Az egész kiállításból sugárzik az elegancia, nemcsak a bemutatott tárgyak, hanem azok körítése, az installálás, minden apró részlet Rubinstein kifinomult stílusát idézik vissza, annak állítanak emléket. Így van ez már a kiállítás legelején is: egy bársonnyal lefüggönyözött rotundával kerül szembe a látogató, a zöld anyagon Marie Laurencin portréja lóg, amelyen a 62 éves Rubinstein egy porcelánbőrű, ékszerekkel feldíszített maharáni képében jelenik meg. A festmény által elindított ívet két hasonlóan ideáltipikus szobor, Nadelman Női fej és Lovet-Lorski Ismeretlen isten című munkái folytatják, majd eme eszményítő művek után a befogadó úgy találkozik Rubinsteinnel, ahogyan őt a saját korában ismerték.

Az első blokk, az Empire Building (Épülő birodalom) archív anyagok, korabeli interjúk, fotók, levelek és hirdetések felhasználásával tulajdonképpen végigjárja azt az utat, amely alatt Rubinstein fiatal krakkói zsidó lányból az évek alatt befolyásos üzletasszonnyá, majd komoly gyűjtővé vált. A falakon és a vitrinekben a kurátorok olyan exkluzív és különleges darabokat is beválogattak, mint például Rubinstein kozmetikáinak néhány kézzel írt receptje vagy egy interjú, amiben a 91 éves gyűjtő beszél a szépség fontosságáról és annak demokratikusságáról. Ez az első, a kort és az életutat felvázoló rész – amit más kiállításoknál a látogató azonnal átugrik, mert vagy unalmas vagy túlságosan szájbarágós – úgy lett kialakítva, hogy a befogadó figyelmét felkeltsék az egyes részletek: Rubinstein életútja például nem egy hosszú szöveges táblán vagy falfeliraton jelenik meg, hanem a nézőnek kell összerakni a különböző mozaikokból, fotókból, naplórészletekből, levelekből stb.

Itt találkozunk azzal a fotóval is, amelyen Rubinstein az őt ábrázoló festményekkel pózol. Ezeken a műveken szintén visszaköszön a gyűjtő eleganciája és sugárzó szépsége, az pedig külön öröm, hogy a szervezők a felvételen szereplő képek mindegyikét megszerezték e tárlatra, a kurátorok pedig voltak olyan leleményesek, hogy azokat a fotó alapján installálták az első terem belső falára, így a festményeknek köszönhetően nemcsak Rubinstein földöntúli szépségében gyönyörködhet a látogató, hanem egy pillanatra az üzletasszony korába kerülhet, illetve izgalmas párhuzamokat fedezhet fel. Ilyen asszociációkra adnak alkalmat a sarokba állított Balenciaga ruha és Sparkling nyakék is, melyek egy-egy festményen vissza is köszönnek.

A tárlat jeleskedik a különféle együttállások, párhuzamok felmutatásában és a múltbeli terek rekonstruálásában. A következő teremben, ami a Democratizing Art (Demokratizálódó művészet) címet viseli, a kurátorok például újjáépítik azt a galériát, amit Rubinstein 1911-ben a birtokában levő szobroknak hozott létre: a fekete-fehér padlómintát lekövető posztamenseken helyezkednek el a szobrok és büsztök, egymás mellett az afrikai, primitív és a márványból készült klasszikus művek, melyek így együttesen nemcsak Rubinstein kaleidoszkopikus ízléséről tanúskodnak, hanem kicsit segítik a látogatót abban is, hogy ne fekete-fehéren, szigorú kategóriák szerint lásson mindent.

A modern és a primitív művészet párbeszéde a következő nagyobb egységben tovább folytatódik: a The changing face of beauty (A szépség változó arca) nevű teremben világossá válik, hogy Rubinstein nemcsak elismert kortársait, Picassót, Légert, Dalít, Frida Kahlot, Max Ernstet, Joan Mirót, Braque-ot gyűjtötte előszeretettel, hanem a nem nyugati műveket is, illetve mindent, amiben meglátta a szépet. A termet a kurátoroknak tehát sikerült úgy berendezniük, hogy mindenki számára világossá váljon, a gyűjtő motivációja elsősorban nem az volt, hogy a koncencionális kategóriáknak megfelelve szerezzen meg műveket, hanem, hogy olyan műtárgyakhoz jusson hozzá, amelyek valamilyen módon illeszkednek saját szépségfogalmába és amelyekkel kommunikálni tudja hitvallását (nem létezik csúnya nő, csak lusta; a szépség hatalom; stb.) vásárlói és a világ felé.

E nagyszabású tér után egy sokkal intimebb terembe kerül a látogató, amelyben vitrin alatt az üzletasszony néhány ékszerét, míg üvegburák alatt néhány különleges ruháját tekinthetjük meg fotók és festmények társaságában, aztán pedig egy igazán izgalmas blokkhoz érkezünk, ami a Collector’s fantasy (A gyűjtő fantáziája) nevet viseli, és ahol reflektáltan kerül elő Rubinstein gyűjtői tevékenysége: a vitrinekben szobrokat látunk, amelyek épp úgy vannak elrendezve itt is, mint ahogy otthonában álltak, a falon fotók műtárgyakkal zsúfolt párizsi lakásáról, amelyen visszaköszön a pompa és a fényűzés. Az itt bemutatott tárgyak és fotók még inkább árulkodnak Rubinstein rendhagyó ízléséről és a mindenféle szép dolog iránti vonzalmáról.

A Wunderkammer-jellegű gyűjtemény igazán szokatlan darabjai is visszaköszönnek a kiállításon: a látogató egy sötét teremben megvilágított miniatűr diorámákat vehet szemügyre, amelyek különféle lakások belső tereit imitálják, majd innen kilépve az utolsó teremben könyvek, hirdetőtáblák és piperetermékek mesélnek a „Rubinstein-brand”-ről, miközben az egyik falon egy vetítés során az üzletasszony saját szépségtanácsai, egy vele készült interjú, illetve szalonjainak reklámjai követik felváltva egymást.

A kiállítás nagy érdeme, hogy nemcsak a bemutatott tárgyak, hanem maga az installáció is visszaidézi Rubinstein teátrális személyiségét és sajátos ízlését: a termek design-ját az Art Deco vonalak és az Orosz Balett színei alakítják, ugyanakkor a tárlat legnagyobb erénye, hogy végigjárva nemcsak egy pazar kollekció tárul a  befogadó szeme elé, hanem megismerheti magát a gyűjtőt is, közelebb kerülhet világához, személyiségéhez és a korhoz, amelyben élt.

Helena Rubinstein The Beauty Is Power című kiállítása a New York-i Jewish Museumban látható  2014. október 31. és 2015. március 22. között.

Fotók: Will Ragozzino és David Heald