Kis Róka Csaba régebbi, elviselhetetlenül groteszk világát emberalakokra csak hasonlító és felnagyított emberi testrészeket viselő figurák lakták. Ezekhez fűzödő elsődleges viszonyunkat áthatotta az undor és az általuk kiváltott, velük és saját magunkkal szemben érzett szégyen. Bárminemű emberségnek csak jelzésértéke volt, és a túlzott torzítás, az egyes testelemek (pl. levágott fejek és péniszek) kiemelése csak a valódi egység és egyensúly hiányát erősítette, vagyis azt a benyomást, hogy nem vagyunk mi már emberek sem. Ami Kis Rókánál az emberből maradt, az az, amit nem mutogatunk, amiről nem beszélünk, ahova nem nézünk, amit nem csinálunk, ami nincs is. De ha ember nincs, és az sincs, ami az emberből megmaradt, akkor mi van? Az eddigi Kis Róka-festmények helyei, nyomai az ürességnek – az ember halott. Eddig nem kívánta viszont semmivel feltölteni az ember helyét: testek testek hátán, vér és állatok, péniszek orrba-szájba, levágott végtagok, félbevágott testek, meztelen gyerekek, kések, vizelet, orgiák és még testek. A kedvencem a lábai helyén túlméretezett heréket viselő, repülés közben fejbelőtt, testén kiduzadt erekkel díszített gyermekangyal (Emberen túli szervesség). Az eddigi munkák gyomorból hoztak zavarba úgy, hogy itt semmi nem (hiper)realista, a valóság azon elemeire koncentrál, amik fontosak a megbotránkoztatáshoz, a többi hatás-körítés. És működik, mert fiatal lányként annyi ember előtt nem megyek olyan közel egy péniszhez. Ez volt a munkái eddigi érdeme: elfeledtette velem, hogy ez nem a hús, nem a test, nem az, ami. A túlzás és a torzítás eltüntették a festmények tárgyait, és ott maradtak a festmények mint tárgyak, amik a test helyét ábrázolták. Ezek csak helyek, és ha van bátorságom sokáig nézni, ebből az elviselhetetlen groteszkből nem marad semmi, vagyis a semmi marad.

Légy férfi

A Weltschmerz elrendezése a Trafó Galériában hozzáadott a befogadás élményéhez. A pince felé vezető lépcsőforduló-tükörbe már belenevettem magam. Egy híresen fogyatékos, beteg, szomorú család médalliongyűjteménye ez, aminek Kis Róka minden darabját a valósághoz leghűbb ragaszkodással, a gazdag papa felkérésére dolgozta ki. Vagy egy, az Üveghegyen túli, két századdal ezelőtt rekedt szanatórium reményvesztett betegeinek önarcképei ezek, amik a Kis Róka által vezetett egyhónapos délutáni festőfoglalkozás alkalmával készültek. Minden festmény alakja vagy nem-alakja beleillene egy korábbi Kis Róka-festménybe, mintha kimaradt elemei volnának a régebbi cselekvésektől hemzsegő történeteknek. Kimaradtak, mert nem elég kacérak, mert nem elég bátrak, a túlzás hiányában nem volnának elegségesen transzparensek a régebbi festményeken. Akár töredékességük miatt (nincsenek egészalakok) – és nem azért, mert össze vannak vágva –, akár azért, mert egy-egy médallion egy vagy két alakot ábrázol. Ez idegen Kis Róka eddigi festményeitől. Érezzük, hogy valami köze van ezekhez, de nem tiszta ez az egész, valami hiányzik.

A Légy férfi egy kopaszra nyírt, enyhén összevert, csupasz vállú, talán fiatal női vagy serdülő fiúalakot ábrázol. Az erős cím és a mellet alig fedő ruha miatt az alak neme meghatározatlan marad, és így a mű értelmezése igazából ebbe az eldöntetlen kérdésbe ragad bele. A Termékenyítő erő egy, az előbbinél dinamikusabb, autoriter ábrázatú kopasz férfit koponyákkal ábrázoló festmény, aminek lábaitól megszabadított ülő alakjára mintha ráfolyna a háttérből kicsapodó savfelhőből szivárgó váladék, és ez a szivárgás lassan a férfit magát is beleoldja a ködszerű háttérbe. Statikussága ellenére – ami miatt ez is könnyen illeszkedik az (ön)arcképsorozatba – a festmény mégis lefolyik a galéria faláról. 

Elit

Amikor androgün alakokat képzelek el, azok soha nem gyerekek, nem öregek és nem kövérek. Az Elit alakja viszont egy kopasz, babaarcú, öreg testű és kövér androgün, ami több oldalról is beleolvad a háttérbe, sőt lényegében saját maga hátterré válik. Egyrészt: a bal felső sarokban már bomlik vagy még éppen befedés alatt áll a háttér. Másrészt a családi portré pozíciójában profilját mutató, de ennek nem megfelelően, görbén, lehajtott fejjel álló, aránytalan testszerkezetű alany mintha alulról kopna. Valahol a melle alatt fakulásnak indult, éppúgy, ahogyan maguk a festmények is fakulnak idővel. Harmadrészt a babafejű androgün maga is háttérré válik, háttere lesz olyan iskolás szimbólumoknak (pénisz, horogkereszt), amelyek Kis Róka korábbi világát idézik, de valahogy mégis távol maradnak tőle. Ezek a tetoválásra hasonlító firkák vázlatai a régebbi festményeken kitüntetett szerepben levő szimbólumnak – valamikori túlzásra való finom utalások maradnak, emlékeztetők, megrongálásai az új, kevésbé szatírikus ábrázolásnak. A jobb váll, kar és mell köré rajzolódnak, kicsit belelógnak a lekopott részbe, legfelső rétegei ennek a festménynek, ledobva magukról az alakot, eltávolítva a médalliont. Jelenlétükkel elidegenítik ezt a munkát, és mindegyik kiállított festmény magán hordozza ennek az egy műnek a megrongálását, így az összes többit zárójelbe teszik, felborítva az egész kiállítást.

A Düh a saját hátteréről leváló, legembertelenebb emberalakot ábrázolja. Itt hasít legélesebben az emlékezetünkbe a régi Kis Róka (péniszorr, hereszáj), de a hasadás lendületétől vagy a hasító szomorúságtól az arc emberi szemei szúrnak, ütnek. A Vak hús; a Lepel és a Nemzet szellemének lakhelye embert és emberszerűt teljesen nélkülöző munkák. Hústömegek csendéletei ezek, olyan tagjai a családnak, akiket aztán végképp nem engedünk a vendégek közé, akik a szanatórium kertjének hátsó zugában ülnek.

Mérhetetlen tudásvágy

A Mérhetetlen tudásvágy Kis Róka életművének talán első leginkább nőre hasonlító alakot ábrázoló munkája. A médallionszerűséget legerőteljesebben képviselő festmény alakja kiváló portrépozicíóban áll, ruháját továbbgondolva: hosszú, vörös, bársony; szeme okosan szomorú, ajkai komoly-fiatalok. A nagyon jó portrélehetőség és az összetépett arc feszültsége sűríti ebbe a festménybe az egész kiállítás líraiságát úgy, hogy akármelyik pillanatban szétrobbanhatna, és vér boríthatná be az egész galériát.

És megvan, hogy mi hiányzik Kis Róka eddigi festményeihez képest: hiányzik a túlzás, a felnagyítás, a sok pénisz és az orgiák. Nem megbotránkoztatni akar, nem villanások, nem zsúfolt képek rohama az ember hiányával szemben, hanem egy lassú séta a valamikori roham helyén. Már oda merek nézni, belebambulok a semmi részleteibe, hogy tényleg nem vagyunk mi már emberek sem, és ettől nem jövök zavarba, hanem görbén, lehajtott fejjel megállok. Az Üveghegyen túli szanatórium betegeinek fájdalomgyűjteménye ez – Kis Róka ajándéka a világnak.

Kis Róka Csaba Weltschmerz című kiállítása a budapesti Trafó Galériában látható 2015. február 1-ig.