Hamar kiderült, hogy a szóban forgó osztályfőnök személyében egy született antipedagógus rejlik, csak úgy ordít róla, hogy sokkal jobb helyen lenne valahol máshol, ahol nem kell emberekkel foglalkoznia. Halk szavú, visszahúzódó, magánzó típus, aki rendkívül könnyen válhat a kamaszok kíméletlen gúnyolódásainak és (alig) burkolt megalázásainak céltáblájává. A gyakran kialakuló feszültséget silány, általa viccesnek titulált humorral próbálja oldani – természetesen mindennemű siker nélkül. Egyre csak gyűjti magában a haragot saját osztálya ellen, hogy aztán mindent egyszerre zúdítson az ő hibájából abszolút kezelhetetlenné vált osztályára. A folyamatosan ismétlődő szankciók ellenére a legutolsó kisdiákja is gondolkodás nélkül szemberöhögi. Nincs tekintély, nincs tisztelet. És a legrosszabb: pedagógiai alapelvei – sorozatos kudarcai után is – mindvégig szilárdak és rendíthetetlenek. Legalábbis látszólag. Szinte elképzelhetetlen, hogy ezek a tanárok ne lennének tisztában azzal a problémával, amit nap mint nap próbálnak hatástalanítani – persze hiába. Sziszifuszi munka ez. Ördögi kör, amiből önként valószínűleg sosem fognak tudni kilépni, hiszen már régóta nincs elegendő rálátás önmagukra. Kata és a három legjobb barátnője mindenesetre valahogy így láthatják őt. És – mivel Kata a történet elbeszélője, jobban mondva leírója – az olvasó is könnyen azonosul ezzel a véleménnyel. Annak ellenére, hogy néha előbukkan az árnyaltabb valóság is Kecskeméti Gáborról, ami valahogy ezzel a többször is elhangzó mondattal írható le: „Nem rossz ember Gábor. De nem is különösebben jó”. Nem jó, hiszen nem képes és nem is akar szembenézni azzal az alapvető problémával, ami már lassan kiszúrja a szemét, éspedig saját tévedésével. Minél mélyebbre süllyed a sikertelenség sötét bugyraiban, annál kisebb esély van arra, hogy valaha is kezelni tudja a kialakult helyzetet, hogy tökéletesen alkalmatlan a tanári pályára. Magától talán sosem mondana le erről, mert szentül hiszi, sőt kikéri magnak, hogy ő jó.

Csak egy külső erő mozdíthatja ki őt az őrült mókuskerékből. A regény négy főszereplője, Kata, Patrícia, Zsófi és Lidi, elementáris erőként változtatja meg az osztályban fennálló, igencsak labilis erőviszonyokat, amikor egy titkos összeesküvés keretein belül megfogadják, hogy eltörlik az iskola színteréről a célszemélyt. Csak úgy forr bennük a bosszú az ofő sorozatos ballépései, félrekezelései miatt. A darwini ideológiában mélységesen egyetértve esküsznek fel a „Hulljon a férgese!” mottóra, leegyszerűsített evolúciós törvényre. Először persze csak a szurkálódás, órai renitenskedés válogatott eszközeivel élnek. Ám a helyzet egyre jobban eldurvul, és mint nyári szárazságban eldobott csikkből, lassan romboló tűzvész alakul. Az elején persze csak egy jelentéktelen lángocska pislákol, ami a legkisebb szélre is ellobban. Aztán egyre inkább erőre kap, csendben növekszik, míg a végén visszafordíthatatlan, hangosan dübörgő tűzvésszé válik. Senkinek nem tűnik fel a négy elszánt diáklány hirtelen megváltozott magatartása. A dolgok eldurvulásához szorosan hozzátartoznak a szerencsétlen körülmények is. Kata szülei elváltak, az anyukája – aki szintén a gimnázium egyik tanára – nem tud igazán annyi időt fordítani a lányára, amennyit szeretne. Ráadásul kiderült, hogy a kelleténél jóval közelebb került az „egyik” kollégájához. Nyilván Kecskeméti Gáborról, az ofőről van szó. Egyre jobban szétterjed a lányokban a düh és az elkeseredettség, ám valahogy senki sem vesz tudomást erről. Azok, akiknek ebben a korban duplán oda kellene figyelni a felnőtté válás küszöbén magányosan hánykolódó lányokra, nincsenek ott a döntő pillanatokban, amikor még esetleg visszafordítható lenne a tragédia. Nyilván eszükbe sem jut, hogy egy ilyen elit iskola diákjainak is ugyanúgy fáj, ha túl kemény kézzel bánnak velük, mint akármelyik másik „mezei” iskola tanulóinak. És egyébként is: az ember tizenhat évesen hajlamos érzékenyebben venni a fájó dolgokat, amit néha az idősebb korosztály (szülők, testvérek…) szeret inkább elfelejteni.

Valahol aztán elszakad a cérna. Egészen megdöbbentő, hogyan kerül bele szépen lassan a négy lány érzelmeik szédítő örvényébe, ami végül menthetetlenül lehúzza őket a meder aljára. Kata, aki – mintegy terápiás céllal – a tanév eseményeit kronologikus sorrendben írja le az olvasónak (tulajdonképpen Patríciának, akit a pszichiátrián kezelnek), végig, az utolsó „felvonásig” nem említi, hogy mi történt. Ennek ellenére már az első oldaltól érzékelhető, hogy nagyon nem egy tipikus, könnyed gimnáziumi tiniregény van a kezünkben. Külön dicséret jár egyébként a könyvborító tervezőjének, aki tökéletesen megragadta grafikájában a könyvben kibontakozó feszültséget. A vidám – matt rózsaszín, türkizkék – színek kedves, felületes kis történet benyomását keltik. A négy fekete fiatal női sziluett ártatlanul fordul egy pont felé, hátat fordítva az olvasónak, aki önkéntelenül meglátja a lányok személyiségének árnyoldalát. A kezükben található baseball-ütő és telefon mintha azt sugallná: néhány célratörő üzenettel is súlyos károkat lehet okozni bárkiben.

A történet kettős elbeszélésben bontakozik ki. Kata a saját, Patríciának szánt írását kommentálja az olvasó felé. A hosszabb-rövidebb bekezdéseket bizonyos időközönként Kata visszatekintő, kiegészítő céllal írt jegyzetei törik meg, amelyek egy későbbi időpontban keletkeztek. Mintha külön a mi – olvasók – kedvéért lenne ott ez a külső keret, magyarázatként. Ez a narratív eszköz óriásit dob a pozitív olvasói élményen, türelmetlenül falja az ember az oldalakat, és várja, mikor történik már meg, aminek meg kell történnie. Mikor enged végre a feszültség? Mikor ébred fel a dermesztő zsibbadtságból? Elborzaszt. Mintha éppen a valóságban történne, a fiktív helyszínek, személyek és problémák annyira könnyen megfeleltethetőek a valósággal. Mintha ott lehetnénk. Mintha tehetnénk valamit. Bosszankodva rázzuk a fejünket az összeesküvő csoport felelőtlenségén. A napnál is világosabb, hogy a vesztükbe rohannak, hát miért nem akadályozza meg valaki őket? – gondoljuk. De nem hallják meg. A túlterhelt anya a vörösbor és a javítandó dolgozat-halommal bástyázza körbe magát, Robi bácsi, Patrícia rozoga-remete apja a karriert látja a lányában: „Talán ő sikeresebb lesz…” – gondolja minden este, sóvár vigyorral az arcán. Lidi szüleit már jó ideje elragadták a pénz és gazdagság emberi szemmel sajnos láthatatlan szirénjei. A tehetséges Zsófit beszippantotta a művész-közeg, ahova kamaszkori gondjaival menekülni próbál, hiszen ott mindenki felnőttként kezeli. És ott van még az osztályfőnök, aki saját magával sem tud mit kezdeni… Szomorú, hiszen mindenki áldozat ebben a történetben. Az a szerencse, hogy ők csak fiktív karakterek, kitaláltak, nem léteznek, sosem találkoztunk még hozzájuk hasonlóval sem. Csak remélem, hogy nem tévedek… Csak remélem.

Mészöly Ágnes: Darwin-játszma
Móra Kiadó, 20143
304 oldal, 2490 Ft