Bár a Trafó és a Nemzeti Táncszínház népszerűsége még messze áll tőlük, a kisebbek mellé már felzárkóztak ezzel a sushi-bárral, autentikus teákkal, koncerttel és beszélgetéssel japán kultúrestté duzzasztott bemutatóval. A felzárkózást mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a Tokióban alapított Nomade~s tánccsoport számos európai turnéja során többször járt már Magyarországon, és minden alkalommal a MU Színházban léptek fel, 2007-es európai turnéjuk záróállomásaként azonban a SÍN XVIII. kerületi, Lenke utcai előadóterét választották. Egy másik ilyen mutató lehet, hogy az előadást közösen szervezték az éppen terüket vesztett Tűzraktér (korábban „Tűzraktár”, most stílszerűen lehetne egyszerűen „Tűzrak”, tér nélkül) Független Kulturális Központtal.

De gond egy szál se, tere az van a SÍN-nek, illetve az van csak nekik igazán. Az előadás utáni beszélgetésből derült ki (melyet egyébként Vágvölgyi B. András koordinált) a táncosok és a közönség számára is, hogy miért alkotott olyan jó egységet ez a tér, ez a csoport és maga az előadás. A Dance Company Nomade~s épp a Japán gazdasági buborék (ti. a gazdaság a hirtelen növekedéstől egyszer csak szétpukkan) után, és egyben okán keletkezett 1992-ben. A gazdasági felemelkedés alatt államilag támogatott művészetek és művészek sora volt kénytelen a recesszió alatt saját lábára állni, és új tereket keresni, melyeket a Nomade~s részben Európában talált meg. München, London, Párizs mellett éppúgy jártak Romániában, vagy Bulgáriában is, mint hazánkban. A társaság névválasztása természetesen ezt a keresést is tükrözi, elsősorban azonban azt az urbánus nomádságot jelöli, mely a tokiói nagyvárosi kultúra, és a tokiói nagyvárosi ember sajátja.

Az előadás, a turné és maga a tánccsoport központi problémája is ez az élettérkeresés. A Japánban és Európában is elsősorban színházi terekhez, direkt a tánc számára mesterségesen kialakított színpadokhoz szokott táncosok előadásához - saját bevallásuk és a közönség érzete szerint is - sokat adott a négyzet alapú, több emelet magas belső terű indusztriális épület, bár azt csak később tudták meg, hogy a gyárcsarnok a színházi díszletépítő üzem zsinórpadlást utánzó díszlet-kipróbáló egységeként szolgált korábban.

Az előadás minden este más. Függ természetesen a tér adta lehetőségektől, a tér hangulatától, de függ a közönségtől is, hiszen a hétfői és keddi előadás is különbözött egymástól, bár azonos térben játszották. A hat táncos (köztük a két koreográfus) a helyszínen, az előadás előtt dönti el, hogy a teljes előadás mely elemeit adják elő és hogyan. A szigorúan koreografált részek mellett sok az improvizatív elem is, nem csak a szólótáncoknál, hanem akár akkor is, ha mind a hat táncos egyszerre van a színpadon. Ekkor egymás és a közönség energiáiból merítenek, így elkerülve a káoszt; kivéve, amikor éppen annak megjelenítése a cél. A tér berendezése nagyon egyszerű, állandó eleme a fekete padló mellett egy hatalmas fekete könnycsepp, mely kezdetben a mennyezetről lóg, és a jelenetek során folyamatosan mozgásban van. Ez nyilvánvaló utalás a nedves elemek, vagy nedves alkotórészekként is fordítható címre, szimbolikája pedig igen sokrétű; alapvetően a japán kultúrában gyökerezik, azonban az európai néző számára is sokatmondó.

Az indító jelenet meglehetősen kaotikus, a sok furcsa öltözetű, állatkosztümös figura között felfedezhetünk egy rókának öltözött gorillát is. Ez visszautalás azokra az állapotokra, amikor még az ember is csak állat volt. Az egyik koreográfus azt a vicces megfejtést adja erre a groteszk jelmezre, hogy a gorilla furcsán érzi magát, mert egy gorillát megbámulnak a nagyvárosban, s ezért rókának öltözik. A táncban természetesen nincs olyan kőbevésett megfeleltethetőség a látvány és az általa hordozott „jelentés” között, mint például a nyelvben a hangalak és a jelentés között. Az őskáosz, az elvárosiasodás, és a sokmillió ember társaságában megélt magány apokaliptikus és olykor karneváli jelenetei között (melyek nem csak Tokió, hanem minden kultúra és minden nagyváros sajátjai) találunk azért utalást japán vallási hagyományokra is, és a mozgásvilágot nyilván akaratlanul is áthatják Japán évezredekre visszamenő tradíciói.

A plakát és a szórólap ígéretének megfelelően az előadás második felében tényleg a padlóban (fekete víz) oldódnak fel a táncosok; mint amikor egy vízcsepp keltette koncentrikus körhullámzás lassan elül, úgy süppednek fekete ruházatuktól fokozatosan megszabadulva a tömegbe, ahogy a különleges alakú vízcsepp is alakját veszítve a térfogat részévé válik a tengerben. A kép nagyon erős, ráadásul a társulat összeszokott technikusi gárdája egyszerű, de tökéletesen összehangolt eszközeivel (némi fehér fény, egy füstgép, és az akusztikához milliméter pontossággal simuló hangtechnika) remekül aládolgozik a táncosoknak a megfelelő hatás elérése érdekében.

Egyszerű recept. Megfelelő tér, tökéletesen működő technika; a közönség számára pedig a világhírű japán (tánc)kultúra Magyarországon oly ritka élménye. Mindenki elégedett tehát. S a kölcsönösen áramló pozitív energiákat kihasználva egy rendkívül magas szintű előadás született a SÍN színpadán.