Tudhattak valamit az eredeti Terápia, azaz a BeTipul ötletgazdái: az izraeli sorozatból nem csak amerikai remake készült, az HBO számos közép-európai országban gyártott helyi verziót, de születtek lokális feldolgozások Japántól Argentínáig. Felmerül persze a kérdés, mi értelme ennek, hisz az HBO – Hollywooddal ellentétben – nem arról híres, hogy remake-eket gyárt csak azért, mert a publikuma nem szereti a feliratos külföldi munkákat. E csatorna sosem akart a lehető legközönségbarátabb lenni (lásd A törvény nevébent), ha adaptálnak, akkor sem pusztán másolnak (lásd A hátrahagyottakat). Épp ellenkezőleg: sportot űznek abból, hogy a lehető legmagasabb minőségre törekszenek, mindig is az elitkultúrát igyekeztek behozni a televízióba. A Terápia feldolgozásai – a honi legalábbis biztosan – mesterkurzusok abból, hogyan kell kultúraközi remake-et készíteni, hisz az adaptációk nem csak nyelvükben térnek el az eredetitől, elég például arra gondolni, hogy aki az izraeli szériában holokauszt-túlélő volt, az a magyar változatban a kommunizmus üldözöttje, ami ott az arab-zsidó viszály, az itt a gazdasági világválság. A magyar Terápiának ráadásul remek színészgárdát (Mácsai Páltól Nagy Ervinig), vezető forgatókönyvírót (Tasnádi István) és rendezőket (pl. Enyedi Ildikó, Gigor Attila) nyert meg az HBO. 

A magyar Terápia elődeihez hasonlóan egy pszichoterapeuta munkájába enged bepillantást. Az évadok (hazánkban az első 40, a második 35 részes) alatt hetente öt, egyenként közel félórás epizódot látunk, minden hétköznap egyet. A részek egy-egy terápiás ülést foglalnak magukba, az első négyen a terapeuta különböző klienseket fogad, az ötödiken maga is pszichológushoz jár szupervízióra. Minden epizód nagyjából egy-egy hosszú, megszakítás nélküli jelenet csupán, amiben két, legfeljebb három ember beszélget, ám nehéz elképzelni zárt szituációs kamaradrámát, ami fizikai erőszak nélkül is ilyen feszült és intenzív, sőt olykor rémdrámába illő tud lenni (már-már spirituális akciófilmet, kiképzés-történetet látunk). Így kell kinéznie egy tévésorozat koncepciójának: a játszi könnyedséggel reprodukálható formulák, a tipizált karakterek és a jelzésértékű, funkcionális díszletek mellett a bevett, védjeggyé váló cselekményívek és csavarok is kipipálhatóak. A főhős a pszichoterápia Columbója, az ő munkája is egyfajta nyomozás: a kliens múltjában és pszichéjében kutatva jut el annak tudattalan motivációihoz egy-két vörös heringen átlépve. A Terápia detektívtörténet, csak nem deviánsokkal, hanem egészséges, törvénytisztelő emberekkel. Eszünkbe juthat róla A vihar kapujában is, hisz nem csak az a fontos, ami a múltban történt, hanem ahogy arról egy-egy karakter beszámol, ahogy megéli.

Szinte már antológiáról van szó, hisz minden karakteré külön mikrotörténet, ezeket keretbe foglalják a hetet záró epizódok, melyekben a terapeuta-hős kommentálja munkanapjait, ezen keresztül pedig megismerjük a pszichológiai gyóntatófülke túloldalán ülő szakértőt is. A szereplők társadalmi tablót adnak ki, maguk a mikrotörténetek pedig akár műfaji narratívákként is értelmezhetőek, van köztük románc, erotikus film, noir, családi és melodráma, sportfilm, karrierfilm, pszichothriller. A heti első négy részben a terapeutával azonosulunk, hisz ő a passzív, reaktív, befogadó fél, aki meghallgatja az aktív fél, a kliens vagy páciens mondanivalóját. Az azonosulást megnehezíti, hogy pszichológusunk kifejezetten jól végzi a munkáját, így afféle spirituális vezető, apafigura, mentor. Ezt a hátulütőt kiválóan semlegesíti viszont, hogy a hetet záró foglalkozáson már ő is páciens, szerepet cserél, elsőből utolsó lesz, és itt többé már nem akként a szent emberként viselkedik, mint korábban. Látjuk, hogy ő is emberből van, legalább olyan gyarló, mint mélyanalizálásukat és alárendelt pozíciójukat érthetően nehezen viselő páciensei.

E széria önreflektív, önironikus, posztmodern meta-pszichodráma: minden karakternek – beleértve a főhőst – saját drámai cselekményíve, jellemfejlődése van, amit az illetékes terapeuta – legyen az protagonistánk vagy a mentora – annak rendje s módja szerint elemez, mint valami szkriptdoktor. A hetet záró foglalkozás a pszichoterápia (sőt a társas kapcsolatok) lényegére és szükségességére világít rá: még az alfaértelmiségi pszichológus-hős is képes pelenkás módjára hisztériázni, ha ő a páciens, azaz még ő sem tudja önmagát helyesen analizálni, nem láthatja-hallhatja magát kívülről, objektívan. Minden elméleti tudása ellenére neki is szüksége van arra, hogy a gyakorlatban, azaz egy másik terapeutával elemeztesse érzéseit, neki is beszélnie kell egy szakértővel a problémáiról. Neki is szüksége van egy lelki szemetesládára, akin levezetheti a dühét. Ennek mintájára maga a Terápia mint tévésorozat arra mutat rá, hogy mennyire sok lélektan van a dráma zsánerében, az alkotóknak mindezen keresztül ráadásul saját remek filmírói teljesítményükre is van alkalmuk rávilágítani, hisz az aktuális terapeuta-alteregó rendszeresen elemzi a pácienssel kapcsolatos történéseket azok minden szimbólumával, belemagyarázásával és lehetséges rejtett jelentésével (subtext) együtt. Mesterkurzus televíziós sorozatok és drámák (forgatókönyv)írásából.

A magyar Terápia első két évadának cselekménye alig tér el az izraeli eredetitől és az attól szintén csak apróságokban különböző amerikai verziótól, az alkotók alighanem mindkettőből merítettek. Az első évadban nálunk is van szuicid tini atléta, abortuszon civódó házaspár, na meg egy vonzó femme fatale, aki szerelmes a kapuzárási pánikot átélő terapeutájába, ami még nem is lenne gond, ha az érzés nem lenne kölcsönös. A fő különbség, hogy aki az izraeli verzióban háborús szereplése miatt bűntudatot érző vadászpilóta, az itt egy gyógyszergyár igazgatója, aki egy elbocsátással közvetve mészárlást váltott ki egy elkeseredett ex-alkalmazottjából. E cselekményszálon látszik meg a leginkább a magyarosítás: az autoriter karakter traumái immár nem a holokausztban és a zsidó vallásban, hanem a kommunizmusban és a katolicizmusban gyökereznek.

Ami a második évad cselekményét illeti, már az eredeti és az amerikai verzióról is elmondható, hogy ebben a szezonban nagyjából ugyanaz történik, mint az előzőben – és hiba, hogy az alkotók nem reflektálnak olyan ironikusan minderre, mint a 22 Jump Street készítői. Az új karakterek sokban hasonlítanak azokra, akiktől az első évad lezárultával elköszöntünk, mintha más-más színész játszaná ugyanazokat a szerepeket. A torzsalkodó házaspár immár gyermekével (Surányi Áron) tér vissza, akinek pedig hasonló problémái vannak, mint a szuicid sportolónak az első évadban, noha a két figura néhány szegmensében ellentéte egymásnak (egyik csontkollekció, másik túlsúlyos). Szintén az öngyilkos hajlamú lány karaktere köszön vissza az egyetemistában (Kurta Niké), akinek rákja van, és nem akarja kezeltetni magát. A beteg nőt még az is jobban foglalkoztatja haldoklásánál, hogy nimfomániás-e vagy sem: képében az előző évad femme fatale-ja kísért. Ugyancsak a terapeuta-hőst női páciensekkel való munkája során érő szexuális kísértést jeleníti meg a sikeres ügyvéd (Péterfy Bori), aki másfél évtizede már járt kezelésre a protagonistánkhoz, és olyannyira beleszeretett, hogy a tanácsára elvetette a gyermekét – most pedig negyvenhez közelítve utódot követel.

Ebben az évadban is a sikeres karriert befutott, de hanyatló, válságban lévő self made man szála a legizgalmasabb: Nagy Ervin szívrohamot túlélt gyógyszergyárosa helyett ezúttal magasrangú politikust kapunk (Máté Gábor), akinek pánikrohamai vannak (az eredetiben a figura gyáros volt, ezt viszont hazánkban az első évadra hozták előre). Megint ezen a karakteren keresztül tud érvényesülni az interkulturális remake: kormánypárti honatyáról van szó, akinek lánya hirtelen az övével ellentétes ideológiát kezd követni (az apa meglehetősen konzervatív, és attól fél, hogy lánya csatlakozott egy szektához), ráadásul a köztiszteletben álló, bár hivatása miatt gyűlölt férfinak nem csak a pályája van veszélyben, de egy roppant sötét titkot is rejteget, ami – az előző évad kísértete – hazánk szocialista múltjával kapcsolatos. E szál nem csak remekül van megírva, de roppant bátor is, kényes témákat feszeget.

A pácienseknek tehát hasonlóak a problémái, mint az előző évadban, egyedül talán depresszióból van több. Ennek kapcsán is beszélhetünk interkulturális adaptációról, hisz e kedélybetegségben az élmezőnyben vagyunk, elég az öngyilkossági rátánkra gondolni. A depresszió témája felüti fejét a terapeuta szálában is: ahogy fogalmaz, az előző kezeléssorozata (azaz évad) az anyjával való kapcsolatáról szólt, ez pedig az apjához fűződő viszonyáról. Az új évad történései az előzőre is reflektálnak: mindkét pszichológus egyetért abban, hogy a főhős a gyógyszergyáros balsorsa miatt vezekel, és a megváltást hajszolva meg akar oldani egy reménytelennek tűnő esetet – megmentené a rákos lányt. Kapuzárási, életközépi pánik helyett hősünk új természetű válságot él át, tehetségében inog meg a hite, és ennek is van előképe a honi filmkultúrában – például az Oldás és kötés, melyben egy magabiztos orvos döbben rá, hogy tudása meg sem közelíti kiöregedett mentoráét. Dargay András is a múltjába menekül, de ő már biztosan későn játszadozik el az újrakezdés gondolatával.

Noha antológia-szerű koncepciója okán a Terápiát a végtelenségig lehetne folytatni, az epizódok kamarajellege miatt pedig "csak" a szkriptre és a színészekre kell pénzt és figyelmet áldozni, az izraeli eredeti mindössze két, az amerikai változat pedig három évadig húzta. Kihagyott ziccer lenne, ha nem készülne további folytatása a honi Terápiának, hisz mintának ott van az amerikai változat szezonja (na meg a pszichológia teljes tudományága mint téma és inspiráció), Mácsai, Tasnádi és csapatuk pedig eddig is elsőrangú munkát végeztek, mely méltó az HBO hírnevéhez.

A Terápia két évada megtekinthető az HBO GO-n.