Néhány tényezőt fel lehet sorolni, amelyek feltételezhetően megnehezítették, hogy Lee Krasner korának igazán elismert festője legyen és bekerüljön a hivatalos kánonba. Az egyik ilyen faktor – habár kétségtelenül nem a legfontosabb – a származása lehetett: Krasner orosz zsidó bevándorló család gyermekeként született 1908-ban, Brooklynban. Tagadhatatlan, hogy az Amerikában élő zsidó közösségeknek jóval kevesebb megtorlást kellett elszenvedniük, mint európai társaiknak, de a tengerentúlon is gyakoriak voltak az antiszemita megnyilvánulások, illetve a bevándorlókkal szembeni ellenérzések, melyek a háború közeledtével megsokszorozódtak. Ezt Krasner is érezhette, ezért 19 évesen, amikor a National Academy of Design-ba felvételt nyert, a névváltoztatás mellett döntött, így lett Lenore-ból Lee, ami már inkább amerikai névként csengett, s ezzel könnyebben be lehetett kerülni a művészek szűk és zárt közösségébe.

A Lee egy nemileg semleges név, ez pedig a festőnek bizonyos esetekben nyilvánvalóan hasznára vált egy olyan világban, ahol az alkotás, a létrehozás, a csinálás kizárólagosan a férfiak kiváltságai közé tartozott. Többek között Tamar Garb is felhívja a figyelmet arra, hogy Krasner indulásakor a női művészetet nagyjából semmibe vették vagy legalábbis nevetségesnek gondolták, amit jól igazol egy eset, amikor Hans Hofmann, aki 1937-től kezdve tanította a festőt, így kommentálta Krasner egyik képét: „Ez olyan jó, mintha nem is nő festette volna”. Természetesen a „macsó modernizmus” nyilvánvalóan a férfi kritikusok egy kis csoportja és a MoMA által kreált mítosz volt, ami idővel lecsendesedett, mégis úgy gondolom, hogy Krasner befutását jelentősen gátolta, hogy a festőnek egy „férfiklubban” kell érvényesülnie.

Úgy gondolom azonban, hogy a festő sikerének akadálya leginkább Krasner és Pollock szerelmi viszonya, majd házassága volt. 1942-től éltek együtt, majd 1945-ben kötöttek házasságot. Ettől kezdve Krasner a Pollock-mítosz részévé vált, még a ‘80-as ‘90-es években is sok helyen (pl. David & Cecile Shapiro: Abstract Expressionism – A Critical Record, 1990.) Mrs. Pollockként hivatkoztak rá, lényegében a nagybetűs Művész, Fröcskölő Jack („Jack, the Dripper”) támogató feleségeként tartották számon. Ezt egyébként később Krasner maga is megfogalmazta: „Úgy alakult, hogy Mrs. Pollock lettem a világ szemében, pedig ez csak egy részem volt. Nő voltam, zsidó, özvegy, egy baromi jó festő, hál' istennek, és egy kicsit túlságosan is független".

Krasnert tulajdonképpen duplán mellőzték: elsőként saját kora meghatározó kritikusai, Clement Greenberg és Harold Rosenberg, akik úgy tekintettek Pollockra, mint a művészettörténet végén álló masszív egyéniségre, az absztrakt expresszionizmus alfájára és omegájára. Az általuk kreált ideológiának nyilván nem volt része az a prózai tény, hogy Pollock házasságban él egy nővel, aki maga is kiváló művész. Számukra Krasner láthatatlan volt, így a művészeti világban sem jutott szerephez, amit alátámaszt az is, hogy amíg Pollockot alkotás közben számos fotón megörökítették (pl. Hans Namuth képei), amelyek azután a médiának köszönhetően közismertté váltak, addig Krasner csak kevés ilyen fényképen szerepel. A peremvidékre szorítás második lépcsője pedig épp e fotók hiányából fakad: Krasnerről nem készültek sajtófotók, keveset írtak róla nyilvánosan, így amíg Pollock  „médiasztárrá" vált, halála után pedig még hatalmasabb lett körülötte a „cirkusz", addig Krasner szinte egyáltalán nem volt jelen a közbeszédben, ennek következményeképp Pollock halála után is sokáig megmaradt művészetének ez a mellőzése.

Krasner tehát sokáig csupán lábjegyzet volt, a Nagyszerű Férfi karizmájának árnyéka. John Berger még 1989-ben is így írt róla: „Pollock mindig egy robbanást festett, Krasner azonban, nagyon hasonló elemeket használva, ennek csak az árnyékát (consolation) hozta létre”. Azonban később Krasnernek mégis sikerült kivergődnie ebből a szerepből: a '60-as, '70-es években művészete új lendületet kapott, amire néhány kritikus felfigyelt, ennek köszönhetően elkezdődött a neve körüli zsongás, munkáit elkezdték önmagában értékelni. Művészetének kanonizálása azonban csak halála után hat hónappal indult meg, amikor 1984-ben a MoMA retrospektív kiállítást rendezett a munkáiból, amiről a New York Times kritikusa is elismerően írt, megjegyezve, hogy Krasner az egyik legfontosabb független művész az absztrakt expresszionizmus úttörő generációjából, akinek lendületes és izgalmas munkái a legjobbak közé helyezik őt. A mostani, 2015. február 1-ig látható kiállítás a Jewish Museum-ban ezt a munkát folytatja tovább: Krasner munkáit leválasztja a Pollock-mítoszról, azok önmagukban való érvényességét, magas kvalitását és egyediségét emeli ki.