A horror mesterei antológiaszéria volt, egymástól független rémtörténeteket láthattunk egy-egy híres horrorista rendezésében (Argento, Hooper, Carpenter, Miike) és/vagy tollából (Barker, Lovecraft). Több jól sikerült epizódja ellenére a sorozat két évad után Fear Itself címen  reinkarnálódott, még kevesebb eredménnyel. Azóta viszont tarol a The Walking Dead és az American Horror Story, ott A kór és a Hemlock Grove, a múltidéző horror ráadásul moziban is életképes még, lásd az Én, Frankenstein vagy Az ismeretlen Drakula című rebootokat.

A horror mestereihez hasonlóan a Londoni rémtörténetek eredeti címe is sokatmondó: a Penny Dreadful “filléres borzalmat” jelent, kontextusában pedig viktoriánus kori horror zsánerű ponyvaregényeket. A cím ezúttal nem csak zsánert jelöl, mint A horror mesterei vagy a Creepshow – Rémmesék esetében, hanem minőségbeli attitűdöt is, hisz a penny dreadful kifejezés pejoratív is (nem csak borzongató, hanem borzalmasan rossz történeteket is jelöl). E széria legközelebbi rokona tehát Rodriguez és Tarantino Grindhouse-duplafilmje. E sorozat is a Tarantino utáni posztmodern B-film, trash és exploitation reneszánsz terméke, itt azonban nem több külön sztorit látunk, hanem egymástól független régi történetek hőseit egyetlen cselekményben. Ez tehát mashup és crossover, nem pedig szkeccs és antológia. Londont különös gyilkosságok tartják rettegésben, ez hoz össze egy Mina nevű elrabolt lányát kereső arisztokratát (Timothy Dalton), az eltűnt legjobb barátnőjét, aki mellesleg médium (Green), egy ambiciózus orvost, bizonyos Dr. Frankensteint és egy amerikai zsoldos pisztolyhőst (Josh Hartnett), de nem kell sokat várni Dorian Gray, Van Helsing, egy múmia és egy farkasember felbukkanására sem.

Frankenstein, a monstruma, Gray és Van Helsing mind közkinccsé vált (public domain) karakterek, felhasználásuk példaértékű posztmodern szabadrablás, játékosság, remixelés, a Büszkeség és balítélet meg a zombikat, na meg az Abraham Lincoln, a vámpírvadászt juttathatja eszünkbe. Horrorszörnyek útjai természetesen korábban is keresztezték már egymást egy-egy crossover formájában, elég a Universal régi B-filmjeire gondolni, ráadásul ennek a trendnek korántsincs vége, hisz az említett (annak idején szegénysori horrorjairól elhíresült) hollywoodi stúdió a Bosszúállók mintájára tervez közös mozifilmet klasszikus “Universal Monsters” hőseinek, felvezetve Az ismeretlen Drakulával. Már a tündérmese műfajában is készült All-Star crossover, nevezetesen a Vadregény.

A Londoni rémtörténetek azonban komplexebb a látszatnál. A Universal horrorszörnyeinek legnagyobb sztárja, Drakula például hiányzik belőle, de nincs Renfield és Jonathan Harker sem, Mina és Van Helsing pedig meglepően kis szerepet kapnak, a játékidő helyettük azoké, akik korábban csak másodhegedűsök, statiszták voltak. Ilyen Mina apja és társalkodónője, valamint a pisztolyhősök egyike (Hartnett), akit felfogadnak vámpírvadászatra. Míg a jól ismert narratívák felelevenítése - pl. Frankensteintől asszonyt követel teremtménye - kevés újdonságot nyújt, a széria legnagyobb fordulatai mind az örök mellékszereplő karakterek ködbe vesző előéletére épülnek. Előbb a válaszok, aztán a kérdések, ahogy Tarantino csinálta. Az efféle sokk-dramaturgiát természetesen nem a posztmodernista fenegyerek találta fel, a Londoni rémtörténetek alkotói visszakövetelik ezt a fajta történetmesélést oda, ahonnan származik: a mozgóképes ponyva, azaz a horror, a B-film és az exploitation világába.

Eleinte csak a kívülálló amerikai pisztolyhőssel tudunk azonosulni, de minél jobban megismerjük a többi karakter előtörténetét, annál jobban szurkolunk nekik. Nem csak a szappanoperák, teleregények horror zsánerű verziójaként működik azonban a Londoni rémtörténetek. A széria korántsem olyan posztmodern pastiche, mint Coppola múltidéző Drakulája, de nagy műfajtudatosságot, elidegenítő és önreflexív iróniát tételez az alkotók részéről például az, amikor Frankenstein szörnye egy penny dreadful darabokat (pl. Sweeney Todd) játszó Grand Guignol horrorszínház technikusaként lelki rokonságot érez a színészekkel, akik szerinte hozzá hasonlóan halhatatlanok, mivel ép bőrrel ússzák meg a színpadon ellenük intézett, véres speciális effektusokkal megvalósított támadásokat.

A széria alkotói kihasználják a kábelcsatorna előnyeit: a Londoni rémtörténetek gore, profanitás és szexuálitás ábrázolásában A horror mesterei szintjén ambiciózus. Mintegy mellékesen látjuk benne Greent meztelenkedni, amivel manapság teljes mozifilmeket lehet eladni (lásd: Sin City: Ölni tudnál érte). Tarantinónak esélye sem volt vérbeli Grindhouse-filmet készíteni a Halálbiztos alkalmával, ő túl tehetséges az ilyesmihez, ennek megfelelően kikezdhetetlen történetmeséléssel kompenzálta szerény ambícióit. A címben felvállalt trash-esztétikum ellenére az alkotók ezúttal is igyekeztek minőségi forgatókönyvírással, rendezéssel és színészi alakításokkal ellensúlyozni a sok jót nem ígérő koncepciójukat. A dialógok se nem modernek, se nem ironikusak (amilyenek egy Batman: Kezdődik után készült hollywoodi rebootban lennének), az igazi meglepetés viszont az, hogy archaikus, már-már irodalmi igényű stílusuk nem hat nevetségesen, ellenkezőleg.

A színészek közül egyedül Hartnettet érheti kritika: az amerikai sosem kényeztette el a bravúros alakításokra vágyó nézőt, de ezúttal legalább hozzá illően passzív és semleges, a nézői azonosulásra kijelölt főhős-karaktert játszik. A színészgárda legjobbja természetesen Green, akinek története egyszer csak átcsap egy látványos Ördögűző-parafrázisba, ahogy pedig a francia színésznő a démoni megszállottságot eljátssza, olyat ritkán látni tévében, az utóbbi évek terméséből elsősorban Matthew McConaughey A törvény nevében alkalmával nyújtott alakítása juthat eszünkbe róla. E széria olyan, mint Frankenstein szörnye: koncepciója alapján összetoldozott-foltozott fércmű, minden ellene szól, mégis működik – maga a doktor például remekül teljesít a többszereplős természetfeletti horrorok tipikus materialista és szkeptikus tudóskaraktereként. A nyolc részes első évad nem csak a zsáner rajongói számára lehet kellemes néznivaló, de a koncepció igazi próbája inkább a második évad lesz.

Az első évad megtekinthető az HBO GO-n.