A Népszínház és Blaha sarkáról indulunk, a Mekinél van a találkozó, és ezután szinte minden sarkon megállunk. Ahogy körbefogjuk Attilát és az őt néha kisegítő László Flórát (az Uccu ügyvezetőjét és egyik megálmodóját), kis, turistaszerű szigeteket alakítunk ki ebben az (egyelőre) nem túl turistagazdag környezetben, ahogy meg-megszakítjuk ennek a valamikori kereskedelmi útvonalnak a szokásos színes forgalmát, hogy felnézzünk az utca csodálatos épületeire. Láthatóvá lesz a sörkészítést dicsérő mozaik, az 1870-ben alapított kalapüzlet, a diszkóként és imaházként is működő Napház és a kerület legrégibb kínai étterme is.

Miközben történetet kapnak az utca részletei, Atti személye is megelevenedik. A zálogház előtt megkérdezi tőlünk, hogy mire gondolunk, ha meglátunk kiszállni egy fekete BMW-ből egy roma férfit, nyakában vastag aranylánccal, és válaszainkból az derül ki, hogy nem nagyon tudjuk elképzelni, hogy honnan lehetett pénze rá, vagy mulatunk azon, hogy nekünk ilyen sose lesz. Ami után már eleget találgattunk a klasszikus „gazdag cigány” mibenlétét illetően, kiderül, hogy a nevezett személy Atti közeli rokona, és arra is fény derül, hogy miből telik és miért pont ezekre a kincsekre. Ha az aranyláncos figurával kapcsolatos kissé humoros rácsodálkozásunk még megbocsátható sztereotip gondolkodásról árulkodik, a Napház előtti történet arról, hogy hogyan fordították Attit vissza többször is az ajtóból az őrök egy „rendes” pesti bulizó helyen, már meglehetősen szűkre szorítja a torkomat. Egyszerre érzek szégyent a magamfajták viselkedése miatt és mérhetetlen csodálatot a mesélő iránt: Atti vidám arccal és természetes egyszerűséggel beszél arról, hogy milyen tősgyökeres nyóckeresnek lenni, hangjából és történeteiből nem hallani ki sem keserűséget, sem felháborodást. Pontosan ez a tiszta és indulatoktól mentes hangnem miatt lehetséges az, hogy az, ami látszólag nem felkavaró és problematikus Atti számára, a hallgatót/sétálót igencsak megrendíti majd. A séta párbeszéden alapul, és bármikor közbe lehetne szólni, de pont itt nem nagyon tudunk: a status quo ilyen egyértelmű felmutatása némává tesz, és nem enged szabadkozni. Valahol, valamiben mi mindannyian őrök vagyunk, és van az a helyzet, amikor gondolkodás nélkül visszafordítunk valamit vagy valakit, csak hogy ne kelljen megnyílnunk és sebezhetővé válnunk.

A Népszínház utcából a Nagy Fuvarosba fordulunk, megnézzük az Aurórát, ezt a közösségi teret, amely kávézó, kulturális és művészeti események és társadalmi projektek otthona, majd elmegyünk a Mátyás térre a Gallery 8-ba, ami egyszerre kínál kiállítási lehetőséget a roma alkotóknak, és teremt párbeszédet a különféle művészi-társadalmi csoportok között interkulturális projektjei által. A séta dramaturgiailag is tökéletes (bár egy stáció a zenélő bácsikával kimaradt): az utcából eljutunk a belterekig, Atti személyes emlékeitől a társadalmi szerepvállalásáig (kiderül ugyanis, hogy több alapítványnál önkéntes, színházi projektekben is részt vesz, és egyébként érettségire készül), a helytörténeti részletektől a jelen megmozdulásaihoz. Az elfedett, megszépült múltból (hogy a Népszínház kereskedelmileg mennyire fontos volt, vagy hogy annak idején cigány zenészek húzták a város első bárjában) a kérdésekkel és borzalmakkal teli közelmúlton át (hogy hogyan ürült ki egyszer csak jelentős mennyiségű ház, és hogy milyen arányban lehettek romák a holokauszt által eltűntetettek között) a séta végére kissé átfázva jutunk el az izgalmas szociálisan érzékenyítő projektekkel és lelkes gondolkodókkal teli jelenhez.

A romák jelenlegi társadalmi megítélését és a közelmúlt xenofób és rasszista eseteit ellenpontozza az Uccu nyolcadik kerületi sétájának boldog, de nem teljesen gondtalan vége: a Mátyás téren László Flóra mutat rá arra a házra, ahol annak idején a tűcsereprogram zajlott, és kissé szomorúan állapítja meg, hogy bár a tér és a kerület több része is jelentős építészeti és városrendészeti rehabilitáción megy keresztül, a lelkek és életek rehabilitálása már nem egyértelmű célkitűzése a városnak. Erről jut eszébe egyik sétálótársamnak, hogy milyen jó volna közelebbről megvizsgálni a séta egyre szépülő díszleteit is: vajon belülről hogy néznek ki ezek a felújított házak?

De ha a látvány kissé csalóka is, a séta maga nem akar becsapni, a maga egyszerűségében mutat be és irányítja a figyelmet, és még az is belefér, hogy útközben összefussunk Atti egyik-másik barátjával, akik a „helyzetre” rá se rántva szakítanak minket félbe, és váltanak pár szót az idegenvezetőnkkel. Ekkor döbbenek rá, hogy milyen intim térben is vagyunk: a nyolcadik kerület feltérképezése közben szinte akadálymentes bejutást kapunk valakinek az életébe, és az utcák, frontok és belterek vizslatása közben mindegyre vissza-visszaszalad a tekintetünk arra, aki mindezt mutatja. Atti maga is a nézelődés tárgyává lesz, a séta főszereplőjévé, aki életet lehel a stációkba, és mozgásba lendíti azokat. Amikor véget ér, egyenként köszönjük meg neki a másfél órát, és kissé úgy érzem magam, mint aki most jött ki egy igencsak revelatív és személyes performanszról, ahol a gratuláció röhejesen alkalmatlan, de elmenni sem lehet szó nélkül, úgy téve, mintha ez is csak egy ugyanolyan nap volna, mint a többi.

A séta időpontja: 2015. január 11.
Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány

Fotó: Bach Máté