Ráadásul a tavaly bemutatott, és a Holmi hasábjain megjelent, Papp Andrással közösen írt Kazamaták is heves reakciókat váltott ki színházi, kritikai berkekben (hasonlóan a korábbi operafilmhez). Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy nagy érdeklődés és komoly elvárások előzték meg az Ultrát. S úgy tűnik a legtöbb kritikus nem is csalódott. A kötetről megjelent írások nagy része pozitív hangvételű, még azok is, melyek a hiányosságokra, aránytévesztésekre is felhívják a figyelmet. Igazán negatív kritikát csak elvétve találhatunk. Sőt, úgy tűnik, a Térey-recepció kezd bemerevedni, sokszor lehet az az érzésünk, hogy a valódi véleményalkotás helyét a korábban rögzült pozitív megállapítások újramondása (írása) vette át. Vagyis, Téreynek nem csak a költészete, de a befogadása is egyre inkább klasszicizálódik.
A versalkotás klasszicizálódásának problémája az általam legfontosabbnak tartott kritikákban is (Bazsányi Sándor, Bodor Béla, Borbély Szilárd és Márton László írásai ezek) központi kérdésként jelenik meg, s az említett szerzők mindegyike (bizonyos szempontból Bazsányi kivétel ez alól) egyértelműen pozitív lehetőséget, eredményt lát ebben a fordulatban. Ezt a véleményt jelen írás nem feltétlenül osztja.

Az Ultra ellentmondásos könyv. Alcíme szerint: „új versek, 2002–2006”, tehát a kötetben olvasható szövegek a Paulus után, egy részük pedig a Nibelung-lakópark írása idején készült, nem is elhanyagolható bennük az epikus, illetve a drámai hatás. A kisebb formákat is valamiféle monumentalitás (vagy az arra való törekvés igénye) hatja át, ami gyakran akár zavaró is lehet, főként azokon a pontokon, ahol éppen a kis formához illő finom megoldás lenne szükséges. Persze Téreyben korábban is erős volt a retorikus hajlam, de az egy olyan szókészlettel, nyelvhasználattal párosult (nagyjából a Paulust megelőző összes kötetben), amitől a szövegek élővé, erőteljessé, és ahol kellett, akár durvává is váltak. Az Ultra verseinek egy elég nagy részében ezzel szemben valamiféle elgyengülés vehető észre, önjáróvá válás, egy olyan folyamat, melyben a forma átveszi az irányítást a képalkotás felett, és legyalul minden rendezetlenséget. Sok helyen jólfésültté válik ez a líra, ami még akkor is probléma, ha ez a jólfésültség is olyan értékeket tud felmutatni, melyek egyedülállóak a kortárs költészetben. Egyszerűen nincs elég meglepetés, s ami van, sokszor mintha azáltal emelődne ki, hogy unalmasabb darabokkal van körbevéve.

A kötet megjelenése után röviddel Dácz Enikő készített A Hét számára interjút a költővel, aki a következőket mondta: „Az Ultrát boldog könyvnek mondják, én is annak tartom. Optimista kicsengése van, mégsem akar jólfésült irodalom lenni. Klasszikus vonalai vannak, mégis minden pontján kész a forma szétrobbantására.” Véleményem szerint pedig éppen ez a robbanékonyság hiányzik a versek jelentős részéből.

Igaz, nem mindből, hihetetlenül gazdag kötet ugyanis az Ultra, s hasonló jelzővel illethető a szerző felkészültsége, formaérzéke, és a legtöbb esetben versmondat-építő technikája is. Szinte minden recenzens kiemeli a könyv nyitó versét, a Fagyot. Borbély Szilárd egyenesen a klasszikus óda megújításának tartja (Bazsányi pedig Arany Magányban című költeményével olvassa össze). Valóban kiváló nyitánya a kötetnek, ahogy a régi toronyóra mutatói „percre bontva a megmérhetőt, / Ízekre szedik az egyöntetű időt”. Az utolsó versszakot pedig érdemes teljes egészében idézni:

„Levetve vakságának hályogát,
Olyan tanácstalan mindegyik isten.
A hófüggöny mögött nem lát csodát:
Meglelte oltárát, de népeit nem,
Hatalma fogytán embert kell veszítsen.
Az új nap sarkvidéki fényt terít
A síkra. Dér ül a templomkilincsen.
Isten reménytelen szerelmeit
Számolja − annyi pont, ahány lelket veszít.”

Az első ciklus címe (öt cikluscímmel elkülönített részből áll a kötet) A. B. F. R. A., vagyis egy sírfelirat: „A boldog feltámadás reménye alatt”. Ahogy az azonos című vers lábjegyzetében olvasható, ez „a debreceni temetők fejfáinak felirata a reformáció fölvételének idejétől”. A puszta címmagyarázat mellett arra is rámutat ez a jegyzet, hogy milyen sok szállal kötődnek az itt olvasható a versek − ahogy erre Bodor Béla is felhívja a figyelmet − a Sonja útja… elején található korai Debrecen-versekhez (érdekes ez a visszakapcsolás, különösen, hogy az Ultra megjelenése óta Térey első kötetének átírásán dolgozik). A ciklus versei az emlékezetnek, a múlt és a jelen kapcsolatának, vagy − ahogy a Fagy − az idő múlásának problémáját járják körül. Ebből a szempontból a legkiemelkedőbbek, a már többször említett Fagy, a gyerekkori emlékekre építkező Bróm, a Zártkert, valamint a századeleji Pest jellegzetes vasútállomását a költői tudatban újrateremtő (nem felidéző, vagy elképzelő) A Lipótvárosi Teher. Ez utóbbinak néhány sora jól illusztrálja az Ultra jellegzetes történelem- és időszemléletét, vagyis azt a régészi munkához hasonlító líra-teremtő eljárást, ahogy a költői én a különböző egymásra rakódott idősíkokon keresztülásva próbálja saját kiterjesztett szubjektumából a leleteket kimenteni:

„S az ördög játékmozdonyára
Én gondolok csak, álomsírba szállva.
Kik csaptak lármát az előbb?
A váltóőrök és rendelkezők.
Ők szolgálták hűségesen, hiában
A szárnyaskereket
A pótkávészagú Monarchiában.
Halottaskertjükben fölébredek,
Mint Schliemann Trójában, s az antik
Fűtőházból kapok sugallatot
(Útszélre, ördög! félre, balhit!):
Azért volt minden pályamunka, hogy
E fantomváros éltető tejútja
Agyamban megvilágosodjon újra.”

A második ciklus címe: Ultra-Aquincum. Ez a rész egyetlen verset tartalmaz, de a Hadrianus Redivivus minden bizonnyal az egész kötet egyik legsokrétűbb darabja. A Jékely Zoltán emlékének ajánlott szöveg az előbb említettekhez hasonlóan − és talán még programszerűbben − egyfajta lírai archeológia megteremtésével kísérletezik. Erre utal a Jékelynek szóló ajánlás is, a költő-előd ugyanis szintén számos római témájú verset írt, Lupus-epigrammái pedig egyenesen a későn felfedezett aquincumi költőhöz szólnak, illetve annak elveszett életművét írják újra. Márton László, a témát alaposan körüljáró írásában azonban rávilágít, hogy bár költői, esztétikai forrásként feltételezhetően erősen jelen van a háttérben Jékely, a közvetlen kapcsolatot az ókori Aquincummal Révay József jelenti. Az ő Séták a római Magyarországon című kötetét mint forrást használja versében Térey, sokszor egész szövegrészleteket véve át belőle. De ezeknél az intertextuális kapcsolatoknál fontosabb talán az a költői eljárás, ahogy egymásra írja a mai Budapestet (azaz Pestet és Óbudát), valamint az ókori Aquincumot, illetve saját énjét és Hadrianus császár figuráját.

„Az életvíz a márványpartra zúdul, / és benne úszom én is, Hadrianus.” Ezekkel a sorokkal kezdődik a költemény. Nagyszerű megoldás a mondatszerkezet itt, ugyanis nyelvileg egyszerre transzponálja az önmagára, illetve a másikra való rámutatást. Ez a párhuzamos én-ábrázolás végigvonul a versen, s a táj megkettőzése mellett alapvetően hozzájárul a feszültség fenntartásához (és éppen ezért, mert itt hibátlanul végig tudja vezetni az olvasó figyelmét ezen a viszonylag hosszú szövegen, még bosszantóbb, hogy sok, rövidebb írás a kötetben gyakran teljes érdektelenségbe fullad). A vers alapkérdése is ebben a megkettőzött helyzetben fogalmazódik meg: „Azt kérdem, Hadrianus Readyvivus: / Lesz-e a jövőnek régészete?” Vagyis fenntartható-e a folyamatos emlékezetnek ez a radikális változata, ami mintegy az elmúlástól való pánikszerű félelemből kiindulva, a soha be nem teljesíthető leletmentésre tesz kísérletet, azon keresztül képzelve el a múlthoz (és nyilván, a kérdésből fakadóan legalább annyira a jövőhöz is) való kapcsolódás lehetőségét. Ha ez sikerülhetne, az azt jelentené, hogy az idő megállítható, amire viszont a kötetnyitó vers folyamatosan részeire bomló egységes ideje a cáfolat. De éppen ez a jótékony feszültség, ez a lezárhatatlanság működteti ezt a költészetet, s éppen ennek lehet a szimbóluma (vagy közvetlenebbül a megvalósulása, jelene) a kötetnek címet adó Ultra:

„A CONTRA és a TRANS között a síkon
Magasra nő a méltóságos ULTRA,
A túlzó élet táborhelye: Pest.”

A korábban idézett alapkérdésre visszatérve, érdekes megfigyelni, ahogy Térey nemcsak gondolati szinten, de akár az egyes szavak felülírásával is képes az időt megragadni annak transzformációjában. A redivivus helyettesítése readyvivus-szal egyszerre utal az azonnaliságra, Hadrianus feltámasztásának folyamatos megvalósulására, ugyanakkor, mivel angol kifejezéssel helyettesíti a latint, a mai nyelvi helyzetre, társadalmi szituációra, a nyelvhasználatban is megjelenő globalizációra (ami, mint kulturális jelenség, Térey számos versében megfigyelhető).

A szöveg Aquincum-Óbudája és Ultra-Pestje végül nem úgy áll szemben egymással, mint a jelen és a múlt, hiszen átjárhatók:

„Ha átmegyek teázni Óbudára,
Olykor Aquincumba érkezem meg”

És éppen, mert a versben létrejön ez az átjárhatóság, ki is tágul a tér, s mintegy ezen keresztül magasabb szintre emelkedve a költői én egyszerre szemléli két idő, két város pusztulását, de ugyanazon a tudaton, a sajátján belül. (Persze mindennek elképzelhető egy morális, vagy akár politikai olvasata is.) A megkettőzött szubjektum elmagányosodása már korábban is megjelent a szövegben („A lélek cselleng ezen a világon”), a befejezésben pedig passzív szemlélője lesz a pusztulásának:

„Mikor mérlegre tétetik az ország,
Ők lesznek majd úrnőnk testőrei;
S én látom őket elrendeltetéskor,
És nem tudok rajtuk segíteni.”

Mindezek után igazából nem meglepő, ha a folytatásban a figyelem kicsit lanyhul, elkalandozik. Nem tartható fenn a Hadrianus Redivivus feszültsége megszakítások nélkül, de a Vidéki Róma és A részvétről ciklusok verseinek egy része nem is tesz erre kísérletet. E két ciklus nagyon vegyes képet mutat, ingadozó színvonalú rutinmunkák kíséretében kínál fel olvasásra néhány kiemelkedő darabot. Talán ennél a két szakasznál nem véletlen, ha olyan érzésünk támad, a kevesebb több lett volna. Bodor Béla már többször idézett írásában ezekre a darabokra mondja, hogy olyan „transzparadigmatikus” szövegek, melyek valahogyan nem illeszkednek a kötet-egészbe, ezért a befogadói figyelmet sem igazán irányítják magukra, sokszor egyenesen továbblapozásra késztetetnek. Ő ugyanakkor elképzelhetőnek tartja, hogy ezek a versek idővel érdekessé válhatnak, ha majd a kötet belső kontextusa kevésbé határozza már meg olvasásmódunkat. Persze egy ilyen lehetőség nem zárható ki, de most még nem is áll fenn ez a helyzet. Az olyan versek, mint az Édes otthon, A Fekete Berta, a Koronahercegnő, Anyakirályné vagy mondjuk a Pillantás, még ha nyelvileg, verstanilag hibátlanok is, egyszerűen nem rendelkeznek olyan plusz tartalommal, mely érdekessé tenné őket. A két leggyengébb darab pedig valószínűleg a Frendly Fire és a Földvár, apály. Ez utóbbi vers kezdő sorai kissé önképzőkörös hangvételükkel, esetlenségükkel egyenesen meglepőek az egyébként gyakran virtuóz költőtől:

„A nád haragzölden fénylő nyakát
Türelmetlen szerelmesként kiszívta
A szárazság.”

Más szempontból kilóg kicsit a kötetből az Isten szerelme és A hét hazugság, ám ezek inkább csak hangvételükben ütnek el az Ultra egészétől. De hogy ne csak rossz példákat említsünk, az, hogy a kötet második felének hullámzása mégsem jár teljes széteséssel, az olyan verseknek köszönhető mint a Parklife, az Öröm, a tizenhat részből álló (és a Paulushoz visszakapcsolódó) Árvízi stanzák, vagy a Két násznép elvegyül, de feltétlenül ide tartozik még a „Doktor Faustus panaszolkodása” is, mely a Hadrianus Redivivus mellett a kötet másik jelentős szerepverse.

A záró ciklus már egységesebb képet mutat, bár itt is található olyan vers − az „Igen, hiszünk a tündérekben!” −, ami kissé zavarba ejtő. A gyönyörű gyár kezdő és záró verse azonban mindenképpen figyelemreméltó. A Tizenöt éve Zugló és a címadó A gyönyörű gyár mind nyelvileg, mind gondolatilag letisztultabb az előzőekhez képest. Ez utóbbi kezdő sorai magukért beszélnek:

„Olyan az ország, mint a gyönyörű gyár,
A Révész utca végén, kulcsra zárva.
Emlékszik, mint a játszótéri pázsit,
A felnőtt század kisgyermekkorára.”

Ahogy az elején mondtam, ellentmondásos könyv az Ultra, persze lehet, hogy éppen ettől érdekes, mert ahhoz, hogy érdekes, kétség sem fér. Kiemelkedő darabjai valóban alkalmasak arra, hogy a klasszikus költészet hagyományát ápolva megújítsák (Térey generációjában többen is kísérleteznek ezzel a hanggal, rajta kívül kevés sikerrel), ugyanakkor nagy a veszélye a kiüresedésnek (ahogy ezt a gyengébb versek mutatják), az ilyen ornamens lírai nyelv könnyen puszta díszletté tud válni. Hogy ezt a továbbiakban sikerül-e majd elkerülni, csak a következő kötetből fog kiderülni, de az Ultra óta megjelent versek alapján bizakodóak lehetünk.

Térey János: Ultra, Magvető Kiadó, 2006, 152 oldal, 1990 Ft.