Egy félhomályos pincében megkötözött ember gubbaszt. Egy magánnyomozó. Precízen beállított időzített bombán ül, mely egy óra múlva működésbe lép. Ez a hátralévő óra a színmű „valós ideje”, a néző karórája egy kört leíró mutatójának útja. „Valójában sosem érdekelt igazán az a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is az idő. Eszik? Isszák? Ki látta? Tegye fel a kezét, aki már látta az időt. Na ugye. Magánnyomozóként valahogy jobban foglalkoztatnak a kézzelfogható tények, mint a filozófia. Bár a nyomozások sok töprenkedésre adnak alkalmat, a felmerülő problémák közül igen kevés a bölcseleti természetű. Az időhöz meg csak annyi közük van, hogy napidíjat számítok fel az ügyfeleimnek. Elég földhözragadt szempont, de én is pénzből élek, mint mindenki más. Az idővel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, hiszen hol rohan, hol csigalassúsággal vánszorog, mint egy lajhár… Micsoda eredeti hasonlat. Talán egyszer írnom kellene. Ha lesz rá egyszer időm. Lesz? Az idő kegyetlen dolog. Mégis azt szeretem benne, ha inkább telik, mint múlik. Szeretem az életet, és talán az élet is szeret engem.”

Halljuk, hogy odafent két férfi beszélget. A Valós Időt keresik. „Az az átkozott gyémánt minden bajok okozója.” Családi vagyonról van szó, melyet a fiatal szépasszony örökölne – ha meglenne. Ám a drágakő eltűnt. Valaki ellopta… Az örökösnő magándetektívet fogad, aki nyomozni kezd. Egy általa elbeszélt történet formálódik a szemünk előtt.

Mondhatni, a fülünk előtt, mert a vizuális munka a nézőre van bízva. És a film pereg – a darab működik. Fiatal színészek felolvasószínpadán járunk, életre kel a két bandita, akik a Valós Idő után kutatnak egy idegen – vagy nagyon is ismerős – lakásban, majd belép a szépasszony, megelevenedik a dél-afrikai dzsungelben sok éve eltűnt férj, az épp hogy elhunyt sajtómágnás apa, a gyémánt birtokosa; a házvezetőnő és a szobalány, akikhez a nyomozót különös szálak fűzik. Előkerül egy kabala lajhár, aki voltaképpen rénszarvas. Meg van kertész és sofőr is, akiket még a történet kezdete előtt kirúgtak, s talán közük lehetett a sajtócézár halálához, miként a maffiának is. Valójában senki sem az, akinek látszik – sőt maga a detektív sem. „Fél órája még azt sem tudtam, hogy van egy lányom, most meg már azt is tudom, hogy nem az enyém.” „Itt mindenki valakinek a férje?”„Aki el tud tűnni a dzsungelben, elő is tud kerülni onnan.”

Az idő pedig telik, az időzített bomba számlapján fordul a mutató. És ha egy színdarabban bomba van, annak fel is kell robbannia. Legalább négy idődimenziót éltem végig az előadás során: egyrészt a bomba robbanásáig a pincében eltelt időt, mely óráig azonos a színdarab, így a néző idejével; a történet idejét, mely egy-két évtizedet ölel fel, és ennek egy szeletében vesz részt a nyomozó a saját történetével (számomra ez talán az „abszolút idő” és abszolút történet, az inerciarendszer); továbbá az értékes kő neve is Valós Idő, amit mindenki magának akar megszerezni. Az időt, az életet. Amit szeretnek. Hogy aztán a bonyodalmak sűrűjében maguk a bűnözők is elfeledkezzenek a bombáról, az egyetlen dologról, amely az időt megállíthatja, mely valamennyiük talpa alatt ketyeg, akiknek a szíve a Valós Időért fájt.

E helyes kis darab műfaja mindazonáltal bűnügyi vígjáték, mely könnyed és szerencsés esetben tartalmas szórakozásra való, és azt állítom, ezúttal szerencsések vagyunk.

Janox: Valós idő

bűnügyi vígjáték egy részben

Felolvasó színház

Charles Gilbert, magánnyomozó: Presits Tamás

Mary, a titkárnője: F. Nagy Eszter 

Mrs. Robinson, örökösnő és megbízó: Varga Virág

Mrs. Hudson, házvezetőnő: Demes Réka

Lucy, szobalány: Balogh Amanda 

Gengszter: Szemző Péter

Gengszter: Mogyorósi Andor

Zene: Szeles Imre

Bemutató: 2014. december 19.

Gottier Kávéház – Budai Kabaré