Helyet foglaltunk a nézőtéren, majd hat perccel fél után, Mikos Ákos műsorvezető, „soha el nem múló szeretettel“ üdvözölte a közönséget, biztosított arról, hogy a műsor végére mindenki avatott ismerője lesz Pion István szakmai-, valamint magánéletének, jónéhány közreműködő segítségével.

Terítéken először a Tévémaci meghalt című költemény volt, majd Papp Zsuzsanna grafológus a vers falra vetített kézirata alapján végzett szakmai elemzést. Elmondta, hogy a tökéletesen egyenes sorok, a végig balra dőlő betűk egy egyenes, éncentrikus, múlthoz kötődő egyént takarnak, és a szöveg végén lévő érdekes, egybeírt szignó pedig csak bizonyítéka az összeforrottságnak, ami személyiségét jellemzi. Erre Pion gyorsan elárulta, hogy az egyenes sorvezetést elfordított, egymásra helyezett tiszta papírlapokkal oldotta meg, csalt, az egybeírás ötletét pedig Vörösmartytól lopta.

Tarján Tamás, a sorozat professzora szellemes verselemzéssel lepte meg a költőt, mikor kafkai motívumokra utalt egy, a versben felvetődött kérdés kapcsán. Történetesen Tévémaci piros sapkás barátjáról volt szó, pontosabban a nevéről, ami végül nem derült ki, talán nincs is neki olyanja. „A költő nem csak azt mondja, amit mond.“ Ezt követően meghallgattuk a vers Gourmand-osított változtatát is. A zene és a szöveg tökéletesen szólt a jó akkusztikájú terem falai közt.

A beszélgetést folytatva Pion István elárulta, sokan kérdezgetik arról, a slam vajon mi, és ő mindig mást válaszol, mindig azt, ami épp eszébe jut. Majd visszakanyarodott a zenéhez, amit imád, habár nem játszik sok hangszeren, csak trombitázni tud, meg folyton jár a lába. A ritmus átjárja szövegeit is.

Fényképvetítés következett: az alig egy éves Pityu fotója, édesanyja, édesapjával a gáton, akit az Ipoly folyón úsztatva szöktettek át a negyvenes évek vége felé Felvidékről Letkésbe, és egy fotó a végére, egy ifjúkori zsenge, Simon Mártonnal, az egyik legelső felolvasóestjükön jónéhány évvel ezelőttről. Vele szoros barátságot ápol, éppúgy mint Csider István Zoltánnal, akit a közönség soraiban üdvözölt. Konkrétan viccesen azt mondta, „ ha nincs itt, meghal.“ Ott volt.

A műsorvezető ezután Szlávy Esztert hívta a színpadra. Kettejük kapcsolatát is az összeforrottság jellemzi. Legyen szó házimunkáról, ahol István akár vasal, takarít és főz is, amikor Eszter fáradtan rogy össze egy-egy edzés után. Azt is láthattuk milyen, amikor szakmailag összeforrnak. A költő bárszéken ülve szavalt, a légtornász pedig testére tekert, függönyszerű, dupla, selyemszalagon mutatványoz (szilkezik) levegőben, fejjel lefelé, magzatpózban, a szalag köldökzsinórként lóg alá hasából. A közönség elismerően tapsolt.

Továbbiakban Pion mesélt sportról, rögbizett is, de abbahagyta. Régen a Vác volt az igazi, aztán a Fradi, ma már egyiket sem követi, trombitázni se szokot már olyan sűrűn, mint régebben, péntekenként, röviddel este nyolc előtt, amikor kiállt családi házuk udvarára, és jelzésértékkel a falu lakossága felé, eltrombitálta a Dallas főcímdalát.

Majd a Versek Szódával FB-os oldal követői és a közönség kérdései következtek.

Kedvenc kaja: krumplistészta, kedvenc hely: Ipoly-völgy, van-e utómunka késznek vélt szövegeinél: nincs, ami kész, az kész, klasszikusok: Balassi, Csokonai, Petőfi, Vörösmarty, élete dala: Bijou – Nem lehet jó (Pion István eddigi egyetlen megzenésített verse).

Még két szám következett Pion Istvántól és a Gourmand zenekartól, ahol már csak az összhatást hallgattam, tetszett nagyon, el tudok merülni az ilyen a hangzásban, végül a műsorvezető, az estet lezárva, egy Versek Szódás pólót nyújtott át a költőnek emlékül, melyen az ő neve is szerepel.

Eredetileg azért mentem az estre, hogy közelről láthassam, hallhassam, milyen az, amikor a jazz-szerű zene keveredik a mondott szöveggel, de emellett, amint azt a műsorvezető megígérte rögtön a legelején, számtalan új dolgot tudtunk meg Pion István láthatatlan oldaláról. És a költőnek még egy utolsó üzenet: Paprika Jancsi.

Fotó: Haraszti Ági