Korán fekszünk, tíz körül, nagyszüleim a fatáblás duplaágyba, fejük felett vásári olajnyomat függ, Jézus intőn emeli felénk az ujját. Az én kiságyamról már leszerelték a rácsot, puha libatollas dunnával takarózok, szeretek benne elmerülni, télen-nyáron. Leoltjuk a villanyt, és Tata bekapcsolja az Orion rádiót. Fél szemmel világít a sötétben, hallgatjuk a Szabad Európa magyar adását. Sok benne a beszéd, nem fogom fel, mit mondanak: „оккупация Венгрии”, népfelkelés, komcsik, disszidensek, koncepciós per, láncoskutya, Kádár, Ceaușescu, Tito, Hruscsov. Dühös, számon kérő, elkeseredett, komoly hangok. Közben angol muzsikák szólnak, ezekért már érdemes ébren maradni, rhythm 'n' blues, rock ’n’ roll, izgató hangulatok bizsergetnek. Jövőre már egyedül is zenézek, besurranok napközben, átcsavarom az állomást, és a Radio Luxembourg számaira táncolok. Ólmosan lecsukódik a pillám, soha nem veszem észre, mikor a Tata kinyúl és a vezetékre szerelt kapcsolóval áramtalanítja a készüléket.

The Beatles: Third Christmas Record (London-Szabadka, 1965)

Január 11-én hajnalban szörnyű fájdalomra ébredek, szaggat a hasam, kést forgatnak benne. Hangosan nyöszörgök, görcshullámok rántanak össze, mindenki megijed, Batya átrohan anyához, kell a segítsége. Csorog rólam a verejték, magas a lázam, ő csak rátapint a lágyékomra, telefonál az utcai fülkéből, és már szirénázik is velem a mentő. Perforált a vakbelem, rögtön megoperálnak. Tizenegy napot vagyok kórházban, 41 igazolt óra, naponta többször cserélik a véres-gennyes kötést, mire a durva vágott seb begyógyul. Szép heg marad utána. Bele is halhatott volna, ha nem visszük időben – hallom, és mintha megenyhülne a harag anya iránt. De ez csak csalóka ábránd. Továbbra sem szeretik, itt nem lehet lázadni, önfejűsködni, de törlesztheti a tetőcserepek részleteit, elvárják a teljes odaadását. Appendectomia: óvatosan felmetszed a hasfalat, és a kitüremkedő vakbélről lecsíped a féregnyúlványt, összevarrod cérnával. Rutinműtét, egy lakatlan szigeten magamon is elvégezném. Elég, senki sem fog beledögleni, ha én ott leszek. Ezt fogom a családi métellyel csinálni tizenhárom évesen, egy pénteken örökre összebékítem a konok Muttit és a komor Nagyikát.

Viharos nyár jön, fullasztó kánikula és váratlan, fagyos záporok. Megbolondult az időjárás – mondják –, Hollandiában kiöntött a tenger, odaveszett az összes tulipán. Esténként a Tata kint áll az udvarban, egyedül, baj lesz, nézi az eget, félhangosan imádkozik. De még nem történik semmi: az emberek mulatoznak, verekszenek, káromkodnak tovább. Kapok egy fűzöld gyerekbiciklit, azzal járok ki a szőlőbe, a 2. pogonyban van, hosszú út vezet odáig: végig a Magyarba futó vonatsínek mellett, kanyar jobbra, az elvadult réteken át, a keskeny vágatban alig fér el a kerék, megint jobbra, már közel vagyunk, csak a dűlőkön kell felkapaszkodni, itt már toljuk a járgányt. Két kapa gondozott, gyönyörű szőlőnk van a Buckában, sok gyümölcsfával: alma, körte, szilva, birs, a gunyhó mellett meg terebélyes öreg diófa, az árnyékában früstökölünk. Nagyapám egyszerre tartja markában a bicskát és a sonkát, úgy vág belőle, és odanyújt egy katonát a hüvelykujján. Befalom, ezt sem tudtam tőle megtanulni, harapok hozzá paradicsomot, foszlós kenyeret, amit Nagyi sütött, mindig ress marad. Amíg a többiek dolgoznak, a sorok között ugrándozok, betemetem magam a homokba, van egy cementhordó a ringlónál, a permetezéshez kell, langyos vizében fürdök, száraz falevelek ragadnak a hátamra, és lesem az édes szilvaszemeken döngő méheket. Minek is tanulni – morfondírozok –, ha boldog lehetsz a kertben, amit a Teremtő hagyott rád? Okostojás, megint behúztál két négyest, de olvasni klassz, nem adnám három dinnyéért, mint a kihaló dodók a jégkorszak kezdetén.

 Nagyapám szőlője (Szabadka, 1965)

Mind ügyesebben tekerek, élvezem a cajglim, messzire előrehajtok, hiába kiáltanak utánam. Tata és Batya megrakott kosarakat szállítanak, nagyon lassúak. A vágányok mellett darabos, éles salakkal szórták fel a töltést, a mozdonyok kazánjaiból hordták ide. Felállok a pedálra, nevetek, egy szál fecskében és szandálban, indiánra barnított a Nap. Félrenyaklik az első kerék, átzuhanok a kormány fölött, és mellen végigcsúszok a salakon. Lesmirglizi rólam a bőrt, tiszta mocskos vér vagyok, keservesen viszket és ég, a sebek teli kékesfekete törmelékkel. Úgy megrettenek, hogy szélsebesen hazatépek. Nem sírok, nem szoktam. Aki hülye, hallgasson. Kimosom a kútnál a kovasavas lucskot, és gyorsan felveszem a majicám (1). Titkolom, napokig kapirgálom, varasodik. Nem veszik észre, de jönnek még penitenciák, feloldozások, kíméletlen csodák. A gangon olvasok, mindjárt vége a szünidőnek, harmadikos leszek. Hasalok a viaszosvászonnal leterített asztalon, hogy ne lássanak, Doktor Dolittle éppen a kétfejű huzivoni lelkét ápolja, át is rajzolom, ide illő tanulság. Fantáziálok, derült égből csap le a villám. Először a városháza felé, majd a zsinagógára, azután a szerb templom kupolájára. Kopogva veri a jég a háztetőt, kíváncsian kilépek az udvarra, diónyi darabok zuhognak, az egyik keményen szemen talál. Hirtelen nagyon hideg lesz, könnyezve-hunyorogva hőkölök vissza, már kint áll megdermedve az egész család, nagyanya felzokog. Gyorsan vége, kupacokban áll szerte a jég. Négy biciklink van, azonnal megyünk a szőlőbe, nem beszélnek,  feszülten szorítják a kormányt. A fák és tőkék széthasadva, a súlyos fürtöket szüret előtt egy hónappal agyonverte az istencsapás. Télen nem lesz mit ennünk – mondja halkan a nagyapám.

Jégverés (Szabadka, 1965)

A mozi, a mozi, csak a celluloid álomvilág marad érintetlen ebben az évben. Minden vasárnap kora délután beállok a Jadran pénztára előtt kígyózó sorba, és jegyet váltok a hatórás vetítésre. Anya ad rá 100 dinárt, nyolcvan a középár, az aprón meg melegben négy kugli fagylaltot, hidegben két baklavát veszek. Szabadkának négy filmszínháza van: a Lifka (2), a Radnički (Munkás), a Zvezda (Csillag) és a birodalmi „bioskop vremena” (3) , ami az Adriai tenger viharait és izgalmát árasztja a poros, bús városban. A központban, az egykori Magyar Erő és Művelődés Házában fénylik, szemben a korzóval, 14 lépcsőn juthatsz fel hozzá, mint a mjúzikelekben, előtte kiszáradt, modern szökőkút. Széles vászonpannó hirdeti homlokzatán az új filmet, rajta kézzel pingált, elnagyolt jelenet. A táblát hetente cserélik, sokszor átlátszik az előző kép néhány részlete. Szuper. Mindenki magasabb nálam, felfelé pislogok, néha órákat kell várni, ha korhatáros, azt hazudom, hogy a bátyámnak kell. Válogatás nélkül mindent megnézek, a jugók féléves késéssel követik a filmművészetet, nem szinkronizálnak, aláírással érkezik a Fekete Péter, Zorba, Marnie, Fantomas, Kwaidan, Limonádé Joe, meg a Hard Day’s Night, yeah, a Beatlesek. Indul a szerb újhullám: Puriša Đorđević finom poétikát csempész a háborús tematikába, Živojin Pavlović radikálisan átdolgozza Dosztojevszkijt. 1967-ben még Dušan Makavejev botrányfilmjére, A postáskisasszony szerelmére (4) is bejutok, a főszereplő, a magyar Eva Ras mezítelenül fekszik, alabástrom popóján egy szénfekete kandúrral. Tolakszanak a felnőttek, de én rendületlenül tartom a pozíciómat, most rám se néz a szigorú pénztárosnő, mikor kicsúsztatja a drága jegyet, fagyi nuku, jöhet az avantgárd. Sokszor nem értem, de hiszek Salingernek: Szemem azért van. Látni látok. És Ladik Kati bölcs költeménye: „minden azon múlik, ahogyan a moziból jössz ki”… Bódultan, elvarázsolva, lelkesen, rettentő hittel, hogy minden lehet másképpen.

Dušan Makavejev: Szerelmi ügy… (Belgrád-Szabadka, 1967)

A karácsonyt türelmetlenül várom – talán itt lesz anya, talán mellém ülhet. Bocsánatot kellene kérnie, de nem fog. Hatan maradunk még évekig, hetedik a szomorúság. Azért vidám vagyok, az asszonyok sürögnek-forognak a konyhában, nem férek a bőrömbe. Jön a Jézuska, közösen díszítjük a kétméteres lucfenyőt, amit Tata vágott a kelebiai erdőben. Nagy kartondoboz díszünk van, kedvencem egy kopott ezüstgömb, amiben vattával bélelt barlang rejtőzik, színes keménypapír jászollal. Befűtünk a tisztaszobában, a cserépkályhában duruzsolnak a fahasábok. Hét órakor körbeálljuk az asztalt, összekulcsoljuk a kezünket, nagyapa elmondja a Miatyánkot. Együtt éneklünk: Mennyből az angyal lejött hozzátok… A Csordapásztorok szövegét nem tudom, csak dünnyögök, közben anyára gondolok, hol lehet. Nagyi megáldja az ételt a templomi urnából merített szenteltvízzel, egyenlő részekre vágunk egy ropogós Jonatán almát, mindenki kap belőle, ennyien vagyunk, összetartozunk, ez a mi famíliánk, áldás-békesség szálljon rá. A teríték remek, misztikus és egyszerű, ahogy az a bácskai parasztoknál szokás. Hagyomány, amit tovább kell vinnem, legyen az ünnep nyomorúságos vagy bőséges, hazátlan vagy otthonos év után. Mézbe mártott alma, fokhagyma és dió. Sóba-vízbe bableves, pár zöldséggel, rántás nélkül. Mákos és gömölyés (5) guba. Sült ponty, a palicsi tóból, sós fonott kaláccsal. Mindenből keveset eszünk, a Tata csipetnyit félretesz egy tányérkára, Krisztusnak: velünk van, számítunk az irgalmára. Az ő vacsorája jutazacskóba kerül, jövő decemberig a bejárati ajtó szemöldökfáján fog óvni bennünket a démonoktól, csörgősre szárítja mindenfajta szél. Batya friss szalmát nyalábol be az istállóból, és szétszórja a szoba padlóján. Megérkeznek a vendégek, a kölykökkel abban hentergünk, fogócskázunk. Az idősek mézes pálinkát, házi bort iszogatva váltják a szót, mi meg a szaloncukrokat ropogtatjuk, már egy falat sem fér belénk.

Betlehem a Ferences Barátok templomában (Szabadka, 1965–2014)

Kicsalom az egyik unokatestvér fiúcskát, és megmutatom neki a fészerre szögezett denevért. Azt füllentem, hogy én vadásztam, ki akarta szívni a szomszéd Ilonka nyakát. Rémülten didereg a hóesésben, ő is szeretne vámpírt, de feléjük nem fészkel. Egyszerű – híreskedek –, csak lecsapod röptében, mint a dongót, és kitéped a fogát. Elhiszi nekem. Hol van? – kérdezi ostobán. Haha, azt nem láthatod, mert lenyeltem – mondom, böffentek, és gyomromban kaján ördögök röhögnek, ünneplik a rendező születésnapját. Amikor ’93-ban Gyergyóban élek, az erdélyi havasokban, elmesélem a színészeimnek, hogyan fogtam nosferatut, pojácát. Megírom Stoker (6) alapján a Magyar Drakulát, székely legényekre és román asszonykórusra, a házsongárdi temető egyik főúri kriptájának másában játszanánk. Persze, nem lesz belőle semmi, ez is egy fikció, hamisság, de sokszor eszembe jut, hogy azzal a foggal kezdeni kellene valamit már.

Szegényes ajándékokat kapunk, tönkrement a termés, én egy vastag, szürke posztónadrágot, finom meleg, de rajtam gúnyolódik a fél osztály. Nem baj, szétfagynak még divatos adidaszaikban a kutyák. Ólmot öntünk, Batya szerzett egy félkilós darabot a raktárból – megmutatja, milyen jövő vár. Félve forgatjuk az absztrakt, forró gleccsertű-formákat: lesz matek ötös? Lesz nyár? Lesz zsenge szerelem? Igen. Lesz szelíd megbocsátás? Titokzatos dolog ez, mint Szervátiusz (7) fenséges Dózsa-szobra: apró, hegyes tőrök, amik széthullnak a kezünkben, de borzalmas bizonyossággal állnak össze az idő tüzes vastrónján. Elfáradunk, lassan készülődni kell az éjféli misére. A legjobb ruhánkban, szépen és okosan, aprókat lépegetve a csikorgó, fehér utcán. A kistemplomban ünnepélyes csönd, reszkető hideg, felzúg az orgona, térdre esünk, Isten lenéz ránk. Tízezerszer néz le ránk.

Szervátiusz Tibor: Tüzes trónon (Kolozsvár, 1968–70)

JÚDÁS INTI ÖNMAGÁT

…nincs már, öcsikém,
menedék, motyogás,
elbújás a szó-szarás mögé:
honnét, mint otthonról,
kipislog, és látja,
elmúlt a nagy veszély

(1979)

1 majica = póló (szerb)
2 A cseh származású Lifka Sándor (1880–1952) kinematográfus 1910. október 13-án nyitotta meg az első állandó mozit Szabadkán.
3 bioskop vremena = az idő mozija (szerb)
4 Dušan Makavejev: Ljubavni slučaj ili tragedija službenice PTT (Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája): az avantgárd rendező az egyszerű emberek életének képeit állítja szembe a kommunista állam embertelen eszméit jelképező felvételekkel – a két világ konfrontációja csak tragédiával végződhet.
5 gömölye: ökölnyi édes juhsajt, kőkeményre szárad, reszelni kell
6 Bram Stoker: Dracula (London, 1897), a regényt Vámbéry Ármin története inspirálta
7 Szervátiusz Tibor: Tüzes trónon (Kolozsvár, 1968–70)