A könyvben jól olvasható, jellemzően rövid, átlátható és letisztult mondatok követik egymást, amolyan skandináv minimalista stílusban. Nem hiába ír Ohlsson krimiket, ahol szintén gyakran jelenik meg a leíró, semleges és alig észlelhető elbeszélő, akinek éppen csak annyi a szerepe, hogy összekösse a párbeszédeket vagy körülírja az egyes helyszíneket. A narrátor láthatóan nincs előtérbe helyezve, a narráció megmarad a funkcionalitás szintjén, ami kiválóan párhuzamba állítható és magyarázható a fentebb említett minimalista regényszerkezettel.

Most is patikamérleg pontossággal ügyelt az írónő arra, nehogy egy kicsit is megzavarja ezt a letisztultságot a narráció felesleges sallangjaival és trükkjeivel, így meghagyta a történet könnyen befogadható kronologikus felépítését. Csak semmi figyelemelterelés, a koncentráció végig a legmagasabb fokozaton. Akkor és ott érezzük a narrátor jelenlétét, ahol ténylegesen fontos ez. Ezek a technikai fogások pedig éppen kapóra jönnek egy gyerekregénynél, még akkor is, ha viszonylag kisebb korosztályról is van szó (az alsó határ körülbelül 9-10 évesnél lehet). A gyermekek olvasási szempontjai lehetnek az okai a rövid, lélegzetvételnyi fejezeteknek is, amelyek mindig egy-egy fejleményt, egy-egy lépést ölelnek fel.

A történetbe „in medias res” kezdéssel kapcsolódunk be. Az anya és lánya, Billie, éppen egy Kristianstadtól nem messze fekvő, de azért inkább isten háta mögöttinek nevezhető tengerparti kis település egyik lepattant házát szemrevételezik. A költözés hátterében komoly trauma húzódik: a kislány édesapja nem olyan régen halt meg. Újra kellett kezdeniük valahogy, erre pedig talán az egyik legjobb mód egy új otthon felépítése az anya gyermekkori falujában. A ház, amit találtak, régi. Olyannyira élénken jelenik meg, hogy szinte érezni az áporodott, mozdulatlan „öregszagot". A faanyagok recsegnek-ropognak, a festés felpattogzik, a kertben ijesztő, sötét fenyőfák… Nem éppen bizalomgerjesztő otthonjelölt. „Azt szeretném, ha itt laknánk” – hangzott mégis az anyai döntés, amit Billie nyilvánvaló ellenérzései sem tudtak megingatni. Már a regény elején szembesülünk azzal, hogy tulajdonképpen anya és lánya mennyire máshogy kezeli az őket ért traumát. A sebek gyógyításául az anya elköltözne, a kislány inkább maradna a régi, megszokott élethelyzetben. Nála erősebb a ragaszkodás ereje a változás jótékony következményeinél, ami kibillentheti őt a bánat reményvesztett állapotából. De ezt ő nem akarja elfogadni, hiányzik neki az apai ölelés, az önfeledt nevetés, ami a szomorúság melankolikus színeivel válik akaratlanul árnyaltabbá. Szükséges a változás, jól tudja ezt az édesanya is. Beköltöznek.

A probléma ott kezdődik, hogy Billie furcsa dolgokra lesz figyelmes. Az ottfelejtett, régi bútorok már önmagukban nyugtalanítóan hatnak, ráadásul mintha egy láthatatlan kéz himbálná meg néha a lámpát, éjszaka pedig rendszeresen kopog valaki az ablakon. Egyik éjszaka aztán tényleg komolyra fordul a dolog, Billie ugyanis üzenetet kap egy ismeretlen személytől, hogy hagyják el a házat, különben könnyen bajba kerülhetnek édesanyjával. De a kislányt nem sikerül ezzel a kis „semmiséggel” megfélemlíteni, sőt, nyomozásba kezd, hogy kiderítse, ugyan kit is zavarhat az ő beköltözésük. Segítségére siet két barátja (Aladdin és Simona), akik szintén nagy lelkesedéssel vetik bele magukat a végtelen kutakodásba, szünet lévén úgyis belefulladnak már a poros nyári unalomba. Érdekes egyébként, mennyire szépen és tudatosan emeli be Ohlsson a török kissrácot a történetbe, kiemelve ezzel a társadalmi sokszínűségben is oly magától értetődően érvényesülő egyenrangúságot, ami a skandináv országokban annyira példaértékű. Lépésről lépésre jutunk tehát a kis csapattal végül egyre közelebb a megoldáshoz, illetve azoknak a személyéhez, akik ennek a rossz viccnek a hátterében állnak.

Ohlsson krimis múltja és gyakorlata bizony jócskán érződik az események leírásában. Bár gyermekregényről beszélünk, néha azért még a felnőtt háta is bele-beleborsódzhat az olvasásba, ami könnyen betudható az írónő félelmetes érzelmi befolyásolásának. A nyomasztó események ügyesen vezetik meg az embert, kitartóan, végül eredményesen próbálja bevonni az olvasót a regény kínálta fantáziavilágba, ahol létezhetnek akár kísértetek is. Ugyanakkor többször felveti, hogy a kísértetekben már a könyv szereplői sem hisznek – a különös történésekre azonban ekkor sem kapunk magyarázatot. Végül természetesen megoldódik minden, alaposan meghökkenve vesszük tudomásul, mivel is állunk szemben. Egészében véve jól összerakott, izgalmas krimi kerekedik ki mindebből, ami végig ébren tudja tartani az olvasó figyelmét, hol a család lelki gyógyulását, hol pedig a krimi jellegzetes vonásait kidomborítva, majd egy csattanós befejezéssel a végén. Nem kihagyhatatlan kötet, de biztosan nem bánja meg az olvasó, ha úgy dönt, láthatatlan társa lesz a nyomozócsapatnak.

A fenti fotó az eredeti kiadás borítójáról való.

Kristina Ohlsson: Az üveggyerekek

Animus Kiadó 2014

256 oldal, 2590 Ft