PRAE.HU: A Nem látlak egy színész, egy táncművész; férfi és nő találkozása. A dráma- és regényrészletek egy közös, de homályos teret alkotnak, amelyben férfi és nő keresi az utat egymás felé. Nem látják, mert nem tudják, hogyan szeressék egymást. Szerelem és gyűlölet jelenik meg a színpadon. Úgy hallottam, a bemutató előtt némileg átrendezte a fiatalok darabját.

Lukáts Andor: Dehogy rendeztem át! Csak tanácsokat adtam. (Nevet.)

Miklós Marcell: Ahogy mi megrendeztük magunkat, úgy tulajdonképpen különálló etűdökből gyúródott össze a darab. Andor hiányolta a kettőnk közt lévő kapcsolat folyamatát. Azon dolgoztunk, hogy ez megszülessen, az etűdökből létrejöjjön egy összefüggő történet, aminek van eleje, vége, tart valahonnan valahová.

L.A.: Külön-külön minden jó volt, egy picit talán túlsúlyban volt és néha öncélúvá vált a tánc, nem épült bele a történetbe, de aztán ezt a problémát is szépen megoldották. Fontos volt, hogy Marcellnek mindig legyen köze a tánchoz, ne túl sok, de legalább annyi mindenképp, hogy abból tudjon indítani egy-egy monológot, ahogy nézi azt a nőt, aki állandóan el van foglalva önmagával, a saját táncával. Így működik kettőjük közt a kapcsolat, ahogy a találkozástól, a szerelemtől eljutnak a válásig, a szétesésig. Ez az ív megvolt, csak meg kellett őket erősíteni benne. Kis helyre zökkentések történtek.

PRAE.HU: Andor ötletére a decemberi bemutatón hallható monológok mellé beemelnek egyet Gogoltól, az Egy őrült naplójából is. Miért?

M.M.: A darab második részében a Pirandello-, a Hamlet-, az Ivanov-monológokban is végigvonul a feszültség, az enyhe őrület. Megjelenik az életuntság, talán már az öngyilkosság határáig is eljut a férfi, aztán mindez a Gogol-monológban csúcsosodik ki.

L.A.: Nem az őrület hangsúlyozása fontos igazán. A Hamletben ugye azt mondják: „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Nem őrület ez, hanem inkább arról van szó, hogy hogyan találja magát szembe az élettel, a valósággal, Opheliával. Feldolgozhatatlan számára az anyja és a nagybátyja aljassága. Mit neki szerelem, amikor benne az dúl, hogy az apját megölte a saját öccse, és most egy ágyban fekszik az özvegyével, az ő anyjával?! A szerelem már nem érdekli, más gondolatai, dolgai vannak. „Egykor szerettelek” – mondja Opheliának.

PRAE.HU: A pirandellói, A férfi, aki virágot hord a szájában monológ is arról szól, hogy a nő nem akarja megérteni: mindenkinek kell egy bizonyos szabadság, amikor maga dönthet a sorsáról, a gondolatai irányáról, arról, hogy mivel tölti az idejét.

M.M.: Pirandellónál az asszony folyton megy a férfi után, mindig a nyomában van, nem tud megszabadulni tőle. Meg is ráncigálja, tépázza, de akkor sem tágít. Hamletben ugyanez a feszültség van, a fojtogató együttlétből próbál kikeveredni, de nem tudja, hogyan küldhetné el Opheliát.

L.A.: A monológokban az a legfontosabb, hogy az ember hogyan foglalja el a helyét a világban, ha egyáltalán van helye benne. Nem mi vagyunk őrültek, hanem a világ, amiben nagyon nehéz együtt lenni. Nem hangolódunk rá egymásra, hanem elvárjuk, hogy csak velünk foglalkozzanak, vagy még csak el sem várjuk kimondva, hanem néma szemrehányással nézzük, hogy a másik mer gondolkodni, saját elképzelései vannak a világról. Ritkák az olyan kegyelmi állapotok, amikor az ember nincs együtt is egyedül, hanem úgy tud létezni valakivel, ahogy mindig kéne, ahogy szeretné.

M.M.: Nem vagyunk társak. A szerelem, a szexualitás működik egy darabig, de amikor lankad, az kerül előtérbe, hogy mennyire érted meg, mit csinálok, mennyire támogatod azt, és mennyire hagyod, hogy én támogassalak. Amikor ezek a dolgok különválnak, az ember elkezd megőrülni, mert a másikat akadálynak látja, és meg akar szabadulni tőle.

PRAE.HU: Az említett monológok után a gogoli már afféle kegyelemdöfés a nézőnek?  

L.A.: Gogol őrültje azt éli át, hogy egy szánon távolodik az édesanyjától, aki már rég nem él. A halott anyjával próbál még valamilyen kapcsolatot teremteni, könyörög hozzá, kéri valamire. Arra gondoltam, hogy Marcellék darabja végén nemcsak a kapcsolat zárulna le, hanem értelmetlenné is válna az élet, a világ. A búcsú az őrület legmagasabb szintje, ahol végképp elveszíti a realitás talaját az ember. Ez a monológ a darabban előzőleg elhangzó többi után egy nagyon erős újabb szín, játéklehetőség Marcellnek, ami az előadás végére nagyon passzol.

PRAE.HU: Jól gondolom, hogy színpadon lenni egyáltalán, de főleg őrültet játszani módosult tudatállapotot jelent?

M.M.: Igen, de azért jó, ha az ember észnél van. Nagyon szeretem az őrületet színpadon, azt, amikor valami nem stimmel velem; nagyon szélsőséges vagyok. Ilyen szerepeket már a főiskolán is sokszor kaptam Andortól.

PRAE.HU: A decemberi bemutató után, pedig akkor még nem volt benne a gogoli monológ, az egyik nézőtársam azt mondta: „most hazamegyünk, és az a legjobb, ha felkötjük magunkat”. Mit szólnak hozzá? 

M.M.: Annak nem örülnék, ha komolyan gondolta volna, de annak igen, hogy megérintette az előadás, és nem úgy kelt fel a székéből, hogy az érdekelte, mi van a büfében.

L.A.: Sokféleképpen lehet érteni azt a mondatot, hogy jobb, ha felkötik magukat. Lehet cinizmus, de mély azonosulás is a gondolatokkal. Az is lehet, hogy egy kérdést fogalmazott meg a néző: ha ennyire rossz az élet, akkor ez előadás miért nem mutat valamilyen kiutat? Azért, mert nem az a dolga. Shakespeare-rel szólva mi csak tükröt tartunk a világnak. Miközben persze határozott nemet mondok a néző felvetésére. Nem, az ember nem köti fel magát azért, mert „rosszul” nősült, vagy elhagyta valaki, hanem megpróbálja megoldani legalább a párkapcsolati életét. Ha már az országét nem tudja.

PRAE.HU: Mi lesz az előadás sorsa? Anyagi támogatás híján megpecsételődik, vagy még sokáig láthatjuk a SASZ-ban?

L.A.: Hogy megpecsételődik-e a sorsa, az egyrészt azon múlik, hogy mennyire tudjuk megszervezni a közönséget, másrészt azon, hogy tudunk-e pénzt szerezni. Ahhoz pénz kell, hogy akkor is fenn tudjuk tartami a színházat, amikor éppen kevesen vannak a nézőtéren. Ha azokat az időszakokat túléljük, később majd szervezéssel behozzuk valahogy a hátrányt.

PRAE.HU: Időről időre felröppen a hír, hogy megszűnik a Sanyi és Aranka. Egy személyben viszi a színházat?

L.A.: A pénzügyeit nagyon is, a fizetésemből, nyugdíjamból, különböző kis kereseteimből raktam össze a rezsit, csakhogy van két egyetemista fiam, akiket havonta szintén el kell látnom pénzzel. Ezért tényleg volt már úgy, hogy azt mondtam, nem bírom tovább csinálni. Nem akartam, hogy a fiaim igyák meg a levét annak, hogy azt a nem túl sok pénzt sem rájuk, hanem másra költöm. De a sajtóban talán csak egyszer beszéltem erről. Most egy ötlet alapján az körvonalazódott, hogy ha játszási időért és térért cserébe betársul valaki a színház eltartásába, megoldható a további működtetése. Úgy néz ki, hogy esetleg a Budaörsi Latinovits Színháznak lehet nálunk egy budapesti játszóhelye, ahol stúdiódarabokat adhatnak elő, ennek fejében beszállnának a rezsibe. Ehhez egy kicsit módosíttatnunk kell az önkormányzattal kötött szerződésünket. Erre várunk. Ha sikerül, akkor a budaörsiek már jöhetnek is, és fizethetik a bérleti díjat. Egy kicsit ezen is múlik, hogy Marcellék darabja mehet-e tovább. Ha nem tudjuk fizetni a rezsit, be kell zárni a színházat.

PRAE.HU: Rengeteget dolgozik. Van a munkái között olyan, amelyet csak azért vállalt el, mert el kell tartania a fiait?

L.A.: Nincs. Egyik szerep, munka, társulat jobb, mint a másik. Mindegyik nagyon izgalmas, de mind között az éppen most próbált Apa címszerepe a legnagyobb kihívás. Egy kortárs francia szerző, Florian Zeller nagyon jó, izgalmas darabja, irtózatos mennyiségű szöveggel. Ráadásul egy Alzheimer-kóros emberről van szó, akinek az agyműködését nagyon nehéz követni. Tönkreteszi a környezetét, miközben szánni való, mert a kórnak elsősorban ő maga az áldozata. Intelligens ember lévén mindent tud az Alzheimer-kórról, mert utánaolvas, és néha, a világos pillanataiban azt is át kell élnie, hogy milyen szenvedést okoz a lányának, aki próbálja lábon tartani. Mindent és mindenkit összekever. A harmincegynéhány éves lányát nem ismeri meg, majd bejön helyette valaki más, egy idős ápolónő, akiről azt hiszi, hogy a lánya, és akként is szólítja. A kaposvári éveim jutnak eszembe, amikor kínlódtam a szerepeimmel, nagyon sokat küzdöttem önmagammal, hogy valahogyan azonosulni tudjak azzal, amit el kellene játszanom.

PRAE.HU: A több évtizedes színházi tapasztalat nem segít?

L.A.: Nem, mert teljesen más ember, mint amilyeneket eddig játszhattam. Egyébként is nagyon ellene vagyok annak, hogy a bevált patronjaink elsütését ismételgessük a különböző szerepekben. Mostanában sokat gondolok arra, milyen távol áll tőlem a profizmus, miközben rendezőként egy bizonyos fokát elvárom a színészektől. Azokat a megoldhatatlannak tűnő problémákat, mint amikkel például én most küzdök, egy profi színész megoldja technikából. Az én utam viszont más, mindig gyötrelmes, szörnyű. Nem nyugszom addig, amíg nem az vagyok, aminek a darab olvastán lennem kéne. Ez vagy sikerül, vagy nem. Kaposváron nagyon sok olyan évem volt, amikor a „vagy nem”-mel küzdöttem. Az Apánál most ugyanez van. Ráadásul úgy, hogy nem tudok kizárólag ezzel foglalkozni. Egy jó országban, jó helyzetben, három hónapig lehetne próbálni. Legalább annyi idő kellene.

PRAE.HU: Sokat kivesznek önből a próbák?

L.A.: Még nem, ahhoz még a szerepen kívül vagyok. Többet kéne próbálni hozzá.

PRAE.HU: Mindkettőjüktől kérdezem: bíznak abban, hogy egy-egy előadásnak vagy egy színház következetes repertoárjának van gondolkodást, magatartást formáló hatása?

L.A.: Ezért küzdünk. Hogy a néző ráeszméljen valamire abból, ami vele történik.

M.M.: Talán a csendek jelentik a legerősebb visszajelzést. A Nem látlakban olyan pisszenéstelen csendek voltak, hogy meg sem moccantak a nézőtéren, még csak a haját sem igazította meg senki. Néha egy-egy pillanatra kiestem a szerepemből, és csak lestem, milyen feszülten figyel mindenki.

PRAE.HU: Nevezhetjük az önök kapcsolatát igazi mester-tanítvány viszonynak?

L.A.: Ez a mester dolog nem igaz. Az, hogy öregebb, tapasztaltabb vagyok, többet dolgoztam, tanulhattam a kaposvári iskola olyan embereitől, akikhez Marcellnek és az osztálytársainak nem volt szerencséje, adomány. Ha ebből valamit át tudtam adni, az közös szerencsénk. Akkor valamit eltaláltam. De nem szeretném magam mesternek nevezni. Huszonketten jártak az osztályba, és megpróbáltam úgy együtt lenni velük, hogy külön egyikükre sem gondoltam magamban. Ha mégis előfordult, akkor elhessegettem, hogy kit szeretek jobban, és kit kevésbé. Nagyjából mindenkihez úgy közelítettem, mint Marcellhez.

PRAE.HU: Nem kapott kitüntetett figyelmet?

L.A.: Annyiban igen, hogy mint túlérzékeny emberre fokozottabban kellett figyelni, de más értelemben nem helyeztem a többi huszonegy hallgató elé.

M.M.: Az sem volt jellemző, hogy együtt játszottunk volna. Életemben először került rá sor most egy felolvasószínházban, Bolgár György Ingmar és Woody című darabjában. Két rendező, Woody Allen, Ingmar Bergman, illetve a feleségeik New York-i találkozásáról szól, amiről riportot akar készíteni egy fiatal filmes. Az voltam én. Bergmanék azt hiszik, hogy a fiatal filmes képében a halállal találkoznak. 

L.A.: Tényleg csak most játszottunk először, viszont már régóta a fejemben van, hogy nagyon szívesen megcsinálnám a Hamletet Marcellel. Egyelőre nincs hozzá se színház, se társulat, de arra gondoltam, hogy belefogunk egyedül, aztán majd megpróbáljuk hozzárakni Hamlethez a társulatot. Biztos naiv elképzelés, de megcsináljuk, megmutatjuk bizonyos színházigazgatóknak, hátha rákattannak.

PRAE.HU: Miért tartja időszerűnek a Hamletet?

L.A.: Marcellt tartom időszerűnek. Úgy gondolom, hogy muszáj lenne őt egy nagyon nagy feladattal megkínálni, és Hamlet ott van benne.

PRAE.HU: Akkor szerencsére mégiscsak kitüntetett figyelmet kap.

L.A.: Csak megpróbálom szabadjára engedni azt, aki bujkál benne. (Nevet.)