Míg [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=778 [text] Thierry Escaich improvizációnak álcázta [/a] működését, Wolfgang Mitterer nem árult zsákbamacskát: bár kotta ezúttal sem került elő, s a Zeneakadémia orgonájának játszóasztala itt is orgonakoncerthez méltón exponált pozíciót foglalt el a színpadon, az osztrák orgonista vérbeli filmzenét adott elő. Olyat, amiben az orgonának csupán epizódszerep jutott a szintetizátor és a számítógép, a legkülönfélébb zajok és zenekari hangszínek mellett.

Ahhoz kétség sem fért, hogy a vetített mozi elsőrangú és bármilyen zenét elvisz: Murnau filmje zseniálisan bájos, s még ma is ijesztő egy-egy képsora. A közönség soraiból mindazonáltal inkább kacajok törtek fel – s Zeneakadémia ide vagy oda, épp csak a pattogatott kukorica hiányzott a multiplex-feelinghez. Még a művészt is nevetéssel jutalmazta a közönség, amikor „hangszerein” a megfelelő pillanatban lónyihogást „játszott”. (Jó, a kurta taps a végén azért nem maradt el…) Mitterer játéka egyébiránt nem különösebben zavarta a filmnézést.

Tulajdonképpen a standard filmzenékből jól ismert ritmusszekciót, szimfonikus zenekart, effekteket és zajokat (köztük állathangok mellett szélzúgást, esőt és torzított orgonát) – sőt, még operaéneket is (playbackról) elővett elektronikus kincsesládájából Wolfgang Mitterer; s az orgonát egyszerűen plusz egy effekthangszerként kezelte. Mivel szólóban egy röpke pillanatra sem maradt, és dallamot, netán többszólamú akkordikus szakaszt is legföljebb elvétve hallottunk, tulajdonképpen az orgona mint orgona nem exponálódott. Sőt, a kiváló minőségű hangosításnak köszönhetően nem is tudom, miért ne lehetett volna az orgonahangot is tisztán elektronikus orgonával előállítani. És akkor elég lett volna egyetlen MIDI-képes szintetizátor meg a laptopok. Vagy se Zeneakadémia, se orgona… se a művész élőben, csupán a hangsáv; elvégre ez nem improvizációs est, hanem bevallottan előre megkomponált (különben jó) darab reprodukálása volt.

Mitterert azért érdemes volt fél szemmel figyelemmel tartani: a művész a hangszer játszóasztala mellett elhelyezett két laptopról vezérelte a filmet és saját „darabjának” előre rögzített hangsávját; s ezekre orgonált a pedálokon, a manuálokon (fél kézzel) és a kottatartóra rögzített szintetizátoron (másik fél kézzel) bűvészkedve. Mondanom sem kell, a látvány – noha az Operaház Fantomjával ellentétben ezúttal nem láttuk a filmen a főszereplőt orgonálni – ismét kísérteties (sic) volt: a hosszú végtagjaival kapálózó, feketébe öltözött orgonista bizony erőteljesen hasonlított a filmbéli Nosferatu-ra!

Ám bármily csábítónak is tűnhet a magyarázat, mely szerint azért választanak fantom- és vámpírtörténeteket az orgonisták, mert hangszerük alkalmas kísérteties hatás felkeltésére; a filmválasztás oka a Nosferatu esetében is prózai: Murnau filmjének alcíme „A Borzalom szimfóniája”, s magát a filmet – az operákhoz hasonlatosan – öt felvonásra tagolta a rendező. A feladat tehát adott, s Mitterer nem is rosszul oldotta meg a vámpír-szimfónia zenei nyelvre fordítását.

Az elhangzott kísérőzene azonban meglepő módon hangulatában és hangszerelésében sem távolodott el túlságosan a [a]http://video.google.com/videoplay?docid=-6185283610506001721&q=nosferatu/ [text] közkézen forgó Nosferatu-kópia[/a] eredeti zenéjétől, melyet az 1921-es bemutatóra Hans Erdmann írt. (A Nosferatuhoz komponált kísérőzenék történetéhez néhány adatot [a]http://www.nosferatumovie.com/nosferatu_music.html [text]láss itt[/a].)

Azaz Mitterer nem vette komolyan a filmbéli vámpír-kézikönyv jótanácsát: ”Ne hagyd, hogy rád vetüljön Nosferatu árnyéka…”

Kísért az eredeti filmzene?
Nosferatu, a borzalom szimfóniája – filmkoncert
F.W.Murnau némafimje (1921)
W. Mitterer kísérőzenéjével (2001)