Sally Gardner regénye, A Hold legsötétebb oldala (eredeti címe: Maggot Moon) alternatív történelmi időben, az ötvenes években játszódik, egy Orwell 1984-ét idéző, totalitárius rendszerű, kiválasztottakra és kirekesztettekre osztott világban. Persze a posztszovjet blokk országaiban élő (illetve az e korszakot ismerő) olvasóknak ez a világ nem is tűnik annyira elvontnak: a kommunista rezsim ellenségképe, az állandó rettegés, az üldöztetés, a spiclik, a fekete autó és a bőrkabátos államvédelmisek kegyetlenkedései a nem is olyan távoli múltat idézik.

A Hold legsötétebb oldala olyan disztópia, amely a múltban játszódik (egészen pontosan 1956 júliusában). Az Anyaföldként emlegetett ország rendszerében a társadalom üldözőkre és üldözöttekre, avagy tisztákra és tisztátalanokra osztott – a társadalmi hovatartozás meghatározása erősen emlékeztet a fajvédő mozgalmak ideológiájára. A történet elbeszélője a tizenöt éves, diszlexiás Standish Treadwell, akinek különleges ismertetőjegye, hogy egyik szeme kék, a másik barna. Anyaföld társadalmában családi háttere és fizikai adottságai miatt is többszörösen hátrányos helyzetű ‒ ezt ki is használják tanárai, igazgatója, sőt osztálytársai is. A Hetedik Zóna szegényes körülményei között él; szülei, akik nem értettek egyet a rendszerrel, eltűntek. Az osztályban gúnyolják és szekálják, a tanárok verik, egyedül nagyapjában bízhat, aki a földalatti ellenállásban vesz részt. Standishék házát elvették, most ugyanannak a háznak a pincéjében élnek a nagyapjával, míg a fiú egy nap találkozik Hectorral, a vagány, mindenre elszánt, bátor fiúval ‒ és hirtelen minden más megvilágításba kerül.

Standish szenvtelenül, mintegy kívülállóként beszéli el a történetet, benne azt a drámai pillanatot, amikor egyik tanára, Mr Gunnell agyonveri a kis Eric Owent (aki egyébként Standisht is szekálta). Ez azonban egyáltalán nem kirívó eset ebben a világban, „különösen” azon a napon nem, amikor az Anyaföld embert küld a Holdra. Standish és barátja, Hector ráeszmél arra, hogy az Anyaföld e nagy, államilag szponzorált látványossága, a holdraszállás merő kamu, amellyel a rezsimnek csupán az a célja, hogy a lakókat elkápráztassák, demonstrálva, hogy a világűrt is képesek meghódítani. A két fiú ezért megpróbál aktivizálódni az ellenállásban.  

„Standish Treatwell nem valami okos gyerek” – állítja magáról az elbeszélő, aki száz nagyon rövid fejezetben meséli el a történéseket. Pedig Standishnek éppenséggel megvan a magához való esze. Az üldöztetés, a sorozatos megaláztatások, a nélkülözés, az árvaság és a mindent átható félelem megtanította, hogy alkalmazkodjon, hogy azt mondja, amit hallani akarnak, hogy tudjon „olvasni a sorok között”, érzékelje, mikor van kisebb, és mikor nagyobb veszélyben. Igazi túlélő, akinek erős jelleme fokozatosan, előttünk bontakozik ki, és aki végül is meghatározó szerepet vállal a rendszer kikezdésében. Hogy a rendszer kibillen-e, megdől-e vagy csak meginog, már nem derül ki, mindenesetre a hőssé váló Standish példakép lehet azoknak, akik változtatni szeretnének a körülményeiken, de nem mernek, mert félnek a következményektől.

Sally Gardner, a szerző, aki maga is diszlexiával küzdött (saját elmondása szerint tizennégy éves korában tanult meg olvasni, amikor már mindenki lemondott róla) személyes példájával reményt adhat azoknak is, akik valamilyen diszfunkciós zavarral küzdenek.

Pék Zoltán, a fordító, minden valószínűség szerint keményen megdolgozott ezért a szövegért; nem lehetett könnyű dolga a Gardner által alkotott vagy általa kifordított szavak magyar megfelelőjének kitalálásával. Hálásak lehetünk neki az olyan kifejezésekért, mint „kibarmolt”, „kancsalítóan szép” vagy „füttyfej”. Valószínűleg ezért (is) érdemelte ki tavaly az Év fordítója-díjat. Mindazonáltal az olvasást többször is megakasztotta egy-egy olyan mondat, amely nem simult bele a regény szövetébe, és amelyet inkább szerkesztői tévedésnek gondolok. (Kifejezetten zavaró például a „tisztátlan” és „tisztátalan” szavak cserélgetése vagy az „újranevelés” és „átnevelés” váltakozó használata.)

Szerencsés viszont, hogy a magyar kiadó átvette a könyv eredeti illusztrációit, mert ritkán látni ennél brutálisabbakat ifjúsági könyvben. Az írott történettel párhuzamosan egy patkány halála játszódik le előttünk a lapokon (a patkányok, ha nem is főhősök, de komoly szerepük van a sztoriban), éspedig olyan naturalisztikusan, hogy talán csak a kifordult belei nem látszanak. (De az igen, hogy tetemébe legyek petéznek, amelyek növekednek, míg végül kirepülnek a málló testből…) Ez akár mozgóképszerűen is megjeleníthető a könyvet lapozva, bár a rajzok nem minden esetben kerültek a lapszélre, így az animáció nem élvezhető teljes mértékben, hatása azonban így is lehengerlő. (Illusztrátor: Julian Crounch.)

Gardner regénye különleges nyelvi megformáltsággal írt, fontos, átbeszélendő témákat felölelő könyv. Egy fiatalokból álló csoportban a könyv kapcsán olyan kényes témákat lehetne megvitatni mint például: elnyomó hatalom kontra ellenállás, a kirekesztettség formái, a fiúbarátság illetve a fiúszerelem (van benne szó róla, nagyon finoman és egyáltalán nem a meghökkentés célzatosságával), a média igazsága versus a valóság igazsága. Sokrétű könyv, számos további kérdéssel, és egy nyugtalanító érzéssel: vajon miért is olyan divatosak ma a disztópikus regények…

Sally Gardner: A Hold legsötétebb oldala

Fordította: Pék Zoltán

Kolibri, 2013

282 oldal, 2990 Ft

Az illusztráció forrása a könyv weboldala.