Bár előzetesen felmerült az is, hogy a  beszélgetés témája részben a történelmi emlékezet lesz, a majd kétórás program gyakorlatilag Paul Celan életművének életrajz felőli, illetve tisztán szövegszerű, külső referenciák nélküli olvasatának lehetőségeiről szólt. Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy az életrajz felőli olvashatóság lehetőségéről és a referencialitás nélküliség lehetetlenségéről. 

Az est  résztvevői számára a találkozás Paul Celan művészetével valami unikális, az addigiaktól radikálisan eltérő élmény volt. Akár  verselgető kamaszfiúként, mint a német író, Helmut Böttiger esetében, aki olyasmit talált Celan különleges költői nyelvében, amit nem értett, de meg akart érteni, s később aztán két könyvet is szentelt ennek a törekvésének. Vagy éppen fiatal egyetemista lényként, mint Vivian Liska, a Jeruzsálemi Héber Egyetem és az Antwerpeni Egyetem tanára esetében, akit olyannyira fellelkesítettek Celan művei, hogy úgy érezte, disszertációját valami teljesen más témából kell írni, hogy aztán később újra visszatérjen ehhez az életműhöz. 

Úgy tűnt, nem kis mértében az elmúlt évtizedek irodalomértési trendjeivel összefüggésben (többször is szóba került akár Hans-Georg Gadamer, akár Jacques Derrida neve), a résztvevők először mint esztétikai vagy nyelvfilozófiai kérdéssel foglalkoztak Paul Celan költészetével,  ám ahogyan az est moderátora, Kiss Noémi többször is hangsúlyozta, mióta olvasta a költő levélváltását feleségével, többek között az azokban megtalálható határozott állításokat az ötvenes évek Németországáról, ezt nem tudja figyelmen kívül hagyni. Ahogyan azt sem, hogy ezekben a levelekben milyen sok szeretet (vagy ha úgy tetszik, szerelem - a német nyelven zajló beszélgetésben ez nem volt különválasztható) lelhető fel. Vivian Liska ezzel kapcsolatban inkább Celan Ingeborg Bachmannhoz fűződő viszonyát elemezte, ahogyan a szeretet a másik egyfajta dialektikus megragadásának kísérlete, amiben mindig ott van valamiféle akadályszerűség, amin át lehet ezt a megragadást megkísérelni.  

Bacsó Béla esztéta, az ELTE Esztétika Tanszékének vezetője Celan költészetének önmagába záródásáról, betokozódásáról, az 1966-os fordulatról beszélt, amikor Celan meg kívánt szabadulni a metaforizálástól, illetve arról a problémáról, hogyan is jöhet létre egy ilyen jellegű költői nyelv. Ugyanakkor említést tett a bezáródás ellenére mindig a másikhoz odafordulás igényéről is, illetve arról, ahogyan Celan tulajdonképpen az életrajz és életmű párhuzamosságát fel kívánta számolni. Szerinte a Celan családtörténetében gyökerező folytonos üldöztetés érzésétől való megszabadulást kísérelte meg az az említett váltás a költészetében. Míg Helmut Böttiger a Halálfúga (Todesfuge) című vers fogadtatásához, félreértelmezéséhez kötötte Celannak azt az igényét, hogy minél pontosabban, minél kevesebb félreértés lehetőségét hagyva próbálja gondolatait megfogalmazni. Németként ő is először a tisztán a költészetre, a szövegekre koncentráló Celan-recepcióval találkozott, Celan úgy vált halála után a német irodalom védjegyévé és legintenzívebben értelmezett szerzőjévé, hogy kezdetben a referenciális olvasat nem volt ebben jelen. 

Hogy az önéletrajz nem hagyható ki az értelmezésből Bernhard Badiou egy levélrészlettel demonstrálta, melyben Paul Celan kijelenti, soha egy sort sem írt le, ami ne függött volna össze saját létezésével. Ugyanakkor ennek ellenére az egyik legkomplexebb és legizgalmasabb elemzést az est során Vivian Liskától hallhattuk, aki épp  Celan verseinek sokrétűségére, intertextuális jellegére és az életrajzon messze túlmutató mivoltára hozott egy példát, melyben Dora Diamant, a zsidó lány, Kafka utolsó élettársa a szövegben található áttételek révén tulajdonképpen a holtakat kísérő német istennők egyikévé válik. 

A két alkotó, Paul és Gisèle Celan viszonyáról egyébként inkább csak az est végén esett szó. Kiss Noémi számára például megfejthetetlennek tűnt, hogyan tud egy szuverén alkotó  egyben ennyire emancipálatlan, férjétől minden (szó szerint) őrültséget eltűrő asszony lenni. Bertrand Badiou szerint két Gisele létezett, a különleges magával ragadó egyéniségű művész és egyben az a katolikus arisztokrata közegből származó, valamelyest még alulműveltnek is tekinthető kislány, aki találkozott Paul Celannal, a férfival és költővel, aki aztán kitárta számára a világot.

Ennek az alkotói értelemben vett kapcsolatnak a lenyomatai láthatók a 2B Galériában: rézkarcok, rajzok, az azok ihletőjéül szolgáló versekkel, hangfelvételekkel és eredeti fotókkal kiegészíve.

A kiállítás kurátora Márkus Virág. 

 Fotó: Ficsor Zsolt