Csupán kezdetnek rögtön érdemes feltenni a magától értetődőt, hogy milyen olvasóréteget kíván megszólítani a szerző. Tekintve, hogy a címet végiggondolva számos lehetőség kínálkozik: például elképzelhető mindez az egyetemes jazztörténet kiegészítéseként, mint magyar „fejezet”, amely így jogosan tételezi fel olvasójáról, hogy az némiképpen jártas az efféle történetben. Tekintve pedig, hogy hasonló próbálkozások már jelentek meg magyarul, felvetődhet az a kérdés is, hogy a gondolatait vajon szakmai/elméleti avagy történeti/társadalomelméleti megközelítésben osztja meg a szerző olvasóival?

Eltekintve azonban a lokális-egyetemes történet problematikától, már a jazz(történet) némi felületes ismerete is felveti a dilemmát, miszerint a történetnek el kell majd helyezkednie valahol a populáris-komoly, szórakoztató-komoly, autentikus-művi és egyéb, intuitíve viszonylag magától értetődőnek vélt, ám manapság (és ebben a műfajban) annál kényelmetlenebb tengelyeken.

És utoljára hagytam a problémakört, ami már a jazz indulásában, gyökereiben olyan magától értetődő, az elkerülhetetlen társadalomkritikai (ideológiai) tényező: a rabszolgaság, a színesbőrű lét, a faji mozgalmak megkerülhetetlen összetevők e történetben, és akkor még nem is említettem a couleur localt: a jazz és a könnyűzene megítélését az „átkos”időkben (és az iparág elüzletiesedésének módját azt követően).

Azért is említem ezeket a toposzokat, mert a könyv lapjain haladva egyre világosabbá válik, hogy a szerző mindegyik kérdést feltette magában és valamilyen koherens formában e megközelítések mindegyikét (mozaikját) kívánja nyújtani. Megfejelve mindezt a manapság egyre divatosabb személyes történet műfajával: részben élet- és pályarajzokat közöl külön „dobozokban”, részint (nagyrészt saját) interjúival személyessé téve a történetet neves és meghatározó magyar jazz zenészeket megszólítva.

Márpedig, ha ennyire sokat (és ilyen módszeresen) kíván megvalósítani a szerző, akkor érdemes lesz odafigyelnünk az egyes „összetevők” arányára és kidolgozására! Illetve marad számomra egy utolsó, és legalább ennyire lényeges kérdés, mármint hogy ez az egész „katyvasz” összeáll-e valamilyen értelmes egésszé.

Jelentem, az utolsó kérdésre egyértelműen IGEN a válasz, és már csak ezért is érdemes volt megírni (és elolvasni) a szöveget.

A narratíva, mármint a történetiség részben adja magát: érdemes – ahogyan a szerző is teszi – egy általános jazztörténettel (eredettel) indítani, majd ebből a kontextusból csatlakozni valahol az európai és magyar jazz kialakulásához, és a magyar történet indulásától már csak alkalmanként csatolódni vissza az egyetemes történethez. A szerző ezt úgy oldotta meg, hogy a megfelelő fejezetek közé (illetve azokon belül) dobozokat helyezett el, független szövegekkel.

A szöveg így (legalább) két síkra bomlik, ugyanis a főszöveg mellett, dobozokban kapcsolódó, ám egymástól és a főszövegtől is független szövegeket olvasunk, amelyek (legalábbis egy) újabb síkot alkotnak.

Még néhány szót kell ejtenem – mielőtt folytatnám a dobozok gondolatkört – arra vonatkozóan, hogy a szerző mennyire szakmai közönség számára írt. Tekintve, hogy itt egy műfaj hazai történetéről van szó, a részletgazdagságon túlmenően ez nem is olyan könnyű kérdés. Én személy szerint úgy ítélem meg, hogy a szerző nagyon is jól lavírozott a levantei partok között: tudniillik van annyira szakmai (és akár zene)elméleti, hogy ezzel le tudja kötni azon olvasói figyelmét, akik ezt a történetet ismerik – és ez már eleve nem kis dolog. Ugyanakkor van olyan gyakorlatias és érthető, hogy az a néhány (és remélem, nem kevés) olvasó is érdeklődéssel forgathatja a lapokat, akik (mint például én) a személyes élmények felelevenítésére, vagy egyszerűen csak általános érdeklődésük sodrában akadtak rá az írásra.

Visszatérve a dobozok témakörre, a könyv főszövegének narratívája adja magát, mármint a történetiséget: mondjuk némi felütés után a XVIII. századi Amerikából kiindulva közel a mai napig regisztrálni és leírni (értelmezni) a „lényeges” eseményeket.

Ugyan nem vagyok történész, de azt gondolom szinte magától értetődő az, hogy a gyökerek többé-kevésbé megszilárdult történetté alakulnak (legenda), amelynek színvonalát csak a válogatás és a főbb tények kiemelése adja: a szöveg itt-ott magyar vonatkozásokra utalva nagy ívben és átélhetően írja le a jazz kialakulásának és megszilárdulásának történetét Amerikában.

A jelentősebb zenészeket bemutató fotók tűnnek fel a főszöveg mellett, majd megjelenik az első doboz, amelyben a szöveg a harlemi Cotton Club történetét mutatja be (az első kiszólás). A következő doboz, jó néhány oldallal arrébb már egy egész irányzatot mutat be, a szimfonikus jazzt (második kiszólás).  A szöveget átszövik a fényképek. A fejezet végül az európai (és magyar) jazz „gyökereivel” zárul.

Pontosan ez az a pont, ahol az illusztráció először nem fénykép, hanem lemezborító. Ráadásul magyar, hiszen a szerző felveti a nemzeti „hol kezdődik a kezdet” kérdését, majd a következő lap már egy doboz, amely Simon Géza Gábor jazzkutatót és nézeteit mutatja be.

Ez lenne a harmadik kiszólás, amely a fejezet lezárásaként egy újabb narratívát vet fel, mármint a diskurzust, a polémiát. A szerző érdeméül legyen szólva, hogy saját interjúi mellett leggyakrabban Simon Géza Gábor írásaiból idéz, és kérdéses nézeteit is csupán vitatottnak, megosztónak nevezi.

Egyébként ez a személyes kiszólás ugyanakkor szimbolikus értékű is, hiszen a történet kezd egyre inkább megélt történelemmé válni, ahogyan haladunk az időben.

Az ötvenes évektől kezdődően, legalábbis egy jó darabig megkerülhetetlen az ideológiai megközelítés, amelyet (főként) Az ötvenes évek tiltása című alfejezet alapoz meg. Ugyanakkor az eddigi dobozokban megjelenő életrajz (és fényképek) mellett megjelenik egy újabb kiszólástípus is (szórakoztató-komoly): a Jazz és vendéglátó című doboz-szöveg.

Az ezután következő dobozok a politika, ideológia kiszólástípusba tartoznak: Kordokumentum értékű jazzjelentések; A jazz mint kulturális trójai faló. Az utolsó doboz egy korszakalkotó dobos, Kovács Gyula portréja, a fejezet végén található doboz pedig az egyetemes jazztörténet továbbgondolása (USA: a cool jazz és a westcoast térnyerése).

Nem kívánom az egész könyvet, a magyar jazz történetét fejezetről fejezetre, a mai napokig végigtárgyalni, hiszen ezt már a szerző megtette helyettem, és ezt nagyon jól tette.

Csak azt kívántam az eddigiekkel érzékeltetni, ahogyan különböző szöveg és dokumentum (fénykép, lemezborító) rétegeket helyez egymásra, amelyek kitágítják és egyrészt többértelművé, másrészt személyessé teszik a történetet. Ez utóbbi folyamatot pedig jól erősítik a főszövegben egyre gyakrabban megjelenő interjúrészletek, személyes beszámolók és értelmezések.

A történet többé-kevésbé jól követhető a dobozok által felvetett egyéb síkokon is: populáris/szórakoztató és komolyzene; társadalomkritika (és ideológiatörténet avagy intézményesülés), egyetemes és személyes történelem, és hogy mennyire jól teszi ezt, azt legfőképpen az bizonyítja, hogy végül az egész, összetett sztori, a maga különböző síkjaival összeáll egy értelmes egésszé. (Amelyben sikerül nem kihagyni, inkább csak finomítani néhány sikamlós kérdést, mondjuk a faji előítéletek és a dominánsan cigány jazz zenészek problémáját.)

Ugyan a jelen felé közeledve egyre, és szükségszerűen ad hocabb jellegű a válogatás és értékelés. Továbbá remélem, hogy nem szimbolikus értékű jóslat az utolsó doboz szövege, a Külföldön élt/élő jazz muzsikusok listája.

A könyvet rövid Levezetés, meglepően rövid irodalomjegyzék, majd rendkívül hasznosnak tűnő Mutató zárja.

Az idézetek és hivatkozások egyébként viszonylag jól követhetően vannak indexelve, feloldásuk valahol az oldalon, a dobozok és képek között (egy-két esetben a következő oldalra csúszva) található, azaz némi keresgélés után fellelhetőek, szóval a hivatkozási rendszer szigorú, kreatív és mégis követhető.

Ugyanakkor ez az elrendezés felhívja a figyelmet legsúlyosabb kritikámra, miszerint nem tudom eldönteni, hogy a könyv direkt a korabeli magazinok stílusára hajazva lett így kialakítva, avagy igényesebbnek szánták, ám erre nem jutott pénz. Sajnos a képek (a fotók és lemezborítók) minősége az első feltételezés felé mutat, de még akkor is célszerűbb lett volna a (későbbi) színes, offset, hogy ne mondjam igényesebb példákat követni.

Utolsó dörgedelemként pedig szeretném megemlíteni, hogy talán szakmai ártalom nálam, mikor lefülelek egy-két egyeztetési hibát a szövegben, ám azt valószínűleg már minden kedves olvasó észreveszi előbb-utóbb, hogy (különösen) az életrajzi, zenészprofil dobozok szövegei meglehetősen egyformán építkeznek, sablonosan hangzanak. Ami különösen a könyv vége felé kezdi idegesíteni az olvasót, amikor egyre jobban összeáll a kép, ám azt is érzi, hogy a szerző ereje (és kidolgozása) lankad. (Több zenész neve például először részletesebb leírásban, majd „futottakmégszerű" listákban is felbukkan.)

Ebből, és egyébként szerkezeti szempontból is éppen idejében van vége a könyvnek.

Végül azt kell mondanom, hogy egyrészt kifejezetten ajánlani tudom minden rendű és rangú olvasónak, aki valamennyire is érdeklődik a téma iránt. Másrészt én ezt a könyvet inkább egy diskurzus, először és legfőképpen pedig egy önmagával folytatott diskurzus részének szeretném látni.

Mondjuk, és kicsit egyszerűbben fogalmazva egy második avagy harmadik kiadásban, amelyben javítottak a lapok vizuális megjelenésén, és a szöveget (kiszólásokkal egyetemben) egy egészen picit újra átgondolták (hogy arányosabb, úgy mondanám „csiszoltabb” legyen). Kemény borításban, és nem pszeudo-magazinként.

Ebben az állapotában biztosan szakkönyvtáram legértékesebb darabjai közé helyezném, ám addig is csak bátorítani tudom az olvasót, hogy gyűjtse a relikviákat.

Jávorszky Béla Szilárd
A magyar jazz története

Kossuth Kiadó

200 x 245 mm
288 oldal
ISBN 978-963-09-7992-4

Ismertető

Idén ötven éve annak, hogy megjelent az Anthology '64, rajta a hatvanas évekbeli modern magyar jazz 13 legjobb formációjával. Ez a könyv azonban nem csak az azóta eltelt fél évszázad legfontosabb műfajtörténeti eseményeit, szereplőit, folyamatait, dokumentumait mutatja be, hanem azt is, hogy mi volt ennek az előzménye.

Hogy az egykoron New Orleans-ban született, majd a harmincas évekre Amerikát meghódító jazz hogyan jelent meg – mintegy a szabadság szimbólumaként – a két világháború közötti Európában, így Magyarországon is. Hogy miként tiltották először a németek, majd az oroszok és miként vetették be „kulturális trójai falóként” az amerikaiak.

Hogy mindezek ellenére miként élt tovább az ötvenes évek fővárosi éjszakai életében. Hogy miként csúszott át a tiltottból a tűrt kategóriába, s tör(hetet)t a felszínre a hatvanas évek legelején. S hogy a kezdeti óvatos lépésektől, a Dália presszótól, a Modern Jazz lemezsorozattól és a jazztanszak megalakulásától mennyire göröngyös, ám sok színes egyéniséget és produkciót felmutató utat járt be a műfaj, mire eljutott odáig, hogy a Liszt Ferenc Zeneakadémia keretein belül oktassák.

Az évforduló apropóján megszületett tehát a magyar jazz történetét átfogóan feldolgozó első olyan könyv, amely nem feltétlen a szűk szakmának, hanem a szélesebb nagyközönségnek szól, szakszerű, de közérthető, olvasmányos stílusban. Olyan muzsikusnagyságokról, mint Martiny Lajos, Kovács Gyula, Pege Aladár, Vukán György, Szakcsi Lakatos Béla, Dés László, Szabados György, Dresch Mihály, Tóth Viktor vagy Oláh Kálmán, s olyan korszakos formációkról, mint a Benkó Dixieland Band, a Syrius, a Kis Rákfogó, az Interbrass, a Trio Stendhal, a Trio Midnight vagy a Modern Art Orchestra.

A magyar jazz története egyszerre kultúrtörténeti munka, szakkönyv és olvasmányos „sztori”, melyet nem csak a közművelődésben, az oktatásban és a médiában dolgozók használhatnak alapvető forrásként, hanem a műfaj iránt érdeklődők is.