A képzőművész és szociológus szerzőpáros közös projektjének viharos fogadtatástörténete megítélésem szerint elsősorban a távolságról szól. Éppen arról, amit a műben felhasznált teszt mérni hivatott, s ilyen értelemben teljesen sikeresnek mondható. Sokkal aggasztóbbak viszont ennek a mérésnek az eredményei.

Németh Ilona egy sor művével bizonyította már, hogy a művészeti problémákon túl mennyire fontos számára a társadalmi szolidaritás, a kis csoportok problémáinak megoldása (ajánlom mindenki figyelmébe [a]www.ilonanemeth.sk[text]Németh Ilona honlapját[/a]). Vagyis a Hannah Arendt-i értelmében vett politikum, melynek valódi tartalma az az öröm és megelégedettség „mely abból fakad, hogy a hozzánk hasonlók társaságát élvezzük, hogy együtt cselekszünk és jelenünk meg a nyilvánosság előtt, hogy szavainkkal és tetteinkkel hozzájárulunk a világ folyásához, s ily módon szerezzük meg és igazoljuk személyes identitásunkat, s kezdünk el valami teljesen újat”. Lényegében ugyanebben ragadható meg a public art lényege is, melynek tétje a mindenki számára való köztéri hozzáférés biztosításán túl az adott területhez kapcsolódó szociális problémák felvetése, az emberek öntudatra ébresztése. A művészek a hátrányosabb helyzetben lévő rétegek felé fordulnak és őket bevonva hoznak létre alkotásokat. Egy-egy ilyen alkotás általában párbeszédként működik, feltételezi a befogadó aktív részvételét.

Ezek alapján kijelenthető, hogy a szóban forgó mű egy közösség (Budapest lakói) problémáját (az etnikumok közötti tolerancia) vitte ki a köztérre, hogy a szóban forgó közösség véleményét kérje, formálja. S tette mindezt úgy, hogy nagyon izgalmas művészetelméleti eljárással egy szociológiai közvélemény-kutatás kérdéseit speciálisan a mű színhelyére transzformálva emelte be a művészetbe. (Pl.: Elfogadna-e városa lakosaként egy kínait? Elfogadna-e családtagnak egy zsidót? Elfogadna-e házastársnak egy határon túli magyart? Stb.) A Bogardus-féle társadalmi távolságot mérő skála mint „talált tárgy” mutatkozott meg a városban elhelyezett, útjelzőkre emlékeztető sárga pléhtáblákon, melyek sokak számára eddig ismeretlen szempontú tájékozódást tettek volna lehetővé, mindenekelőtt azzal, hogy valóságos agorává változtatták/változtathatták volna a várost.

Közben pedig a Bogardus-féle kérdések elérték aktuális médiumukat, vagyis a teszt minden kérdésébe behelyettesíthető szócska a „művészet” lehetett volna. Mert itt a térnek, a művészet terének köszönhetően nemcsak a művészettel eleve affirmatív viszonyt ápoló érdeklődő botlott volna bele a műbe. S számomra, ahogy azt már egy korábbi, Szomszédunk, a művészet (Prae irodalmi folyóirat, 2006/3) című szövegemben megírtam, Németh Ilona installációjának az az egyik legfőbb erénye, hogy a szociológiai teszt kérdéseit „talált tárgy”-ként a művészet autoreflexív kérdéseivé alakította, hajlította, ugyanakkor fenntartotta az aktuális társadalmi problémákra való kérdezést, a társadalmi távolság mérését az egyén és a művészet közötti távolság mérésével bővítve.

A korábban Dunaszerdahelyen bemutatott mű fogadtatását ismerve nem volt meglepetés, hogy ellenállásba ütközött, viszont az ellenállás mértéke annál inkább. Ami – nem lehet nem észrevenni a helyzet iróniáját – a Bogardus-féle attitűdskála hatékonyságát jelzi. A politikai hatalom önleleplező kijelentéseinek egyik legszebb példája Hunvald György VII. kerületi polgármester a szó minden értelmében távolságtartó mondata, miszerint „nem a Király utcában kellene a toleranciát hirdetni, hanem ott, ahol gond van ezen a téren”. Mondja mindezt annak ellenére, hogy a közvélemény-kutatások és a közelmúltban tapasztalt események is egyre lesújtóbb képet festenek a magyar társadalomról a tekintetben, hogy mennyire képes elviselni a másságot, bármilyen eredetű is legyen az. Persze a konyha rejtekében sokkal könnyebb névtelenül megmondani a „tutit” a kérdezőbiztosoknak, mint a köztéren szembesülni valakinek saját xenofóbiájával.

De az ilyen konyhanácizmus nemcsak a másságot érinti, hanem mindent, ami valami változást jelent, így, mint már utaltam rá, a művészetet is. Vagyis nem csupán a társadalmi kérdések kerülnek előtérbe, hanem az is, amiről kevesebb szó esik az ügy kapcsán, mégpedig hogy: Képesek vagyunk elég figyelmet fordítani a művészetre? Hagyunk neki elég teret? Elfogadjuk-e szomszédunknak a művészetet? S ebben az oktatási rendszernek is van mit kérdeznie magától.

Hunvald és VI. kerületi polgármestertársa túlértelmezett felügyeleti-védelmi szerepvállalása a távolságot tartja fenn, miközben valamiről eltereli a figyelmet: a gondolkodás lehetőségétől fosztja meg a lakosokat, s még mindattól, amit a fentebb használt feltételes mód jelez. A táblák egy felhívást intéztek hozzánk: Beszéljük meg! De úgy látszik, még mindig nincs helye az értelmes párbeszédnek Közép-Európában.

Fotó: Erős Nikolett