A kötet elbeszéléseinek ugyanis ennél jóval erősebb a kulturális beágyazódottsága, szorosan kötődnek - néha egyidőbejűleg  - különféle hagyományokhoz. A történeteket megelőző, vagy ha úgy tetszik, előfeltételező más történekre is érdemes tehát koncentrálni. Kétségtelen, hogy a kiindulási alap az európai kultúrkör egyik eredettörténete, a bűnbeesés sztorija, erre mind a cím, mind a borító is rájátszik. A veszett paradicsom azonban nem csupán az elvesz(t)ett Édenkert, mert ha jól megnézzük a kötet címlapján található képet, Ádám és Éva ugyanis egyben egy paradicsomos konzervdoboz dekorációját is képezik. Ez pedig könnyen eszünkbe juttathatja Cserna-Szabó alkotói magánmitológiájának másik fontos pillérét, a gasztronómiát, a kulináris élvezeteket is, s mindez szintén hangsúlyosan jelen van a kötetben, sőt, mondhatni időnként legalább ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a "keresd a nőt" közhellyé koptatott (ál)bölcsessége. Ráadásul könnyen kihallhatjuk belőle a veszett szó ritkán használt, de az átkozottal rokon értelmű, káromkodást, szitkozódást jelentő árnyalatát is, ami viszont már nem az elvesztett ősállapotra, hanem nagyon is a világi, profán életre vonatkoztatható, nagyjából úgy, mint a közismert dalszöveg: "te rongyos élet, hogyan tudsz olyan édes lenni, mint a méz".

Miféle történetekből bomlanak ki tehát Cserna-Szabó saját történetei? Az olvasó számára valószínűleg maradandó élmény lesz, amikor egy híres regény modern átiratával találkozik (Mia). A narrátor könnyedén elaltatja a figyelmünket, s mikor az elbeszélés végén a csattanóban kiderül, melyik regényről is van szó, akkor kapunk a fejünkhöz, te  jó ég, a szereplők nevei alapján már rájöhettük volna korábban is. Ugyanakkor azt például előre sejthetjük, hogy a sokáig párt találni képtelen bombajó csaj orvosnőnek (Viki) honnan kerül elő hirtelen a semmiből szintén tökéletes férje.  

A kötet darabjai egyébként kivétel nélkül a csattanóra épülő rövidprózai hagyományt követik. Így derül fény arra, hogy ki az a mogorva öregúr, aki halott felesége szellemével beszélgetve, jó magyar gulyáslevest vacsorázva leli halálát 1853. március 15-én (Theresia), vagy az az idős asszony, aki a szocialista korszakban épp egy munkáját végezni akaró besúgónak rikácsolja el rég elhunyt férje egykori csapodársága miatti bánatát (Arabella). Máskor kezdetektől fogva tudjuk, hogy Petőfi Sándor az, akit friss nászutasként nem hagy nyugodni a sejtelem, hogy nőként végzi majd egy távoli sivár tájban (Júlia).

A csattanószerű befejezés persze nem minden esetben jelent harsány hahotát, sőt, gyakoribb inkább a kellemetlen gyomros érzését keltő zárlat. Ilyenek a jövendölős elbeszélések, például amikor Drakula gróf a huszadik század eljövendő vérfürdőiről beszél 1914 nyarán (Zsejke), vagy amikor Ernst Lajos a Fészek Klubban vacsorázó bohém művésztársaságnak elmeséli, hogy látta a jövőt, többek között Karinthyné Böhm Arankát is éhen halni egy táborban (Cina). Véleményem szerint ez az egyik legjobb darabja a kötetnek, érezni lehet olvasás közben, hogy fagy meg fokozatosan az addig vidáman egymást froclizó hírességek között a levegő. Ehhez persze elkerülhetetlen az olvasó utólagos tudása a múltról, ami a szereplők számára azonban még csak jövő. 

A kötetre amúgyis jellemző a nagyon erős történelmi kontextus, Cserna-Szabó még az olyan vérbő, a profán testiségre kiélezett poénú történetet is Erdély visszacsatolásának idejére helyezi, mint a kis postás sztorija, akiért megvesztek a nők (Smaragda). Mintha újra csak bebizonyosodni látszana, hogy Közép-Európában nem igazán lehet  enélkül a szövegbe implikált távlat nélkül alkotni. Súlyt, vagy legalább is egyedi színt,  árnyalatot  ad egy-egy novellának (Margó), és kevésbé érinti a veszély, hogy a feledés homályába vész, ellentétben az olyan, kicsit már-már erőltetetten a keresd a nőt koncepciójára épülő történetekkel, amik a jelenben játszódnak, és a kötet sokadszori kézbevételekor is csak annyit tudunk hozzátenni, ja, tényleg, még volt itt egy ilyen szöveg is (Adél).

Nem véletlen, hogy közép-európaivá tágítottam az értelmezési keretet, néhol igencsak jól érezhető a kisemberi létet kiválóan megragadni képes cseh groteszk hatása (Zsuzsa), bár e tekintetben a legkézenfekvőbb, az Egon Erwin Kisch alakját megidéző történet (Josefa és Rosa) sajnos szintén a kevésbé jól sikerült darabok közé tartozik. Ahogyan azok az írások is ki-kilógnak a sorból, amelyek a huszadik század végi globális popkultúra mindenki által ismert motívumaira alapozzák létüket (Zója, Jolán, Inger). Hogy egy több mint két tucatnyi elbeszélést tartalmazó kötetben hullámzik a teljesítmény, és elsőrangú szövegek váltakoznak felejthetőkkel, persze nem szorul különösebben magyarázatra. Nem rontanak az alapvetően pozitív összképen, legfeljebb kihullanak az emlékezetünkből.  

Összességében a  rideg realitások talajától éppen hogy csak egy aprócskát elemelkedő kötetet áthatja valamiféle egészséges elmebaj, akadnak olyan írások is a könyvben, amiket legegyszerűbb egyfajta tripként értelmezni (Kriszta). Mert veszett dolog ez a világba vetettség,a lét abszurditása,  az akaratunkon kívül létrejött saját életünk, amiben aztán fájdalmas és örömteli, sőt néha fájdalmasan örömteli élmények érnek bennünket. De hogy veszettül jó legyen az a rongyos élet, kell egy csipetnyi őrültség is, nagyjából annyi, amennyi Cserna-Szabó András Veszett paradicsom című kötetében is megtalálható. Mert enélkül tényleg csak annyit tudnánk elmondani róla, mint amit Kháron mond az utolsó elbeszélésben (Gerda): "A gyerekek kegyetlenek, a felnőttek faszok, a halottak a túlvilágról átkozzák meg az élőket." (310.) Úgy meg aztán tényleg nem lenne semmi értelme ennek az egésznek.