Tudom, sokan felháborodnak rajtam, amikor azt mondom, hogy nem különösebben kedvelem Schumann szimfóniáit – bár úgy vélem a zeneszerző más műfajokban jeleskedett, mégsem hiszem, hogy feladatom vagy akár csak kompetenciám lenne a zeneszerzők megítélése. Szóval nem Schumann kedvéért jöttem a koncertre: amíg csak lehetőségem van, minden alkalmat megragadok, hogy halljam Perényi Miklós játékát. S mivel a Danubia Zenekar – ha nem is kedvencem, de azért mégis – érdekel, főként arra voltam most kíváncsi, hogy mit kezd az együttes e nagyszerű zenésszel.

A Zeneakadémia nagyterme megtelt, s bár nem a legjobb helyen ültem, legalább jó szögből láttam a zenekart és a nézőtéren ülő embereket: a középső erkély szélén. Nem is húzom az időt mellébeszéléssel: Héja Domonkos is megjelent a színpadon és kezdődött az előadás.

Nyilván nem mindegy, hogy melyik pillanatot választja a karmester arra, hogy beinduljon a zene: ezúttal olyan érzésem volt, mintha egy egész picit el lett volna ez sietve, ám ahogy megszólalt a zenekar, az kárpótolt mindenért.

Talán Schumann fiatalkori, Beethoven hatására írt művének köszönhetően, vagy csak az én közönyöm miatt, ám arra kellett felfigyelnem, hogy a zenekar frazeál, jól megformált zenei gondolatokat játszik, és ehhez kellő, jól alkalmazott dinamikát használ. Olyan érzésem volt, mint amikor az együttes kiválóan zenél, ám a mű mégsem kel életre – és úgy vélem, ezúttal nem a karmester és nem is a zenekar hanyagságának köszönhetően. Technikailag alaposnak és meggyőzőnek, zeneileg mégis sekélyesnek tűnt a mű – egyelőre talán hagyjuk azt a kérdést, hogy miért.

Tudniillik a Zwickaui szimfónia után következett Schumann a-moll gordonkaversenye, az általam oly nagyra tartott Perényi Miklós közreműködésével. Én még nem hallottam Perényit közepesen (horribile dictu, rosszul) játszani. Bár azt már nem mondhatom, hogy mindig tökéletes előadást kaptam tőle: tavaly a Vigadóban hallottam és a hodály teremben kaotikus akusztikai viszonyok uralkodtak (pletykák szerint az együtt játszó zenészek sem hallották rendesen egymást) – így a koncert meglehetősen közepes lett.

A Zeneakadémia nagyterme sajátos akusztikával rendelkezik, amelyet legutóbb „fülledtként” jellemeztem, és ezúttal sem találok rá jobb kifejezést: az erkély sarkában azonban egészen kellemesnek tűnt a hangzás, úgyhogy nem is panaszkodok emiatt. Perényi pedig valóban életre kelti a zenét, legalábbis ami ebből rajta múlik (most), a szólamát. Gyönyörű, ívelt meneteket játszott, a hangsúlyok éltek, a húr énekelt, a dinamika maga a tökély, a nehezebb futamok pedig könnyed játéknak tűntek a művész kezében.

Ám ezen játék hátterében, mintegy kontrasztjaként némiképpen pontosítanom kell Héja illetve a Danubia dinamikájának leírásán. A concerto esetében – azt gondolom – az a legnagyobb kihívás, mármint dinamikai szempontból, hogy egyetlen hangszer és a teljes zenekar felelget egymásnak; ideális esetben pedig a szólóhangszer szólama az összhangzás része: olyan finoman kell kiemelkednie a többi hangszer közül, hogy azt észre se lehessen venni, oly mértékben kell kiemelkednie, hogy világosan elkülöníthető legyen, ám még véletlenül se váljon el a zenekartól és úgy kell eltűnnie, hogy az semmi más ne legyen, mint a sors, a végzet, a neki elrendelt süllyesztő.

Ebben a darabban ráadásul a ritmikának is jelentős szerepe volt, a gordonka gyakran egy-egy (hegedű)szólam hangjai közé illeszkedett be, hogy aztán egyedül teljesedjen ki, majd fokozatosan tűnjön el a szólamok között. A ritmikával pedig semmi baj nem volt, és a zenészek is tökéletesen játszottak.

Ám az, aminek az első szimfónia közben oly nagyon örültem, a dinamika lebukott: észrevehetővé vált, hogy darabos és érzéketlen. Képzeljük el, hogy potenciométert húzogatva-csavargatva állítjuk be egy-egy szólam hangerejét! A potenciométerek általában végtelen lehetőséget kínálnak: ha kell 100, ha kell 1000 vagy 10 000 lépésben állíthatjuk be a kívánt hangerősséget. Ám gondoljunk bele, hogy mi történik, ha a keverőn lecseréljük a potenciométereket úgy, hogy a két végpont között 10, maximum 20 állítási lehetőség legyen. Bármilyen finom érzékkel állítja is be a hangmérnök ezúttal a szólamok egymáshoz viszonyított jelentőségét, észre fogjuk venni, hogy a hangerő nem csúszik, siklik, hanem ugrik a megfelelő értékek között. Persze valamennyire eltúloztam a helyzetet a könnyebb érthetőség kedvéért, de mégis azt kell mondanom, hogy Héja Domonkos fejében, avagy a zenekar játékában ugyan nagy hangerőkülönbségek léteztek, ám a köztük való átmenet meglehetősen elnagyolt, darabos lett.

A szünet után következett az újabb Schumann szimfónia, a IV. Ez már a zeneszerző érettebb alkotása, de attól még szimfónia, ami szerintem nem Schumann erőssége, szóval nagyjából ugyanazt tudom elmondani, mint a Zwickau esetében: jól frazeált előadás érezhető dinamikával; követem a szólamokat, minden szépen szól, ám valamiért mégis sekélyesnek érzem a zenei élvezetet.

Ha a klimax, Perényi játéka elmaradt volna, úgy értékelném a koncertet, hogy nem túl meggyőző, ám azért jó előadás volt. És azt kell mondanom, hogy a Perényi közreműködésével megszólaló gordonkakoncert is szép és jó volt, ám az összbenyomás mégis csak alig haladta meg a közepes szintet. Számomra mégis sokat adott a verseny: enélkül csak azt tudnám mondani, hogy alapos, ám mégis felületesre sikerült előadás. Így azonban azt is meg tudom ragadni, hogy miért volt ez így: a dinamika darabossága miatt.

Egy mércével szeretném mérni a Londoni, a New Yorki, a Bécsi Szimfonikus Zenekart és az Esztergomi Szimfonikusokat is. Mert azt gondolom, hogy bár teljesítményben végtelennek tűnő különbség mutatkozik, a teljesítmény mérésére szolgáló eszköz nem lehet részrehajló.

Szóval ha valamit csak szidni tudok, akkor azt inkább meg sem írom (ezért nem kritizálom az Esztergomi Szimfonikusokat). Egyáltalán nem azért járok az Óbudai Danubius Zenekar koncertjeire, mert pocskondiázni akarom őket. A maguk módján jól, és elég magas színvonalon hozzák a zenét.

Amióta hallgatom őket, eljutottak odáig, hogy szépen frazeálják a szólamokat, valamint bátran (és jó helyen) használják a dinamikát. Ez pedig nem kis teljesítmény. Ám arról is meg vagyok győződve, hogy az ÓDZ nem tartozik a magyar szimfonikus zenekarok élbolyába. Amikor szidom őket, azt azért teszem, mert azt gondolom, hogy jó az, amit csinálnak és bennük van a potenciál, hogy a legjobbak közé emelkedjenek. Ám addig még van néhány dolog, amit nagyon alaposan meg kell tanulniuk, még ha csodával határos követelménynek is tűnik: A legnagyobb zenekarok ennél is nagyobb dinamikával játszanak, ám úgy, hogy a néma csendben sertepertélő dobverő hangja is megreszketi a dobhártyát és a legnagyobb tutti őrjítő zsibongása is a beteljesedés nyugalmával hat.

Ráadásul úgy váltanak dinamikát, akár hosszú percekig tartó átmenetben is, hogy inkább csak érezzük, mint észrevesszük a változást: tudniillik a nagy létszámú zenekar egyetlen hangszer (amelyet a karmester szólaltat meg, a szerző szándékai szerint).

Tekintve, hogy olykor több száz emberről van szó és (zenei) hallásunk olyan éles, hogy a legkisebb hangerő és hangmagasság árnyalatnyi eltéréseket is észleli (pontosabban, amikor ezek az apró eltérések zenei gondolatot tükröznek, akkor egyféle sajátos „hangszínné” olvadnak), ez a feladat közel lehetetlen.

Talán ennek köszönhető az, hogy a legtöbb világhírű szimfonikus zenekar hosszú előtörténettel rendelkezik. Szóval lehet, hogy egyszerűen csak türelmetlen vagyok az ÓDZ-vel szemben, hiszen nem lehet 20 év alatt létrehozni azt, amit mások egy aeon során értek el.

Szurkolok nekik, és ha szidom őket, azt azért teszem, hogy számukra is világossá tegyem, még hosszú út vár rájuk. Mert az előbb említetteken kívül még valamit meg kell valósítaniuk, ami a csodák csodája: megtalálni a zenekar egyedi hangzását.

Addig pedig itt-ott beszólok nekik, nehogy elkényelmesedjenek: csöppet sem rosszindulatból – inkább szeretetből.

A műsoron:

2015. február 3. Zeneakadémia

Óbudai Danubia Zenekar

Perényi - Schumann

R. Schumann: g-moll szimfónia, „Zwickau”, WoO 29

R. Schumann: a-moll gordonkaverseny, op. 129

R. Schumann: IV. szimfónia, d-moll, op. 120

Közreműködik: Perényi Miklós (cselló)

Vezényel: Héja Domonkos

A műsor három darabja Schumann életművének három különböző szakaszából származik. A fiatalon írt „Zwickaui” szimfóniával, az a-moll csellóversennyel és a IV. szimfóniával így egyfajta keresztmetszetet ad a zeneszerző munkásságáról.

Az Óbudai Danubia Zenekar alapító karnagya, Héja Domonkos tér vissza zenekarához ezen az estén. A fiatal magyar karmester-generáció egyik kiemelkedő tagja 2005 és 2011 között a németországi Chemnitz operaházában töltötte be az első karmesteri tisztet, abban a szászországi városban, amely alig negyven kilométerre fekszik Robert Schumann szülőhelyétől, Zwickautól. A német zeneszerző itt komponálta – teljes mértékben be sosem fejezett – beethoveni mintákat követő fiatalkori szimfóniáját, amelynek koncerttermi elhangzása ritka alkalom.

Schumann szimfóniáinak számozása és időrendje legendásan kusza: első számozott szimfóniáját harmincegy évesen komponálta, de ugyanekkor írta le a később utolsóként ismert, és átdolgozott negyediket is.

Schumann világa amúgy is rengeteg talányt tartogat irodalmi és személyes vonatkozásaival, zenetörténeti utalásaival, emellett ez a zene más szempontból is rendkívül izgalmas terület: a műveket bonyolult motívumháló szövi át. Mintha a IV. szimfónia is egyetlen gondolat mesteri kifejtése lenne, de hasonló elvet követ a zeneszerző egyik „kései”, negyvenesztendősen komponált alkotása, az a-moll csellóverseny, amelyet aligha hallhatunk jobb szólistával, mint a kétszeres Kossuth-díjas Perényi Miklóssal.

A zenekari kép forrása: http://odz.hu/odz-20/ (a szerk.)