itt fekák is, és most már rettegek.” Az pedig, hogy Erica vőlegénye is színes bőrű, nyilván valamiféle – túl egyértelmű üzenet ellen irányuló – rosszul értelmezett, bárgyú öncenzúra eredménye... De annyira hülyék azért nem vagyunk, hogy ez elég legyen. Remélhetőleg.

Ráadásul a film még mindezektől eltekintve sem jó. Kezdjük az apróságokkal, amelyek nagy mennyiségben annyira nem is hatnak aprónak; igen idegesítő például az operatőr kissé (nem, nem kissé) hatásvadász stílusa: ha Erica lelkileg meginog, a kameraman megingatja a kamerát (a végére az érzékenyebbek már szédülnek)... Felettébb elcsépelt (vagy inkább giccses), ahogy mindenáron a néző tudtára akarják hozni: Erica és az immár halott vőlegény kapcsolata maga volt a tökély, az ideális, csodaszép szerelem. A giccs a tetőfokára hág, mikor párhuzamos képsorokkal érzékeltetik, mennyivel jobb is az, ha az ember lányát szeretője szabadítja meg a hófehér bugyijától, mint ha kórház intenzív osztályán vágják le róla egy véres ollóval. Mik vannak, valóban.

A film által felvetett morális kérdésre, a két-három alapvető és közhelyszerű választ (t. i. „az önbíráskodás mindig elvetendő”, „a gyilkos csak a rendőrség munkáját végzi és igazságot oszt”, „miféle világ az, ahol ezt kell megélnünk...”) egy az egyben a rádió betelefonálós műsorának hallgatói szájába adják, megspékelve néhány ennél is kínosabbal (pl. „örülhet a gyilkos szeretője, mert a vérbosszú szexi dolog”). Nehogy véletlenül gondolkodni is kelljen. Itt az instant véleménypanoráma, tessék csak választani, egyszerű ez, mint a fakocka.

Így tehát Erica leszámolásain és egy megkeseredett életű, frissen elvált nyomozó megismerésén keresztül haladunk a film végkifejlete és a valós bosszú (azaz a férj gyilkosainak megölése) felé. A felhasznált elemekkel, mint zsánereszközökkel nincs baj: ha kell, félünk, ha kell, izgulunk, ha kell, el is gondolkodhatunk. De aztán a végkifejlet... az utolsó csepp a pohárban, mind az inkorrektséget, mind a giccset tekintve.

Az önbíráskodás legitimálásával a zsaru és még inkább a film készítői megadják ugyanis a végső választ a nagy kérdésre, és csak korlátozottan örülhetünk annak, hogy senki nem jelenti ki: az ilyesmi azért megengedett, mert végső soron mégis csak mexikóiakról van szó. Az pedig figyelemreméltóan szirupos, hogy a korrekt zsaru Erica két szép és kissé zavaros szeméért feladja pár perccel korábban kifejtett álláspontját, mely szerint akkor ér valamit az ember, ha barátainál is előrébb helyezi a törvény tiszteletét. Ezt feledjük, szemünk könnybe lábad, meghatottságunkat csak fokozza a cukormázas zene, és végül a hab a tortán: a még a legelső gyilkosság során elrabolt kutya is visszalohol gazdájához, hogy megnyalogassa könnyáztatta arcát. Erica pedig végre szembe mer nézni a tett helyszínével (a film közben nem sikerült megtennie), hogy ott örüljön annak, aminek bizonyára mi is: Lassie végre hazatért.