Őszintén szólva már a 2013 tavaszi előkészületi fázis, illetve forgatási időszak közben lehetett sejteni, hogy a Blackhat fabulája sem lesz igazán forradalmi, netán méltó a direktorhoz. Amerikai és távol-keleti kémek állnak össze, hogy megállítsanak egy globális szinten tevékenykedő, gonosz hackert. (A címbéli terminus pontosan a haszonleső, illegális módszereket alkalmazó komputerkalózokat takarja.) Ez pusztán egy bitekre, lélektelen-gépies cselekménysorozatra egyszerűsített képlet. Igaz, hiba volna épp rendezőnknek felróni a rideg, távolságtartó kifejezésformát, ám óriási különbség leledzik a valóban tárgyilagos, mégis hatásos (ezt például zseniálisan műveli az osztrák, francia, német lélek traumafilmese, Michael Haneke), valamint a szimplán jéghideg, ám egyébként halálosan üres, unalmas feldolgozásmód között. Az új Michael Mann-darab az utóbbihoz tartozik.

Legnagyobb hibája totálisan darabokra hulló sztorijában rejtezik. A készítők ugyanis több mint két órán keresztül nem tudják eldönteni, milyen irányba tapogatózzanak: próbáljanak érzelmeket kicsiholni a figurákból egy világméretű hajsza során, vagy egyszerűen fókuszáljanak egy nagyszabású számítógépes embervadászatra, és csak az adatolással, az érdektelen szakkifejezésekkel bíbelődjenek. Noha ez haladás a Közellenség rémesen irritáló, csapnivaló minőséget eredményező digitális kamerás ámokfutásához képest, amely létidegen miliőbe passzírozta az 1930-as évek Chicagójának klasszikus világát, feltűnő a Blackhat skizoid volta, amely nem jó értelemben kettős, megtévesztő: rossz irányba terel. Mann igazi bravúrja mindig a rögrealista, ebből fakadóan jéghideg kivitel és a stilizált, érzékek feletti vizualitás összeházasításában állt. Gondoljunk várostrilógiájának (Az erőszak utcái – Chicago, Szemtől szemben – Los Angeles és Miami Vice) legszebb pillanataira. Egy évtized, egy metropolisz, egy remekmű az 1980-as, 1990-es, 2000-es dekádokban. Kifejezésre jut bennük a kasszafúrás pokolba vivő útja és a szerelem, családalapítás közötti feszültség, a precíz széftörő-életmód szembeállítása barátsággal, házassággal, a beépített zsaruk örök életveszéllyel dacolása a váratlanul betoppanó Nővel. Örök dichotómiát látni: Mann karakterei rendre hivatásuk és privát érzelmek kötélhúzásában vesznek részt, identitásválságuk záloga a pislákoló lelkiismeretesség, valamint a szeretetvágy nekifeszülése a formatervezett, szigorú regulákon nyugvó küldetéstudatnak.

A Blackhat látszólag ugyanezt a dualitást kívánja csúcsra járatni, ám Mann kapkodó rendezése és Morgan Davis Foehl ügyetlen forgatókönyve összecsapott, gyakran logikát sutba hajító narratívába torkollnak. Eleinte semmitmondó műszavakkal támogatott, iskolás prezentáció zajlik a kiberbűnözésről. Uszkve 45-60 percben telepszik ránk a félreértelmezett hideg atmoszféra: nethuszárok a legbosszantóbb Hacktion-közhelyeket puffogtatva ütik klaviatúrájukat, bámulnak ezernyi képernyőt, és figyelnek olykor-olykor mozgósított pénzeket. Nem marad egyéb lélektelen profik kémjátszmájánál, a globális sakkozás közepette csupán foltokban jut hely nézői együttérzésnek. FBI-ügynökök, távol-keleti bürokraták, komputerzsenik robognak át a színen, ám a Blackhat továbbra sem egy összeverődött csapat figyelemreméltó aknamunkáját hozza ki nyüzsgésükből, hanem rutinos, berögzült munkahelyi atmoszférát áraszt. Ítélkezés hiányáról aligha szólhatunk, nincs idő átgondolni a dolgozók feladatfüggőségét. Összeláncoltságuk során nincsenek igazi karakterek, gondosan vázolt személyiségjegyek, finom nüánszok, vagy épp remekül időzített oldalpillantások, mint a Miami Vice Crockett-Isabella románcában, de a Szemtől szemben lírai, fehér fényű alagutas utazásának nyomai sem köszönnek vissza. A főszereplő hacker, Hathaway (legyen egyébként a Thorból ismert Chris Hemsworth akármilyen korrekt szerepében) és Lien, az ázsiai hölgyismerős melodrámája légből kapott, gyakorlatilag semmiből támadó összefekvés. Mann egyik pillanatban még a kémthrillerek farvízén evezve figyel egy-egy nemzetközi bizniszt, aztán hátat fordít az összes dilemmának, és a Miami Vice tévéeredetijébe illő, ’80-as évekbeli Phil Collins (In the Air Tonight) klipmontázsban omlasztja egymás karjaiba a békés ágyon enyelgő férfit és nőt. Rövidesen újra feszültségépítő szcénák jönnek, majd kvázi újabb átmenet nélküli szerelmetes betétek tölti ki a játékidőt – az összképen pedig csak rontanak a talajközeliség-expresszivitás közé belőtt, amúgy tipikusan manni filozofálgatások. („A saját időmet ülöm le, nem a börtönét.”, „Új helyen vagy, láss másképp!”) Ilyen rangban kevéssé hihető a két blackhat-hacker, azaz Hathaway és a titokzatos orvtámadó tükörkép-ábrája, helyesebben az antihős és a velejéig romlott gaztevő szeretem-gyűlölöm relációja, vagy épp a főhős viaskodása az őt páriasorba taszító kormányügynökökkel.

Próbálkoznak ugyan az alkotók, ám a kívánt hatást egyszer sem érik el. Ugyanez igaz a mozi dörgős akciójeleneteire. Az alagutas össztűz vagy a szabad ég alatt filmezett tölténybajvívás a rendfenntartó erők és az állig felfegyverezett számítógépzsenik hadserege között digitális kamerával filmezett idegenítő élmények – ropogjanak bár mind hangosabban a karabélyok, szakítson ki kődarabot a kézifegyver egy-egy oszlopból, üsse át golyó az egyik pozitív csatlós húsát, az operatőri munka nem belerántja a szemlélőt az események sűrűjébe, hanem távol tartja őt attól. Mann továbbra sem leli saját arany középútját, a stilizáció és a dokumentarista stíl egymás opponensei. Hasonlóan árulkodó pillanat a kínai étteremben lezavart ököltusa: miután a főszereplő és nőpartnere hosszú ideig duruzsolnak, az addig megfelelő textúrájú párbeszédet szemcsés, lóbált felvevőgéppel rögzített hadakozás váltja. Mintha ez a jelenet képileg is összefoglalná a Blackhat emocionális zűrzavarát: ahogy a rendező és az író ész nélkül ugrálnak a jéghideg profizmus és az emelkedett harckoreográfiák között (ahelyett, hogy közös nevezőre hoznák azokat), ezzel párhuzamosan válik szét mind élesebben a koszos-roncsolt látvány a szép-esztétizált külcsíntől.

Pozitívumként viszont elszámolható a film második félideje: miután egy remekül vezényelt éjszakai autós üldözés és lövöldözés során halálos sebet kap két szövetséges, levegőbe repül a harmadik bajtárs, érezni a releváns veszteséget, izzik a drámaiság, Mann egy rövidke ideig tudja, hogyan kell sírást, kételyt, gyötrelmet plántálni az akciófilmes hatás-eszköztárba, ráadásul a direktor csoda folytán egy-két korábbi jelenetből levezeti az itt besűrűsödő konfliktusokat. Ez az a Michael Mann, aki a Szemtől szembennel jutalmazott bennünket, ez az a szerző, aki a Miami Vice karcos lődözéseit a legindokoltabb pillanatra tartogatott lassítással változtatta még idegtépőbbé. A Blackhat zárófelvonásának kimondottan jól áll a kémthriller, az akciófilm és a melodráma feszesre rántása: a zsúfolt téren zajló leszámolás slow motion és normál kamerasebesség házasságával generál suspense-t, az ártatlanok hullása talán megrázó is, kegyetlenül erőszakos jelenetek élezik az aprólékosan épített bosszúszálat. A végső összecsapásra ildomos bólogatni, noha ez összességében nem feledteti a sztori korábbi döccenőit. Mann ugyanis a fehér kalapos seriff és a fekete kalapos („blackhat”) zsivány harcaként tételezi a technoterroristák és az elhárítók küzdelmét. Jó-rossz leosztást ismer, holott régebbi bűndrámái radikális inverzként pontosan a két értéktartomány összemosódásáról regéltek. Ezúttal változatos számítógép-manőverek útján sikerül nyakon csípni a tetteseket, csakhogy a globális csínytevések terepén ez puszta leegyszerűsítés, az internacionális perpatvarok egyedül a nevükből fakadóan káoszosabbak rablók-pandúrok helyosztásánál. Ha pedig az IT-terrorizmus árnyoldaláról beszélünk, kezdettől evidens: arctalan támadók birodalma ez, a reménybeli békefenntartók csak sötétben tapogatózhatnak, egyetlen bűnbakot legtöbbször alig találni. 

Két szék között a földre zuhan a Blackhat: progressziót mutat Michael Mann előző dolgozatához képest, ám rendezőnknek sokat kell még tennie, hogy beérje régi önmagát. Ha újra kameraközelbe jut (ami jelen film gyalázatos anyagi kudarca után kérdőjeles), ezt talán egy sallangmentes, az emberi oldalra nyomatékosan ügyelő bűnügyi drámával érheti el.

Blackhat

Színes, szinkronizált, amerikai akcióthriller, 2015, 133 perc

Rendezte: Michael Mann

Írta: Morgan Davis Foehl

Operatőr: Stuart Dryburgh

Zene: Harry Gregson-Williams, Atticus Ross, Leo Ross

Vágó: Mako Kamitsuna, Jeremiah O’Driscoll, Stephen E. Rivkin, Joe Walker

Szereplők: Chris Hemsworth (Nick Hathaway), Wei Tang (Lien Chen), Leehom Wang (Dawai Chen), Viola Davis (Carol Barrett), Holt McCallany (Mark Jessup)

Forgalmazza: UIP-Duna Film

Korhatár: 16