Fekete Ádám, a II. TITÁNium Színházi Szemle Trafó-díjasának előadása mintha a slow movement színház bevezetésével kísérletezne. Rendezői bemutatkozása egy két és fél órás előadás, amely nemcsak a lassú tempójú jelenetek miatt nézőt próbáló feladat, de a második estén a fél tizenegyes kezdés miatt is. A színpadon ráadásul állandóan alszik valaki, és mintha többször volna csend, mint szöveg, hang, zene vagy zörej. Pedig az előadást szinte állandó neszek kísérik: a kávézó, iroda, lakás, sőt horkolás hangjai szinte észrevétlen hátterei az egyes jeleneteknek. A lassúság, a hétköznapi téma és a miliő miatt egyszerre érezhetjük azt, hogy minden realtime történik, és hogy valamilyen letűnt múltban (vagy ha tetszik utopisztikus jövőben) vagyunk, ahol az idő és történések minősége egyszerre ismerős és nagyon különböző is attól, amit a jelenben megtapasztalhatunk.

A helyszín egy tágas, de többnyire üres kávézó, amelyben a tulajdonos anya (Vasvári Emese) és fia (Dékány Barnabás) ücsörögnek két és fél órán át, és várják a soha nem érkező vendégeket. Ebben a kávéházban ugyanakkor többféle élettér is megjelenik: az iroda az igazgatóval (Hajmási Dávid), aki nem találja a tárgyalóterem kulcsát, egy háló, amelyben egy nő (Tarr Judit) egy másik mozgásképtelen nőt (Székely Rozália) ápol, egy nappali, ahol egy lány (Hegedűs Barbara) vacsorára terít egy fiúnak (Laboda Kornél), egy szoba, ahol munkába indulás előtt tanácstalanul ül egy-egy férfi (Csillag Botond). A látszólag egymástól független jelenetek különféle szokványos és kivételes pillanatokat villantanak fel házastársak, szeretők, családok, munkatársak életeiből, és az előadás végére laza hálózattá fonódnak, ahogy az egyes szereplők és jelenetek egymáshoz kapcsolódnak: a hobbizenészfiú az irodában dolgozik, az irodavezető annak a néma fiúnak az apja, aki fején kartondobozzal végig ugyanazt a zeneszámot hallgatja, a hobbizenészlány szomszédja a terhes nő, a terhes nő férje a kávéház első (kiszolgálatlanul maradt) vendége, és így tovább. Az egyetlen kívülálló szereplő a kolumbiai lány (Ana Vilela Da Costa), az idegen, aki az előadás végén szinte véletlenül tér be egy kávéra az elhagyatott kávézóba.

Mindenki mindenkivel kapcsolatban van vagy lehetne: ezt sugallja az előadás szerkesztésmódja is, az, ahogyan úgy időben, mint térben természetes könnyedséggel olvadnak egymásba a jelenetek. A jelenetezés lazaságát ellenpontozza az előadás már-már elviselhetetlen ráérőssége, amely nagyon változóan hat a produkció részére, a teljes előadásra és a nézőre magára. Ami a nézést illeti, el kell telnie legalább húsz percnek ahhoz, hogy egyrészt elfogadjam, másrészt megszokjam a felkínált ritmust, vagyis azt, hogy ez ilyen lesz. Valószínűsíthető, hogy az a néző, aki nem adja be a derekát ennek a provokatív vontatottságnak, az vagy átalussza, vagy végigdühöngi az előadást, vagy pedig feladja, és kimegy. Az általam látott előadáson mindháromra volt példa.

Ami az egyes jeleneteket illeti, a lassúság többféle funkciót tölthet be. Egyrészt gyakran humorforrás, vagyis a gegek és poénok szerkesztési alapelveként szolgál (lásd az előadás trailereként is szolgáló egyik első jelenetet a munkába induló férfival vagy az állandóan ugyanazt a zenét hallgató fiú részeit), másrészt az élőség kihangsúlyozásának módja (ilyen például a mozgásképtelen lány mosdatása vagy a randipartnerre való várakozás lekövetése). Harmadrészt kísérletezés a színpadi szituációk lehetőségeinek teljes kiaknázására, amire a legjobb példa a tárgyalókulcsot hajkurászó igazgató parádés jelenete. A produkció egészét tekintve a lassúság egyszerre stílus és tartalom. Tartalom, mert a megjelenített világszelet, vagy ha tetszik csoportkép, önmagában unalmas, változatlan és érdektelen, vagyis nincsen rajta semmi különleges (mondjuk egy oroszlán), ahogyan az események tálalása is teljességgel egyhangú (művészi világítás helyett marad a „természetes fény”). És stílus, mert a hétköznapiság és konkrétság ellenére (a szereplők mintha azt játszanák, hogy csak az egyszerűség kedvéért hordoznák a színészek nevét, és nem holmi művészi megfontolásból) mindaz, amit látunk, pontosan és feszesen megkomponált. Vagyis miközben a történet és színészi játék első ránézésre nagyon színpadiatlan, a látvány és megformálás mégis rendkívül teátrális. Ebben rejlik az előadás feszültsége: miközben nagyon unjuk már azt, amit látunk, mégsem bírunk leszakadni róla, miközben tudjuk, hogy mi fog történni, mégis meglepődünk, és miközben felismerjük és azonosulni tudunk a látottakkal, gyönyörködünk vagy fanyalgunk a kompozíción.

A Csoportkép oroszlán nélkül... egyszerre izgalmas és szokatlanul eseménytelen, a megtekintése után csak két dolog miatt van hiányérzetem. Egyrészt többször kapom azon magam, hogy bosszankodva csóválom a fejem vagy csettintek egy-egy jelenet végén: engem a késői kezdés és fáradtságom ellenére is képes magával ragadni az előadás, ezért elégedetlen vagyok, amikor úgy érzem, hogy egy hatásszünet, csönd vagy menet nem elég hosszú, azaz amikor a színészek nem viszik el a kibírhatatlanság és képtelenség határáig a jeleneteket, monológokat, szüneteket. Másrészt kissé üres maradok az előadás után: összeáll a szereplők laza kapcsolati hálója és a történetfoszlányok komplex rajzolata, ahogyan jót derülök az előadás végső csattanóján, de valami mégis hiányzik, valami, ami intellektuálisan vagy érzéki szinten átmozgat, felráz, újjá tesz.

Talán a térségünkben szokatlan forma miatt történhetett az, hogy az előadás a kelleténél többször menekül gegekbe és poénokba, pedig ez a lassú forma igazán akkor válik izgalmassá, amikor mindezt maga után hagyja. Ilyen a mindig ugyanazt a számot hallgató fiú, aki az első jelenetben még vicces, ahogyan kissé falsul próbálja a magas hangokat kiénekelni, de akinek a második jelenése már inkább elszomorít és megrendít: a kartondobozba bújó antiszociális néma fiú karaktere által az előadás nagyon élesen beszél a magányról és az elszigeteltség érzéséről. A produkció ebben és az ehhez hasonló pillanatokban működik a legjobban, amikor a statikus csoportképben a szereplők lélektanilag dinamikusak lehetnek, és amikor ennek értelmében mer komor és könyörtelen (is) lenni. Ha szabad ilyet mondani, nekem feleennyi humor is megtenné, hiszen aki elfogadja a formát, az ki fog tartani a legvégéig, akit viszont idegesít a lassúság, azt nem éri meg poénokkal engesztelni.

Fekete Ádám: Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben)

Szereplők:

Csillag Botond

Dékány Barnabás

Fábián Szabolcs

Hajmási Dávid

Hegedűs Barbara

Laboda Kornél

Piti Emőke

Tarr Judit

Székely Rozália

Vasvári Emese

Ana Vilela Da Costa

Dramaturg: Laboda Kornél

Díszlet, jelmez: Csomor Katerina, Török Adél

Fény: Bredán Máté

Hang: Bartha Márk

Rendezőasszisztens: Szabó Zsófia

Rendező: Fekete Ádám

Bemutató: 2015. január 22.

Trafó Kortárs Művészetek Háza

NEXTFESZT

Fotó: Drucker Dávid