Az új képzési rendszer lényege, hogy a különböző filmalkotói részterületek hallgatói a kezdetektől fogva közösen dolgoznak, egymást kiegészítve tanulnak bele a szakmába, hogy az "egocentrikus, köldöknéző művészkedés" helyett csapatmunkában gondolkozva hozzanak létre olyan mozgóképes alkotást, amely joggal tarthat számot a nézők érdeklődésére. Ezzel együtt meglepően széles az a műfaji és stiláris paletta, amelyen a diplomafilmek elhelyezhetőek, bátor műfaji vállalkozástól a magyar filmművészet leghagyományosabb, metafizikus vonalába illeszkedő alkotásokig.

A Badits Ákos rendezte Boglárka mindjárt az egyik szélsőértéke a skálának. Már a nyitószekvenciában egyértelműen elkötelezi magát a rendkívül erős vizualitás és az animációs technikák mellett, kisvártatva pedig olyasmi tudatosul a nézőben, amire valószínűleg a legkevésbé számított: ez a diplomafilm a fantasztikus műfajjal operál. Kapunk hősöket, csodás lényeket, szörnyeket, valamint jelmezek és animált betétek által megteremtett, meseszerű atmoszférát. A művégtagjai miatt bátyja árnyékába szoruló, bizonyítani vágyó hős, Istók története annyi szereplőt, konfliktust, váratlan fordulatot, sőt a cselekményt szigorú értelemben véve előre nem vivő epizódot is tartalmaz, amennyi minden valószínűség szerint egy egész nagyjátékfilmre elegendő volna. Mindezek kibontására a kisjátékfilmes keretek, a szűk harminc percnyi filmidő nem ad megfelelő teret, s főleg elég időt, ez pedig tagadhatatlanul gyenge pontja az alkotásnak, amely a remek ötletektől való túlzsúfoltságában feszeng önnön határain belül.

A Mindig csak ugyancsak meglepő témaválasztással operál, noha teljes mértékben a hétköznapi valóság talaján marad. A film szokatlan főhőse egy fiatal pap, valamint a frissen megözvegyült, megkeseredett, vallástalan vénember. A remekül bemutatott, árnyalt karakterek közötti feszültség már első közös jelenetükben éppoly tapinthatóan valóságos, mint a kotyogós kávéfőző, melyben kettejük feszült dinamikája manifesztálódik. A fiatal pap magánya és a magára maradt, befelé forduló öreg magánya képileg is tematizálódik egy mégoly egyszerű eszközzel: a párhuzamosan vágott, egyedül elköltött vacsorákban. A Mindig csak tétje cselekményszinten az özvegy ellátogatása egykori sógorához, az ellene elkövetett bűnök megvallásával, szimbolikusan viszont az egész film válik az öregember „életgyónásává”, miközben képes arra az elismerésre méltó teljesítményre, hogy a kézikamerával, sok közelivel, szűk terekkel dolgozó alkotás pontosan megjeleníti a lélek szorongattatását a halál árnyékában, mégsem válik patetikussá, hanem a hihető, eleven párbeszédeknek köszönhetően valóságos és emberközeli marad.

Mindig csak

A Két vödör víz a magyar filmes tradícióba tökéletesen betagozódik; minden ízében ismerős az a szürke, világvégi, mégis sajátságosan magyar vidék a társadalom perifériáján élő emberekkel, melyben sem térben, sem időben nincs igazi támpontunk, azonban a tárgyi valóság minden eleme egy metafizikai világ felé mutat. Ebben a miliőben ismerjük meg a névtelen fiatal fiút, aki egy idősebb férfi mellett él amolyan félig segédmunkás, félig szolgasorban, egyetlen barátja pedig az Ambrus nevű ló, mint egyedüli érző lény, akit a fiú saját reményeivel és titkos vágyaival biztat. Ezért különösen fájdalmas, mikor az öreg eladja a lovat, a fiatalembernek pedig megszakad minden szeretetkapcsolata az őt körülvevő világgal és annak valamennyi élőlényével. A film stilárisan távolságtartó, objektív, csupán a színeket fakítja ki, szürkíti egyneművé – máskülönben minden, amit a képen látunk, a legteljesebben referenciális önmaga (kút, ló, vödör, víz) és metafizikai síkon saját magán túlmutató jelölő is egyben: a kilátástalanság, a nélkülözés, a szeretetlenség univerzálissá tágult ikonjai.

Két vödör víz

Sokkal hétköznapibb módon aktuális a Betonzaj, mely az első pillanatban egyértelművé teszi: ebben a történetben az idő lesz a kritikus tényező. S valóban, Dia, a fiatal bokszoló lány krízisterhessége egyszerre több szinten is az idővel való, eleve kudarcra ítélt emberi küzdelmet villantja fel. A következő hétre esedékes nagy meccs, a terhességi hetek és a hazai egészségügyi rendszerben az abortusz kínzóan hosszadalmas és bonyolult procedúrája mind-mind egymás ellen dolgoznak, Dia pedig többé-kevésbé tehetetlenül állja a sarat a könyörtelenül múló idő ellenében.

Betonzaj

Kemény Lili rendezése, a Zsibvásár érdekes ellenpontja a Betonzajnak, minthogy hasonlóan – örökké – aktuális, társadalmi vetülettel is rendelkező témát bont ki, mégis stilárisan kissé eltávolító módon, a parabola eszközével dolgozik. Nevelőnő érkezik a hajdanvolt fényét kétségbeesetten, körömszakadtáig védő úri család nagy udvarházába. Karin a greenaway-i hangulatban hamar kiismeri „az urak” mindent összetartó játékát: a mániákus lopást. Vagyont érő ékszert és filléres, szemétre való kacatokat egyaránt lopnak; a tett maga a lényeg, a szereplők cinkosok és ellenfelek egyszerre, a mániává vált, életformává tett lopás, a hatalmi játék az az örvény, amelyből nem vezet kifelé út. A politikai játszmákban rendszerszintűvé tett emberi kapzsiság és hatalomvágy okosan, finom utalásokon és apró részleteken keresztül, árnyaltan jelenik meg a Zsibvásárban.

Zsibvásár

Hosszú ideig nem tudjuk, mi a célja a fiatalember utazásának egészen a román tengerpartig, egy ismeretlen, napbarnított, középkorú férfihoz, akivel alig értik meg egymást. A Romanian Sunrise lassú felvezetésének keresetlen képi világa, a fiút kitartóan követő kézikamera teremtette, francia újhullámosan közvetlen hangulat egy ideig elhiteti velünk, hogy egy afféle identitáskereső, világ- és önmegváltó fiatal felnőtt történetét látjuk. Annál nagyobb a keserű rádöbbenés a kiábrándítóan fájdalmas valóságra, melyben a legmegrázóbb, hogy a két embernek a kibontakozó súlyos, sorsfordító helyzetben lényegében véve nincs közös nyelve, amelyen kifejezhetnék azt, ami alig elmondható.

Romanian Sunrise

Rendkívüli emberi határhelyzetet mutat be Szabó Mátyás filmje is. A sok jelentést hordozó Határ című film kezdetén egy szinte még kölyökképű rab és az őt vigyázó baka utaznak egy hajtányon, nem tudni, honnan és nem tudni, hová. Az őrmester váratlan, hirtelen halálával a fiú, úgy tűnik, kap egy utolsó esélyt az élettől, a hajtányhoz láncolva azonban nem marad sok választása, a sínek által kijelölt, kérlelhetetlen úton kénytelen haladni tovább. Ez a munka egyebek mellett a rendkívül szép kompozícióival, gondos képi szerkesztésével hívja fel magára a figyelmet. A speciálisan korlátozott történet vizuális megjelenítésének lehetőségei a ritmikus montázs szekvenciájával alighanem tökéletesen ki lettek használva, a Határ azonban nem hanyagolja el a forma kedvéért a tartalmat sem – szereplőin keresztül fontos emberi kérdéseket villant fel.

Határ

A 6x6 diplomafilm-együttes minden változatossága ellenére mutat közös jellegzetességeket. A kisfilmek kivétel nélkül fiatal főhősökkel operálnak, összességében pedig bátran elmondható, hogy túlnyomórészt a nyomasztó történetek, a komor hangvétel és a nagy emberi kérdések dominálnak – hol aktuálisabban megjelenítve, hol univerzálisabb köntösbe bújtatva. 

(A diplomafilmek március 20-án a Toldi moziban kerülnek széles közönség elé. A nagy érdeklődést bizonyítja, hogy erre a vetítésre már minden jegy el is kelt. Március 25-én a Francia Intézetben találkozhatunk újra SZFE vizsgamunkákkal, akkor a filmrendező és operatőr MA képzés mutatkozik be, erről ebben a hírben találhatók információk. Március 25. és 29. között pedig a Friss Hús 3.0 nemzetközi rövidfilmes fesztiválra sok-sok kisjátékfilm érkezik itthonról és a világ minden tájáról, a március 20-i programból is felbukkannak majd filmek, a részletes program elkészültéről itt adtunk hírt.)