A film címe, az eltelt évek napok számával történő kifejezése bizonyos monotonitást sejtet, amire Cave narrációjában a film elején maga is utal, amikor elismeri, a huszadik század végére megszűnt emberi lénynek lenni, felébred, ír, eszik, ír és tévézik. De sokkal inkább árulkodik ez a cím megrendíthetetlen önazonosságról: ha ugyanis egy napjáról beszámol, akkor elmondja az egész életét.

A 20,000 nap a Földön azonban nem a kifejezetten kulisszatitkokra éhes rajongók kíváncsiságát kielégítő, adatközlő alkotás, nem a tények érdeklik ugyanis, hanem az elbeszélhetőségük, a múlt és jelen történései közötti kapcsolat, vagyis hogy elmondható-e egyáltalán, hogy mi tette Nick Cave-et azzá, ami. Ez a film nem elsősorban a művész személyéről szól, hanem sokkal inkább az alkotás folyamatáról, de a néző azért sejtheti, hogy ezáltal viszont róla is sokkal többet tudhatunk meg, mintha az életrajzi elemek, száraz tények időrendi sorrendben történő felvonultatása zajlana a vásznon. Ezt erősíti meg az a bensőségesnek szánt jelenet is, amikor Cave a fiaival tévézik családi házuk privát vetítőtermében. Látszólag a magánéletébe nyerünk betekintést, hiszen a hozzá legközelebb állók körében láthatjuk, mégis ez a film legtermészetellenesebb jelenete, ez tűnik a leginkább megrendezettnek.

Ebből a szempontból talán leginkább Bob Dylan fiktív életrajzi filmjével, a Todd Haynes által rendezett I'm not there-rel rokonítható film, hiszen a rendezőt ott sem a száraz életrajzi adatok érdekelték, hanem az alkotó elme rendkívül viharos, intenzív pulzálásának bemutatását kísérelte meg, amikor különböző elképzelt figurák segítségével jelenítette meg a művész életének egyes szakaszait.

Az átváltozás képessége ebben a filmben is fontos elem. Hiszen, ahogy Cave fogalmaz, tulajdonképpen minden ember más akar lenni, mint ami, és őt leginkább ennek az átalakulásnak a folyamata érdekli. Zenésztársaival rendszeresen szóba kerül köztük egy bizonyos koncert, amikor Nina Simone az öltözőben még elég lerobbant állapotban volt, aztán kiment a színpadra, kivette a szájából a rágót, ráragasztotta a zongorára, és egy pillanat alatt teljesen átlényegült. De ugyanezt a fajta átalakulást látta Cave gyerekkorában az apja arcán, amikor leültette maga mellé, és felolvasta neki a Lolita első fejezeteit.

A film nem kerülheti meg azt a kérdést sem, hogy Nick Cave hogyan változott át azzá, ami, hogyan lett a színpadról ismert, emblematikus, lehengerlő figura. Emiatt a múlt sem önmagában érdekes, hanem az ő szemszögéből, vagyis hogy hogyan mitologizálja, teremti újjá vagy alakítja át a történteket. A múlttal való kapcsolat megkerülhetetlen, Cave elmondása szerint az a legnagyobb félelme, hogy nem tud majd visszaemlékezni, elveszti az emlékeit.

Annál tehát, hogy konkrétan mi történt vele, sokkal érdekesebb végigkísérni a megfigyelés, a megtapasztalás folyamatait, vagyis azt, hogy ő hogyan élte át mindezt, utólag milyen következtetéseket vont le mindebből, hogyan emlékszik vissza rá. Ez a fajta megközelítés segíti megválaszolni a film elején felmerülő kérdést, amit maga Cave fogalmaz meg, amikor elmondja, legtöbbször ír, sokszor napokon, éjszakákon át, de ha valaki hirtelen megállítaná, és megkérdezné, mit is csinál valójában, nem igazán tudná megmondani. A filmből azonban kiderül, hogy Cave alkotói világában ugyanaz történik, mint a vásznon: a művész az emlékek, a múlt újjáteremtése révén kreál magának egy saját világot, amelyben önmagát is megalkothatja, és eljátszhatja a saját maga által kitalált szerepeket.

A narráció vezérfonalát az énekes-dalszerő önreflektív monológjai alkotják, amik stílusukban a Nick Cave irodalmi alkotásaiban megszokott megszólalásmóddal rokoníthatók. A mély és kifejező mondatok az elvétve érzékelhető árnyalatnyi mesterkéltség és modorosság ellenére is elemi erővel hatnak.

A film felépítése a múltbeli események rekonstruálása ellenére alapvetően lineáris, az énekes-dalszerző egy elképzelt napját követhetjük végig: reggel hétkor kel, pszichológushoz megy, egy zenész barátjánál ebédel, ellátogat a levéltárba, hogy régi képek, dokumentumok között kutakodjon, felvesz néhány dalt, este pedig koncertezik. Közben végig emlékezik. A múlt és jelen megkerülhetetlen kapcsolatát egy sajátos dramaturgiai megoldással sikerül még egyértelműbbé tenni, amikor az egyik helyszínről a másikra utazó Cave autójában hirtelen megjelennek korábbi életében jelentős szerepet betöltő zenésztársai, és beszédbe elegyednek. Az alkotók elmondása szerint egyébként ezek a párbeszédek nem voltak előre megírva, Cave egyes jeleneteket összekötő monológjain kívül ugyanis csak a cselekmény vezérfonalát vázolták fel előre, a konkrét szöveget azonban nem írták meg. Nem tudni, mennyire tekinthető reklámfogásnak Cave nyilatkozata a film bemutatása után, mindenesetre nem nehéz elhinni, hogy valóban a filmben szereplő dialógus volt a legőszintébb beszélgetés, ami közte és Kylie Minogue között valaha lezajlott.

A sodró lendületű film képi megkomponáltsága is figyelemre méltó, az élénk, vibráló, színek, a ritmusos vágás, de még a kamera mozgása is a főszereplő sajátos látásmódjának a metaforája, azt igyekszik illusztrálni, hogy hogyan szemléli önmagát.

A 20,000 nap a Földönben nyilvánvalóan egy kreált figurát látunk, amennyiben azt gondoljuk, hogy egy ember lényének mélyén rejlő dolgokról a legtöbbet egy nyitva hagyott hálószobaajtó, vagy egy bekapcsolva felejtett kamera segítségével sikerülhet megtudnunk.

Azt, hogy mennyire nincs így, talán a legjobban az mutatja, hogy a Cave számára legfontosabb személyről, a feleségéről pont azáltal sikerül a legtöbbet elmondani, hogy egyszer sem jelenik meg a műben. Mégis nehéz elképelni filmvásznon annál a jelenetsornál szebb szerelmi vallomást, amikor a főszereplő elmondja, mit érzett, amikor először meglátta későbbi feleségét, Susie Bicket. Pergő képsorokat látunk, Cave pedig felsorolja az összes gyerek- és fiatalkori ideálját, akik egyszerre testsültek meg ebben a nőben, egyetlen hatalmas robbanás formájában, amikor először találkozott vele.

Éppen emiatt a magától értetődő módon jelenlévő valószerűség miatt zavaró az a jelenetsor, amikor Cave a pszichológusának beszél a gyerekkori emlékeiről, mivel úgy tűnik, ezzel a film készítői meg akarták teremteni az igazmondásnak, az intimitásnak a látszatát, ami teljesen szükségtelen volt, mert enélkül a kissé talán mesterkélt fogás nélkül is végig elemi erővel van jelen a filmben.

Mert, ahogy Nick Cave fogalmaz, a szavak, a kimondható tények mögötti igazságok figyelmeztetés nélkül bukkannak fel, aztán rögtön el is tűnnek. Az ő művészete pedig annyit jelent, hogy megpróbálja felszínre rángatni ezeket a rejtett igazságokat, hogy beláthassuk, hogy a dolgok, amiket ismerünk, nem mindig jelentik a valóság végső határait.

Tekinthetjük tehát művészallűrnek, vagy fergeteges egotripnek ezt a filmet, hiszen elemi erővel hatja át a főszereplő alkotói jelenléte, de szó sincs hazugságról, és fikciónak is csak jobb szó híján nevezhetjük, hiszen ebben az esetben is valami ahhoz hasonlót élhetünk át, mint amikor felismerjük, hogy egy-egy könyvben, filmben vagy éppen dalszövegben szereplő dolog gyakran sokkal valóságosabb, igazabb annál, mint ami a való életben történik.

20,000 nap a Földön (20,000 Days on Earth)

Színes, feliratos, angol filmdráma, 97 perc, 2014

Rendező: Jane Pollard, Iain Forsyth

Forgatókönyvíró: Nick Cave, Iain Forsyth, Jane Pollard

Zeneszerző: Nick Cave, Warren Ellis

Operatőr: Erik Wilson

Producer: Dan Bowen, James Wilson

Vágó: Jonathan Amos

Szereplők: Nick Cave, Kylie Minogue, Ray Winstone, Warren Ellis, Blixa Bargeld, Barry Adamson, Arthur Cave

Korhatár: 12

Bemutató: 2015. január 15.

Forgalmazza: Mozinet